A ballonozáshoz néha traktorok is kellenek
Hétszáz pilótát, szervezőt, versenybírót, meteorológust és más csapattagot nem könnyű feladat koordinálni, de nem is lehetetlen. Debrecen a 2005-ös Európa-bajnokság után megrendezte minden idők legnépesebb hőlégballon világbajnokságát.
“Végh Sándor” - válaszolom fáradt hangon a telefonban érdeklődő orosz pilóta kérdésére. Azt szeretné tudni, ki fogja kimenteni az Ebes környéki szántóföldeken ragadt ballonját. Hajnali fél három van, a XIX. Hőlégballon világbajnokság versenyközpontjának egyik puritán berendezésű irodájában ülök, laptopok, pár asztal, üres energiaitalos dobozok és térképek az egyik falnál, a meteorológusok pedáns rendben sorakozó számítógépei a másiknál. Van egy vendégágy is, azon a csajom alszik, irigylem is piszkosul. A verseny kommunikációs tótumfaktumaként én egy percet nem aludhatok ma, mentést koordinálok éppen.
A hőlégballonozáshoz jó idő, megfelelő versenyfeladatok és persze egy ballon kell, kosárral, égőfejjel és kísérőkocsival, tokkal-vonóval egy közepes cuccot tíz-tizenegymillióból össze is lehet hozni. Nem tömegsport, de a Forma-1 vagy a vitorlázás sem az, ehhez is őrültnek kell lenni egy kicsit, és rengeteg áldozatot hozni. A világbajnokság, mint minden sportág esetében, a szakma csúcsát jelenti azoknak, akik szervezőként vagy a versenyt működtető tisztségviselőként dolgoznak, legtöbbjük maga is pilóta, vagy az volt, mint például Végh Sándor, a hazai ballonozás egyik ikonikus alakja.
Szponzorok nélkül nem megy
Vadászpilóta és reptérigazgató is volt, 35 éve ballonozik, több, mint 5000 órát repült hőlégballonnal – az aktív pilóták között nincs senki, aki ennyit töltött volna a kosárban. A debreceni ballonozás egyenlő Végh Sándorral, mindenki ismeri, aki számít, már repült vele, vagy ha nem akkor be lett neki ígérve egy út, avatással, jó esetben a város egyik jelképe, a Nagytemplom fölötti repüléssel (Végh egyszer a templom két tornya között is átrepült).
Kellenek is a kapcsolatok, mert a világbajnokság megrendezése nem megy nélkülük. Pont olyan háttér szükségeltetik hozzá, mint egy atlétikai versenyhez, kellenek számítógépek, autók, önkéntesek, ebből a szempontból ez a sport is olyan, mint a többi, csak éppen sokkal nehezebben eladható. Itt nincs olyan helyszín, ahová nagy tömegben oda lehetne csődíteni a nézőket, a felszállások helye a napi eligazításokon dől csak el, a célpontoké szintén – azokat pedig nem egy forgalmas belvárosi útkereszteződésbe, hanem jól megközelíthető mezőkre, vagy alacsonyrendű utakra írják ki, ahová az érdeklődők nem tudnak csak úgy kiugrani a kávészünetben.
Ezért is nehéz szponzorokat találni a ballonsporthoz, de szerencsére akadnak olyan cégek, akik a verseny kísérőrendezvényei miatt (éjszakai ballonkivilágítás, utasrepültetések) hajlandók zsebbe nyúlni.
Ismerni kellene a terepet
A vb harmadik versenynapjának éjjelét nehezen éltük volna túl, ha Végh, aki papíron a szervezőbizottság ügyvezető elnöke, de a valóságban az anyagbeszerzőtől a marketing igazgatóig minden pozíciót betölt, nem dumálta volna le egy ismerős gazdával, hogy hat környékbeli haverjával készenlétben áll traktorokkal és összkerékmeghajtású terepjárókkal, hogy a bajba került ballonpilótákat kimenthessék. Az esti versenyfeladatot ugyanis a holland versenyigazgató meglehetősen óvatlanul úgy írta ki, hogy a naplemente után leszálló ballonok az elmúlt hetek csapadékos időjárásának köszönhetően alaposan felázott és sáros szántóföldeken érhettek csak földet.
Az első jelentések este nyolc körül érkeztek a sárba ragadt pilótákról, a versenyközpontba visszaérkező társaik hozták a híreket. Aztán megszólaltak a telefonok is, a verseny biztonsági tisztjét ausztrálok, engem angolok, az oroszul kiválóan beszélő Végh Sándort leginkább keleti pilóták hívják folyamatosan. Válságértekezletet hívunk össze, a versenyigazgató is tudni szeretné, mi lesz a sötétben a sárban dekkoló pilótákkal. “Ha a város másik végén szállunk fel, most nem lennénk szarban” - jegyzi meg Mészáros László, a biztonsági tiszt, aki ezt már a szélirány ismeretében jelezte az igazgatónak, de az nem hallgatott rá.
Az nem úgy van, hogy csak úgy repülünk
Négy traktor indul a pilóták pozíciója felé, egész éjjel dolgoznak, a terepen három magyar tisztségviselő kordinálja a mentést, én a versenyközpontból tartom a lelket az orosz pilótában, aki lányával és feleségével ragadt a sárban. A ballont már elpakolták, és kifelé tartottak, amikor elakadtak, a traktorok sajnos nem érnek el hozzájuk, mert a másfélméteres dágványban nem tudnak továbbhaladni. “Please, help us” - mondja elfúló hangon a ballonos, de míg fel nem kel a nap, tehetetlen vagyok. Őt mentettük ki legutoljára, reggel kilenckor értek vissza Debrecenbe. Hálásan köszöngeti a háromórás alvás után kissé gyűrött Véghnek, és nem tűnik túl idegesnek, pedig 12 órán át kint dekkolt a hidegben.
Az időjárás a debreceni vb-t is erősen befolyásolta: a tervezett 11 felszállásból 5 elmaradt, mert vagy szakadt az eső, vagy alacsonyan voltak a felhők, esetleg a szél volt túl erős ahhoz, hogy biztonsággal el lehessen ereszteni 118 ballont. A békák, azaz a meteorolgógusok fél négykor kezdik a napot, a versenyfeladatok kiírásához pontos széladatok kellenek, és a reggeli felszállás előtti eligazitás már háromnegyed hatkor elkezdődik. A versenyigazgató és helyettese ekkor jelenti be, milyen feladatokat írnak ki, merre megy majd a mezőny. A debreceni Főnix csarnok küzdőterén felállított asztalok mellett 33 nemzet 118 pilótája és navigátora ül, és tervezi meg az aznapi útvonalat.
Kütyük, szélmérők, meteorológusok
A hőlégballonozás technikai sport, a tehetősebb csapatok pilótái a kosárba nem szállnak be számítógép nélkül, a földi kísérőkocsiban saját szélmérő berendezés, kismillió GPS, laptop és egyéb kütyü. Az amerikai csapat saját meteorológust is hozott magával, percre pontos infójuk van arról, milyen magasságban milyen irányú és erősségű szél fúj, merre viszi majd a ballont. Nem mindenki engedheti meg persze magának ezt a luxust, az egykori keleti blokk országaiból érkező pilóták a mai napig szögmérővel és vonalzóval határozzák meg az irányt, de sokan közülük így is a mezőny első felében végeznek – igaz, azt ők is belátják, hogy a sportág fejlődésével nekik is lépést kell tartaniuk, mert így győzelmi esélyeik a nullához konvergálnak.
Versenyfeladatok
A ballonozásban a közhiedelemmel szemben igenis lehet versenyt is rendezni, sőt. 19 féle versenyszám közül válogathatnak a versenyigazgatók, ezek között akadnak olyanok, melyeknek eredményét a repülés útvonalát rögzítő GPS berendeésből letöltött adatok segítségével számolják ki, de vannak útvonalakra, időre, távolságra és ügyességre építők is.
A legegyszerűbb eset az, amikor a pilótáknak egy előre meghatározott célpontra kell rárepülniük, és az ott kitett célkereszt középpontjához legközelebb kidobni egy ún. markert, azaz jelölőt, ami tulajdonképpen egy normál féritenyérben elférő, hétdekás babzsák, hosszú szalaggal a végén. Az a jani, aki a középponthoz legközelebb juttatja a markert.
Egy másik feladatban a pilóta maga határozza meg, hogy melyik cél (általában útkereszteződés) neki a szimpatikus, odarepül, dob, a mérőcsapat meg leméri, hogy a középponthoz képest milyen távolságra sikerült a mutatvány. Ezeket lehet kombinálni, nehezíteni (menet közben kell kitalálni, mi lesz a következő célpont), de az ügyességi jelleg marad: ha jól navigál és dob, a pilóta jutalma ezer pont.
A többi feladat közül érdekes még az, amiben a versenyigazgató ballonba száll, és nyúlként halad a mezőny előtt, majd a földet megközelítve a kosárból kitesz egy versenybírót és egy célkeresztet, (amit ilyenkor villámgyorsan el kell helyezni) a versenyzők pedig erre a célra repülnek rá úgy, hogy felszálláskor még fogalmuk sincs, hová fog kerülni.
A GPS loggerek elterejdésével egyre több technikai számot írnak ki a versenyeken, ezekben a légtérben koordinátapontokkal meghatározott virtuális alakzatokban (kocka, torta, henger) kell a lehető legnagyobb távolságot megtenni – az ilyen feladatot igyekeznek sűrűn lakott városrészek fölé kiírni, mert a levegőben a ballonok ugyanott próbálnak minél többet fel-le liftezni, és ez lentről nézve kifejezetten látványos.
Az utolsó felszállásra szombat reggel került sor, a versenyben addig fölényesen vezető Nick Donner láthatóan idegesen vette tudomásul, hogy hat feladatot is kiírtak az utolsó nagy hurrára. Hatezer pontot lehet tökéletes repüléssel szerezni, így 1500 pont körüli előnye már nem is tűnik annyira tetemesnek. Csapkod, megjegyzéseket tesz, kritizálja a versenyigazgatót. A felszállás előtt idegesen járkál, a kanadai zsűrielnök később azt mondta, szó szerint bebeszélte magának, hogy nem tudja teljesíteni a feladatokat.
Amerikai fölény
Az utolsó napra mindenki kimegy a különböző célpontokhoz, önkéntes segítők, sajtósok, aki csak él és mozog, hiszen van egy olyan is közöttük, amit minden ballon meg fog közelíteni. A kukoricaföldek felett alacsonyan érkező ballonok látványa felejthetetlen, sokat próbált és látott tisztségviselők kurjongatnak a sárban, mint a gyerekek. A ballonok valóban lenyűgöző látványt nyújtanak ilyen tömegben és ilyen alacsonyan – az utolsó előtti célpontra 10-15 méter magasan repülnek rá szépen sorban, a gázégők hangja keveredik az elfojtott káromkodásokéval, a szél az utolsó pillanatban megfordult, és elsodorta a mezőny nagy részét.
A világbajnokságot egy amerikai pilóta nyerte (nem nagy meglepetésre, az eddig rendezett vb-k közül a legtöbb esetben ők végeztek az élen), de nem a 26 éves Donner, hanem a 2006-ban már világbajnoki címet szerző John Petrehn. A harmadik helyre egy svájci pilóta futott be, a legjobb magyar, Török Sándor az ötvenharmadik helyen végzett. A záróünnepség az ilyen eseményektől eltérően sokkal lazább, kötetlenebb hangulatban zajlott, brazil és japán pilóták pózolnak a dobogón, litván navigátorok fotózzák őket. Nemcsak az első három helyezettet szólították ki a pódiumra, hanem mind a 118 pilótát, mert bármennyire is közhelyes, ebben a sportban valóban a részvétel, a közös repülés a fontos – a győzelem csak másodlagos.
