Hogyan nem hódítottam meg Fitz Royt I.

Ha hegymászásról van szó, a világot azonban néhány évtizede már nem érdekli a hegyek magassága. Amióta a világ legmagasabb csúcsán nemcsak egy vak, egy 65 éves férfi, egy 50 éves nő és egy 15 éves gyerek állt, de pénzért évente teljesen átlagos képességű középkorúak százait viszik fel a hegyivezetők, a magassági rekordok csak annyira számítanak, mintha valaki büszkén jelentené be, képes volt elautózni Párizsból Sanghajig. Macera, de ha valaki nagyon szeretné, többnyire meg tudja csinálni.

A modern hegymászásban inkább az számít érdekesnek, ha egy csúcsra meredek falakon kell feljutni, ha keverednek a sziklás és a jeges részek, ha a terep nemcsak kitartást, ügyességet is követel a mászótól. Mint például az Argentina déli részén, Patagóniában fekvő csúcsok esetében. Ahol a csúcsokat szó szerint kell érteni. A Fitz Roy, a legendás Cerro Torre, a Torre Egger vagy a Poincenot legmagasabb pontját minden oldalról ezer méteres, csupasz sziklafalak határolják. Megmászásukban a legjobb hegyivezető és több száz serpa is csak úgy segíthetne, ha egymás nyakába ülnének, és feladogatnák a pénzes kalandort a csúcsra. De ezt eddig még senki nem próbálta.

Mi is maradtunk a bevált módszernél. Ahogy jó időt jeleztek, elindultunk a táborból. Több tervünk volt, minden attól függött, mennyi ideig marad tiszta az ég.

A Fitz Roy körül több sziklatű emelkedett: monumentális gránitfalaival izgalmas volt a szomszédos Poincenot, vagy a híres repülősről elnevezett Exupery. A rettegett Cerro Torréra, a környék egyik legvadabb csúcsára legfeljebb annyiban gondoltunk, hogy lábainál terül el a táborozásra alkalmas terület, a Niponino.

A bogarak új barátja

A nehézséget végül mégsem annak eldöntése okozta, hogy melyik sziklatornyot másszuk, hanem hogy hogyan keljek fel a földről. Négy óra gyaloglás után értünk a gleccserre, ahol szó szerint mellbevágott minket a szél. A világ legrosszabb időjárása, korábban ezt olvastam Patagóniáról, de megdöbbentő volt, amikor a valóságban is szembesültem azzal, hogy mit jelent a rossz.

Arcunkat égették a jégtüskék. A szél új fajtáit ismertem meg: olyan volt, mintha plazmaállapotú falba ütköztünk volna. Volt lökés, ami gellert kapott a gleccserhasadékok közt, és felfelé fújt egy vízesést. Láttuk, amikor a szél vízszintesen fújta a havat, mintha egy lobogó függöny feszült volna előttünk. És volt, ami akkorákat lökött rajtunk, mint egy barátságtalan biztonsági őr.

Ez utóbbit nem tudtam pontosan megfigyelni, mert hirtelen a jégen feküdtem, a szél a hátamra fordított, végtagjaimmal kapálóztam, és képtelen voltam felállni. Hosszú másodperceknek tűnt, amíg a kövek közt hengergőztem, úgyhogy volt időm elhatározni: ezentúl segíteni fogok a hátukra fordult bogaraknak.

Hétórás, emberfeletti küzdelemmel értük el a nevetséges, 1080 méteres magasságot, a Niponinót. A tábor vízszintes területen elszórt, absztrakt formájú kőtömböket jelentett, felettünk 2000 méternyi sziklafalat láthattunk volna, ha 10 méternél nagyobb lett volna a látótávolság. Sátrakká gömbölyítettük a csattogó vásznakat, majd amikor elkészültünk, elállt a szél, és idilli hangulatban vacsoráztunk a nagyobbik sátorban.

Hegymászó Ferrarival

Társaimat, Urbanics Áront és Kovács Tamást több mint egy évtizede ismertem, de csak itt derült ki, hogy a felszerelésbuzik egy különleges típusába tartoznak. Amerikából hozatott sátruk olyan egykedvűen gubbasztott a vad szélben, mint egy tatu. Vacsora közben főzőjük hatékonyságáról áradoztak, ami láng helyett speciális fémszállal összpontosította a hőt a kínai gyorstésztára.

„A titánbögre könnyebb, de rosszul vezeti a hőt. Kiszámolták, hogy 5-6 napos mászásra érdemesebb alumíniumbögrét vinni, mert a titánnál szükséges plusz gáz már nehezebb, mint a bögrék súlya közti különbség” – fejtette ki Áron, miközben Tamás a sátor ügyesen elhelyezett szellőzőit nyitotta-zárta az optimális ventilláció végett. Vacsora közben a matracok új generációjáról folyt a szó, csak én hallgattam, mert a képet egy valami zavarta: a felszerelésmániások jellemző előfordulási helye valamelyik napos, magyarországi sziklafal, amelynek előterében zajlik a himalájai csúcsokat pirulásra késztető bemutató. Olyat azonban még nem láttam, hogy a legfrissebb katalógusokat betéve tudó emberek arra használják a felszerelést, amire való.

Áron és Tamás két éve megmászta a felettünk magasodó Cerro Torre egyik útját, a Kompresszor utat. A 3133 méteres sziklatűre vezető 60 órás mászásuk ismeretében a két sráccal úgy jópofiztak odalenn a neves mászók, mintha együtt jártak volna óvodába.

De a dicső múlt nem sokat segített helyzetünkön. Leszakadt az ég, és egy teljes napot olvasgattunk vihar cibálta sátrainkban. A lassan csordogáló órákat csak az dobta fel, amikor feltűnt három cseh hegymászó, akik három napot töltöttek a már említett Kompresszor útban, majd a zuhogó hó és a vad szél miatt lemenekültek a hegyről. „A szakállas Jindřich Hudeček – suttogta Tamás. – Hudy, a híres mászó és sportszergyártó. Nagyon gazdag, hiperaktív csávó, Ferrarival jár.”

Másnap mi is visszatértünk a táborba.

Szappanopera a világ végén

A hegy lábánál épült falu, El Chalten kempingjéből, ahol a mászók táboroznak, senki nem mozdult ki az elmúlt napokban. Kajánul megveregették a vállunkat, hogy na, ugye, milyen jó volt odafenn, aztán mindenki visszatért a szokásos tevékenységekhez.

A következő sorok miatt minden bizonnyal kiátkoznak majd a hegymászó-társadalomból, de nem hallgathatok tovább: a hegymászó-expedíciók idejük nagy részében nem az elemekkel küzdenek, hanem felkészülnek a szélsőséges körülményekre. Ez kívülről úgy néz ki, mint valami magashegyi wellnessüdülés. Evés, főzés, ipoddal bolyongás, teázás, olvasás, csevegés és további evés.

A szokásosan rideg körülményeket Patagóniában oldja, hogy a wellness egy néhány házból álló, de vidám pizzériákkal felszerelt faluban zajlik, a táborban épült házban pedig összegyűlhetnek esténként a mászók.

Tulajdonképpen minden együtt volt, hogy az egészből remek szappanoperát írjon valaki. A világvégi falucska egyik háza, ahol hegymászók gyűlnek össze a világ minden tájáról, várják a jó időt, barátságok és szerelmek szövődnek. Szerepelne a jó fej főhős, a helyes csaj, a vicces srác, az impozáns frizurájú szépfiú, meg persze az intrikus ellenfél.

A sztorit az mozgatná, hogy ki jut fel, ki jár pórul, de magát a hegymászást a költségvetés miatt nem szükséges mutatni. Viszont bármelyik szereplő könnyen kiírható a sztoriból, mert vagy hazautazik, vagy sajnálatos módon halálra zúzza magát.

(Az ötletet már levédette a szerző, producereknek jelentkezni a fenti email-címen, hétköznap 9-től 5-ig lehet.)

Mindenki meteorológus

A történet másik erős szála a meteorológia lenne, ami egyrészt azért jó, mert az időjárás minden tévénézőt érdekel, hiszen ha már a szobájában gubbaszt, legalább tudni akarja, esik-e vagy süt . Másrészt mert az időjárás-előrejelzés olyan lényeges eleme a patagóniai mindennapoknak, hogy nagyobb hazugság lenne elhallgatni, mint a mászást.

A táborban néhány nap alatt mindenki meteorológussá vált. A szokásos esti rituálé keretében a mászók összehordták a letöltött időjárás-jelentéseket: új-zélandi hajózási előrejelzések, amerikai tengerészeti oldalak, svájci magashegyi elemzések villogtak a laptopok monitorjain, hogy lássuk, mikor jön az időjárási ablak. Az a misztikus jelenség, amit úgy vártunk, mintha valami szekta lettünk volna. És ilyen alapon egyébként várhattuk volna a Megvilágosodott Óriáskoala eljövetelét is.

Az időjárás-előrejelzésre a jövőben nyilván úgy fognak gondolni, mint fejlett korunk polgárai a béljóslásra. A világ legjobb meteorológusait foglalkoztató intézetek jóslatai ugyanis ritkán fedték egymást, ami a kisebbik baj. De az eredmények nem nagyon fedték a valóságot sem. Patagónia minden reggel nagy lendülettel húzta keresztbe a többször ellenőrzött tudományos eredményeket.

Időnként valamelyik csoport felállt, cinkosan egymásra kacsintva, mert látta, hogy a vadul hullámzó légnyomás- és csapadékértékek közt az a kis szünet, nos, az a várt időjárási ablak.

Utánunk a svájciak tűntek el néhány napra, hogy aztán beszámoljanak arról: ők ásták a legjobb hóbarlangot a Fitz Roy alatt, a Paso Superiornál. Fel is lehetett benne állni. A hegyre végül nem jutottak fel, de komfortos körülmények közt vészelték át a néhány napos hóvihart.

Celebritik Patagónia Sunset Boulevard-ján

Egy újabb kísérlet után, amiről tragikomikusan elázva tértünk vissza, végül mi is felvettük a profik ritmusát. Nappal a közeli sziklafalakon másztunk, az estéket a faluban töltöttük, ami már csak azért sem volt unalmas, mert El Chaltenről kiderült, olyan helyet foglal el a mászóvilágban, mint a filmeseknél a hollywoodi Sunset Boulevard.

A csokifondüjéről és pizzájáról nevezetes La Chocolatériában, egy bárdolatlan fagerendákból összerótt kunyhóban, amely a falu egyik első háza volt, arra figyeltünk fel: a szomszédos asztalnál a világhíres hegymászók, a német Huber testvérek beszélgettek a fiatal szupersztárral, David Lamával. Ami nagyjából olyan, mintha a Coen testvérek csevegtek volna mellettünk Sam Worthingtonnel.

Egy nap vidám amerikai srácokkal másztunk együtt a falu fölött. Később kiderült, hogy egyikük, Josh Wharton a 6000 méteres pakisztáni Trango tornyokon mászott elképesztő sziklaútjával került be a magazinokba; másikuk, Colin Haley pedig az évszázad mászását hajtotta végre a fejünk felett emelkedő sziklatűkön, amikor 2008-ban egy menetben négy, egymás melletti csúcson mászott át, köztük a rettegett Cerro Torrén és a Torre Eggeren.

Társával, Rolando Garibottival szintén egy pizzériában találkoztunk, zavartan bólintottunk, mintha Jack Nicholson biccentett volna felénk.

Néhány hét alatt kiderült, Chaltenben nem lehet egy karabinert eldobni, hogy ne valami hegymászó celebritit találjon pehelykabáton. Később már az számított újdonságnak, ha fél órája egyetlen híres mászót sem láttunk. „Nézd az a hosszú hajú fickót – élcelődtem –, úgy öltözik, mintha egy öreg yosemite-i mászó lenne.” „Igen, ő egy öreg yosemite-i mászó” – bólogatott Áron, én meg ásítottam.

Pepin bácsi

A chalteni Hollywood-érzést csak az színezte lágyabb, Karlovy Vary-i árnyalatokkal, amikor egy szakadó hóesésben végrehajtott próbálkozás közben egymás mellé sodródtunk a déli félteke legfurcsább hegymászó párosával. Egy olasz hegyivezetővel, aki eleinte csak túlmozgásosnak tűnt, de később kiderült róla, hogy nem teljesen normális. Meg egy 56 éves német mászóval, aki nem szólt egy szót sem, viszont olyan iramban gyalogolt, hogy figyelnünk kellett, ha tartani akartuk a tempót.

Massimo Faletti menet közben is magyarázott, gesztikulált, énekelt. Amikor tikkadtan megálltunk egy szikla tövében, már a tetejéről huhogott, hogy hahó, itt vagyok. Javasolta, építsünk falat a kövekből. Csendesen mosolyogtunk a viccen, de ő a hóvihar közepén valóban nekilátott falat rakni, és kiabált, hogy már nem fázom, egészen kimelegedtem. Ha a Sörgyári capriccio Patagóniában játszódik, az olasz lett volna Pepin bácsi.

Dideregtünk, amíg ő a falat rakta, aztán már adogattuk neki a követ, ő szövegelt, énekelt, míg embermagasságú lett a szélfogó, és átizzadva elindultunk lefelé.

„1983-ban voltam itt először – mondta váratlanul, a gyaloglás némaságát megszakítva a német, Hans Martin Götz. – Emlékszem, több napos mászás után a Cerro Torre csúcsa alatt ért az éjszaka. Egy ingatag hógomba tetején ültünk. Étel nélkül, rossz felszerelésekkel, nevetséges volt minden a mai cuccokhoz képest. Nem létezett még El Chalten, nem láttunk lenn fényeket, csak a csillagok meg a sziklatornyok körvonalai körülöttünk. Soha nem éreztem ilyen magányt, távol voltam mindentől. Tudtam, hogy itt most tényleg meghalhatok.”

A történet második részében újra feltűnik a világ legfurcsább hegymászópárosa, hőseink pedig végül megmásznak egy hegyet.

(A szerző felszereléseihez a Mountex nyújtott segítséget)