Gyöngyi
5 °C
10 °C

A magyarok mégis megmászták a Fitz Royt

2010.03.27. 15:51
| Módosítva: 2010.03.27. 17:44
A szerző egy hónapot töltött Patagóniában, de az időjárás miatt a legendás Fitz Roynak csak a lábáig jutott. Két társa nem jött haza, még hetekig vártak, az utolsó pillanatig úgy tűnt, teljesen feleslegesen. Kovács Tamás és Urbanics Áron végül szinte már a repülőjeggyel a zsebében jutott fel a csúcsra.

Nem volt értelme tovább maradnom Patagóniában. Négy hetet töltöttem Dél-Argentinában, a világ legvadabb hegyei a világ legrosszabb időjárása társaságában. Rengeteg elfogyasztott steak, kompromisszumok nélkül átaludt nap és tizenórás gyaloglások után végül elállt a szél meg a havazás, és sikerült felküzdenünk magunkat a Guillaumet csúcsára. Majd anélkül, hogy valóra váltottuk volna tervünket, a legendás Fitz Roy megmászását, búcsút intettem két társamnak.

Áron és Tamás olyan arckifejezéssel álltak a sűrű havazásban, mint akik szeretnék elhinni, hogy nem három héttel későbbre szól a repülőjegyük.

Éhesen és fázva

Egy ideig még a budapesti hétköznapok is izgalmasabbak voltak a vad Patagóniából érkező híreknél. A hegyek lábánál rekedt hegymászók a faluban lődörögtek. Egy nap a közeli sziklákon rendeztek mászóversenyt, Áron második lett, Tamás a világhírű, évtizedek óta szponzorpénzekből mászó Thomas Huberrel a harmadik helyet szerezte meg.

Egyértelmű volt azonban, hogy a szomorú szezonnak vége. A világ neves hegymászói továbbálltak, hogy más kontinenseken végrehajtott kalandjaikkal kerüljenek be a magazinokba. El Chalten kiürült, a két magyar mászó magányosan töltögette le reggelenként a svájci intézet időjárás-jelentését. Amelyben egy nap váratlan mélyrepülést mutattak be a görbék: a csapadék- és széladatok a minimumra estek, és azt jósolták, így is maradnak 2-3 napig.

A páros más másnap úton volt a tábor felé, ahol legutóbb pusztító szélviharban jártunk. Áronék a modern alpinizmus fejlett, bizonyos körülmények közt a leghatékonyabb módszerével akartak mászni: könnyű csomaggal, csak a legszükségesebb felszerelésekkel vágtak neki az útnak. Hálózsák és sátor nélkül, minimális élelemmel, egyetlen menetben akarták megrohamozni a Fitz Royt.

A könnyű felszereléssel este tízre elértek a Supercanaleta nevű út beszállásához. Hosszú, eseménytelen kapaszkodás volt ez, leszámítva, hogy Tamás megvágta a kezét a jégcsákánnyal. Nem volt nehéz megtalálni az út kezdetét, ami egy 1500 méter hosszú, nyílegyenes bevágás volt, alatta néhány korábban érkezett, furcsa mód rémült hegymászóval. Az iszonyat akkor tűnt el a szemeikből, amikor kiderült, Tamás nem egy élő ember szívét falta fel mászás előtt, hanem csak a sebét nyalogatta az úton, amitől sajnálatos módon véres lett az egész arca.

Mivel semmilyen éjszakázófelszerelésük nem volt, gyorsan felkészültek az alvásra: elhelyezkedtek a felettük ásító monumentális hasadék szájánál, egy kőlapon, és pehelykabátjukba burkolózva igyekeztek nagyot aludni. Tamásnak nem sikerült, Áron állította, hogy kicsit szunyókált. Viszont legalább szó sem lehetett arról, hogy délig heverésznek. Hajnali kettőkor úton voltak.

Az első ezer méter meredek jégfolyosóban vezetett, hasonló terepen, mint amit a Guillaumet-n másztunk, csak tízszeres hosszúságban. Háromezer csapás a jégcsákányokkal, négyezer rúgás a hágóvasakkal. A világ szűk V-alakká szűkült körülöttük: kétoldalt sötét sziklafalak emelkedtek, középen fehér, meredek sáv szakadt alá a mélybe.

A gyorsabb tempó miatt a mászók itt nem biztosították magukat, csöndes konoksággal törtek előre a sötétben, ami később fakószürkévé, majd acélkékké változott. Egy nyugat felé nyíló, sötét folyosó mélyén voltak.

Pirkadat után érték be a jóval előttük elinduló mászókat. Brazilok voltak, amit onnan lehetett tudni, hogy megjegyezték: „We are Brazilian, we climb rock, not ice” – majd a viszonylag könnyebb jeges részek helyett a szikla felé vették az irányt, és magabiztosan lezuhantak, egyikük a másik után.

Tudnivaló, hogy a sziklás részeket már kötéllel és speciális eszközökkel szokták biztosítani, hogy ne végződjön tragédiával egy esetleges esés. De magashegyi körülmények közt a biztosítás olyan megbízhatatlan, hogy a kötél inkább a beláthatatlan körülmények esetére kell. Például ha a mászóval kiszakadna egy szikla. Olyat azonban még sem Áron, sem Tamás nem látott, hogy egy kilométerrel a felszín felett valaki az út nehézsége miatt esett volna le. A braziloknak szerencséjük volt, az eszközök minden esetben megtartották őket, de kínos lassúsággal haladtak felfelé, visszatartva az alattuk mászó párost is.

A terep később veszélyesebbé vált, vékony hó borította a sziklát, a hágóvas csikorgott a grániton. Nem könnyített a helyzetükön, hogy a brazilok olyan serényen bontották a fejükre a havat és a jeget, mintha a hegy megtisztítása volna a céljuk. „Meg voltak illetődve a hegy méreteitől – mesélte később Tamás –, zavarukban két jégcsákányukat ejtették el mászás közben.”

A gerincre érve derült ki, hogy a brazilok azért sem siettek, mert eszük ágában nem volt aznap elérni a csúcsot. Egy lapos részen leterítették a matracaikat, belebújtak a hálózsákokba, és határozott előkészületeket tettek a vacsorához. A magyar páros előtt azonban nem kulináris élvezetek álltak, hanem egy hosszú, sziklafalakkal vegyes gerincszakasz.

Az egyértelmű volt, hogy 18 óra mászás után, sötétben nem vághatnak neki a zúzmarával befútt, jeges szakasznak. Áron terve egyszerű volt. Húzzák ki az éjszakát a gerincen, és másnap rohamozzák meg a csúcsot. Tamás összetettebben látta a helyzetet. Ha egész éjjel fáznak, nem alszanak, reggel pedig kiéhezve elfogyasztják elemózsiájuk maradékát, amúgy sem lesz energiájuk eljutni a csúcsra. Viszont kérdéses, hogy képesek lesznek-e ezután biztonságosan lebonyolítani a tízórás ereszkedést.

Az érvek győztek, igaz, Tamás egy dologban tévedett. Valójában tizenegy óráig ereszkedtek. Egyszer elakadt a kötelük, és egy óra alatt tudták csak kiszabadítani. Végül másnap reggelre értek földet.

Végletekig kimerülve vonszolták magukat vissza a faluba, és csak másnap tudatosult bennük, hogy hiába volt minden erőfeszítés, végül mégsem jutottak fel a csúcsra.

Jóllakottan és kipihenten

A körülmények szerencsére segítették a regenerálódást, de végleg eloszlatták reményeiket. Újra ítéletidő tombolt. Ráadásul már csak egy hét volt a repülőgépük indulásáig, ami Patagóniában néhány kellemes vacsorára, olvasgatásra bőven elég, de két hónapos várakozás után egyértelmű volt, hogy mászásra nem.

A szezon végén jártak, így különösen meglepő volt, hogy két nap után ismét kedvező jelek mutatkoztak. Az előrejelzés annyira jó időt ígért, hogy nem lehetett komolyan venni, így csak az utolsó pillanatban, az indulás előtt négy nappal eszméltek rá, hogy talpig állnak a napsütésben.

Vad készülődés vette kezdetét. Ezúttal a túloldalról, a romantikus elnevezésű Rio Electrico felől közelítették meg a kuloárt. Szakítottak a cutting edge hegymászóstílussal is, és egy szezonnal korábbi trendek szerint beraktak a csomagjukba hálózsákot, egy kettévágott matracot, főzőt, sőt élelmet is. Valószínűleg nem kelt különösebb meglepetést, hogy ilyen felszerelésekkel a fal alatt töltött éjszakájuk sokkal kellemesebben telt. Kipihenten, hajnali egykor vesztek bele a sötét kuloárba, amelynek vége mintha a csillagokba vezetett volna. Kristálytiszta éjszaka volt, jóval fagypont alatti hőmérséklettel. A hó sokkal vékonyabb és keményebb volt, könnyen haladtak felfelé.

Az elvékonyodott hórétegek egyedül lelkiekben vetették vissza Tamásékat. A kuloár felénél ugyanis előbukkant a jég alól a 2002-ben lezuhant belga mászó, Frank. A kifacsarodott, hóba fagyott tetemet nem lehetett megkerülni, a mászó vagy visszafordul, vagy átmászik a baljós maradványokon. Átmásztak.

Este kilencre érték el a gerincet, rögzítettek kéthossznyi kötelet másnapra, majd egy alkalmas párkányra visszaereszkedve előkészültek az estére. A jeges, kietlen sziklaöblöt meglepő módon néhány orkánból és pehelyből készült alkalmatosság is képes volt otthonossá tenni. Bevackolódtak egy éles gránittömb mögé, főztek, majd aludtak reggelig, mintha nem ezerötszáz méternyi mélység tátongott volna alattuk. A pihenésre szükségük volt, mert nem egy csodás panorámájú gerinc vezetett a csúcsra. Másnap  vékony jéggel fedett sziklafalakon karmolásztak a jégszerszámokkal, és néha eltévedtek a hóval befújt falak közt. Az idő egyre romlott, csökkent a látótávolság, komor felhők ereszkedtek a vidékre. Mire az utolsó hólejtőhöz értek, más csak akkor látták a csúcsot, ha a szél felszakította a felhőket.

Fitz Roy élete és kora

Fitz Roy a Patagónia partvidékét az 1830-as években felfedező angol hajó, a Beagle kapitánya volt. Róla kapta a nevét a vidék legmagasabb hegye, amelyet az őslakosok egyébként Chalténnek, füstölgő hegynek hívtak.

A Fitz Royt egy évvel a Mount Everest előtt, 1952-ben egy francia expedíció mászta meg először  A hónapos várakozás után csúcsra induló Lionel Terray 8000 méter felett szerzett tapasztalatai ellenére is fel akarta adni útközben, és csak társa, Guido Magnone nyomására folytatták.

Míg az Everest második megmászása három évvel az első után következett, a Fitz Roy tizenhárom évig teljesen kihasználatlanul állt magában. 1965-ben végül egy argentin párosnak, José Luis Fonrouge-nak és Carlos Comesañának sikerült újra feljutnia, mégpedig a magyarok által is mászott Supercanaleta nevű kuloárban.

Délután kettőkor nem volt már hova kapaszkodni. Harminchat órával a mászás kezdete után, közel két hónapnyi megpróbáltatás végén elérték a csúcsot. Prózai érzés volt megérkezni. Nem nyílt ki előttük a látóhatár, a távolabbi hegyeket egyáltalán nem látták, mintha egy fehérre meszelt, szeles csarnokban álltak volna. Három percet töltöttek a csúcson, aztán gyorsan elindultak a völgy felé. Tudatában voltak annak, hogy még nem ért véget a kaland. A hegymászóbalesetek nyolcvan százaléka ereszkedés közben történik, amikor az alpinista úgy érzi, elérte a csúcsot, és most már gyorsan hazamenne.

Éjfél után érkeztek a hegy lábához, és egy órával később már a Paso Superiornál voltak, ahol a jó időre váró hegymászók korábban komfortos barlangok sorát vájták a több méter magas hóba. Egy éjszakát aludtak az elhagyott, védett bivakban. Keveset beszéltek, mintha már nem is a hegyen lettek volna. Főztek és beájultak a hálózsákjaikba.

A faluban éppen annyi idejük volt, hogy összepakoljanak, másnapra szólt a repülőjegyük. Nem látszottak a hegyek, amikor elhagyták El Chaltent. Lehet, hogy előbukkantak a felhők mögül, de egyikük sem nézett oda.

Olvassa el az előzményeket, amelynek első részéből kiderül, miért olyan Patagónia a sztármászók számára, mint George Clooney-nak Hollywood. A második fejezetben pedig az író is részt vesz egy maratoni hegymászáson, majdnem szomjan hal, viszont ritka csodában van része, és a csúcsról látja egész Patagóniát.