Lépésről lépésre a Balaton fenekén

6:00 van a révfülöpi strandnál, és nézzük, ahogy a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred, valamint a 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred nehézbúvárai felkészülnek arra, hogy átsétáljanak a Balaton fenekén, miközben pár méterre tőlük majdnem négyezer ember fogja ugyanezt a távot hatvankilós felszerelés nélkül, és a mellettük egészen ludditának tűnő gyorsúszással megtenni. A strandnál kikötött pontonhajón annyi gázpalack van, hogy azzal egy átlagos Call of Duty-pályát fel lehetne tölteni, különböző színes kábelek és csövek csavarodnak össze virító, de egyelőre céltalanul lifegő kötegekké, a búvárok pedig már alulra felvették a neoprént és járnak le a hajóról cigizni.

Azt gondolná az ember, hogy egy búvárnak cigizni olyan, mint snookeresnek spurizni, de Attila megnyugtat, hogy ő Horvátországban összehaverkodott egy csomó rekordtartó egylevegős búvárral, akik mind dohányoztak. Aztán arról mesél, hogy ismer egy magyar munkabúvárt, aki beleszívott a cigijébe, aztán úgy kérte magára a sisakot, hogy már benn fújta ki. Rajtam egy atléta és egy rövidnadrág van, de már reggel hét előtt törölgetem az izzadtságot a homlokomról. Attila egy műanyag hokedlin ül a vízparton, a lábán vastag csizma, aminek a szárát az ezek szerint az élet tényleg minden területén hasznos duct tape-pel rögzítették, a lábától a kezéig neoprénben van, a derekán pedig ott van az öv, amihez az egyszerűség kedvéért köveket tépőzáraztak. Később azt látom, hogy a sisakját egy gumipókkal rögzítik a ruhájához. Nem szeretnék Attila helyében lenni.

Néha azt látom Attilán, hogy ő sem szeretne a sajátjában. A búvárok a bevetés előtti este érkeztek és táboroztak le a strandra, ami azt jelenti, hogy sikerült átélniük egy átlagos balatoni péntek estét, amikor a közeli klub, diszkóhajó és mozi hangzavarától képtelenek voltak aludni a katonai sátraikban.  Attila közben kiiszik várakozás közben majdnem egy teljes üveg ásványvizet pihegés közben. Valaki megkérdezi tőle, hogy önként vállalta-e ezt a sétát. Attila úgy néz vissza a kérdezőre, hogy abból más környezetben kocsmai verekedés lenne.

A Balaton fenekén sétálás a honvédség egy újabb próbálkozása, hogy vagánnyá tegye saját magát, ez nemes cél, mert még nekem is a legtöbb tapasztalatom a katonaságból az más emberek laktanyás sztorijaiból áll össze. A nehézbúvárok pedig már ránézésre vagánynak tűnnek, több a tetkó, mint egy átlagos motorostalálkozón, és egészen a tisztekig teljesen hiányzik belőlük az a félelmetes karót nyeltség és urambátyámozás, ami miatt az átlagembernek inkább tűnnek saját maguk karikatúráinak. Az más kérdés, hogy a nehézbúvárok azok, akik tényleg intenzíven dolgoznak is, Vörös Mihály főhadnagy elmondta, hogy egész héten a Muraközből ganéztak ki és robbantottak fel második világháborús gránátokat és lőszereket, összesen másfél tonnát. Ehhez képest most itt vannak egy PR-eseményen, ahol csak menni, menetelni kell a víz alatt, rendületlenül. A sajtóanyag alapján azt hittük, hogy az összes búvár egyszerre fogja majd megtenni az 5,2 kilométeres távot, nekem már forgott is a film a fejemben, hogy micsoda egzisztencialista válságot lehet megélni majd a Balaton fenekén, ahol a menetelés mellett ott zajlik a tó legjobban reklámozott eseménye, mellettük vitorlások, előttük és mögöttük strandolók, de nekik csak egy köldökzsinór a kapcsolatuk a külvilággal, miközben végigjárják évszázadok mocskát öt óra alatt.

A helyszínen persze kiderült, a fantázia lehet, hogy izgalmasabb, de köze nincsen a valósághoz, a búvárok másfél órás váltásban mennek a víz alá, amitől újságírói szempontból szomorú leszek, mert már elképzeltem a súlyos válaszokat arra a kérdésre, hogy „mit éreztél közben?”, de kicsit örülök is, mert mégsem bergmani drámákról akarok cikket írni, hanem arról, hogy a honvédség búvárai menetrend szerint délben egyszer csak felbukkannak a vízből Balatonboglár szabadstrandján. De az még messze van, még mindig csak 7 óra, a búvárok tesztelik a sisakokat, ami úgy néz ki, mintha csókolóznának velük és közben megpróbálnának sziszegni.

Szétnézek a szárazföldi egységnél, ami a bóják kihelyezéséhez segítő, egy darab távcsőből áll. A távcső úgy néz ki, mint A pán labirintusának szörnye, ami a kezén horda a szemeit, a szerkezetből kikandikál két harminccentis szarv, és azon vannak a lencsék. Ránézésre legalább negyven kilónak néz ki, amit az odarendelt honvéd megerősít, miközben nagyon nehezére esik, hogy ne mondja ki, hogy ez bizony kurva nehéz. Elmeséli, hogy még évekkel ezelőtt kiképzésén a százados megjelent egy kis dobozzal és ezzel a vasszörnyeteggel, a dobozból elővette a legújabb norvég lézeres távolságmérőt, majd kijelentette, hogy ezt önök soha a büdös életben nem fogják használni. A révfülöpi strandra állított típus legalább 50 éves, de valószínűleg magyar gyártmány, mert már nem cirill betűk vannak rajta. Belenézni olyan mint először szélesvásznú filmet nézni, egy pillanatra sem gondolja az ember, hogy a valóságot látja, pedig a nézőkéből egy vitorlásról integetnek vissza bikinis hölgyek. Mondjuk lehet, hogy pont azért.

Közben az illetékes befejezi az interjúját a köztévével, úgyhogy végre elindulhatnak a búvárok is, Attilára ráteszik a 16 kilós sisakot, viccelődik azzal, hogy csókoltatja a családját, aztán a kollégájával együtt belesétál a maximum negyvencentis vízbe. A ponton köteleit eloldják, az azt húzó tűzszerészhajó elkezd pöfögni, és az egész hóbelevanc elsiklik a párás vízen, mint egy pályáját elhagyó műhold. Mi addig elugrunk a közértbe reggeliért, majd a strandi büfében kikérjük minden idők egyik legrosszabb kapucsínóját, de már szól is a sajtós főtörzsőrmester, hogy meginni nincs idő, mert indulna velünk a parton maradt rohamcsónak, hogy megnézhessük az első váltást.

Én közlekedtem a Balatonon már gumimatraccal és diszkóhajóval is, de el nem tudok képzelni rajabb vízi járművet a háromszáz kilós rocsónál. Imádom ezt is, hogy rocsónak kell hívni, mint egy kamionost, és imádom azt, hogy a tényleg masszív csónakkal pillanatok alatt elérjük a vízen úszó búvárközpontot, ahol már arra készülnek, hogy kiszedjék a két vízigyaloglót. A búvárok irányítópultja kívülről DJ-pultnak néz ki, ahol egy fülhallgatós férfi kiabál olyanokat nagyon határozottan és nagyon tagoltak, hogy DONÁT! LASSÍTS! LE!, miközben potméterek és mindenféle kijelzők előtt áll. Donátnak le is kell lassítania, mert gyorsabban sétált a víz alatt, mint ahogy a teljesen normális sebességű hajó haladt, Csurgó Attila ezredes elmondja, hogy ezt a fenéksétát úgy kell elképzelni, mintha a Holdon járnának alacsony gravitációban, inkább szökellnek, mint folyamatosan haladnak. Megkérdezem tőle, hogy ha bármit találnak a búvárai, azt felhozhatják-e. Erre azt válaszolja, hogy természetesen. De úgyse találnak semmit.

És igaza is van Csurgónak, üres kézzel, de a hatvan kilós felesleg ellenére megkönnyebbülten jönnek fel a pontonra, ahol ráültetik őket egy-egy műanyag székre, és leszerelik róluk a sisakot. A Kossuth Rádió riportere erőszakosabb nálam, de közben mintha kihallgatta volna a helyzet súlyosságáról szóló gondolataimat, mert azzal nyit a vízben megizzadt Attilánál, hogy mik az első benyomások. Attila első benyomásai azok, hogy harminc centire lehet látni a vízben, szóval se sellő, se halszörny, se kincs nem volt az útjában, csak a köldökzsinór irányára figyelt, hogy tudja, merre kell mennie. A Balaton fenekén néha 30, néha 60 centis iszapréteg volt, az utóbbi pedig elég kemény volt, már nem szó szerint, hanem pont fordítva. Nem tudom, hogy hogyan tudtak szökellni, de már nem is akarom megkérdezni, mert indul vissza a rocsó a partra, ugyanis mi Boglárról akarjuk megnézni az érkezést, nem a gyors kezdés után az menetrend tartása miatt fokozatosan lassuló bázisról.

A balatonboglári strandon hatalmas a tömeg, de nem hiszem, hogy az átúszás miatt, hanem egyszerűen azért, mert szombat délelőtt van, éget a nap, a víz tökéletes, a pontonhajó pedig egyre közeledik és közeledik, mint egy önjáró kalózbanda a Waterworldben, egy barna folt az átúszást szegélyező fehér vitorlások, a barnára sült strandolók és a rikító vízibiciklik között. Azt még nem tudjuk, hogy pontosan hogyan is fog kikötni a hajó, mert a déli parti strandot végig kövekkel rakták ki, a víz száz méterekre a parttól is derékig ér, stégek meg nincsenek sehol, ráadásul az úszóverseny miatt a legtöbb belépőt is felszedték, ezért többször is végignézzük, ahogy túlságosan határozott szülők a sírás határán lévő gyerekeket emelgetnek ki és be a vízből a sziklák felett. Az első jel a hajóról a rocsó megjelenése, ami csendesen poroszkál a labdát dobáló családok és a matracok közt, majd hosszú és megfontolt evezés után kirakják a búvárhajóról menekülő megmaradt sajtót. Aztán még megfontoltabb evezés után, pont a vízibicikli-tároló mellett visszaevickélnek. A hajó már közel van, feltűnnek mögöttem emberek, akik előveszik a telefonjaikat, fotóznak, szólnak a gyerekeknek, hogy ezt nézzék meg, mert ez aztán valami, nekem meg eszembe jut a szörnyű Féktelenül 2. vége, amikor az eltérített óceánjárót csak akkor veszik észre a strandon, amikor az orra már hasítja ketté a homokot.

Azt már előre tudtuk, hogy diadalmas lesz a búvárok belépője, ahogy sétálnak a vízben, majd kilátszik a sárga sisakjuk, amitől mellmagasságú vízben levesznek, maguk mellé tesznek, és mint a világot meghódító asztronauták, boldogan sétálnak a tömegbe. Ez is történik, bár én a Scooby Doo-val terhelt gyerekkorom miatt több hínárt és halat vártam a sisakon, de ez is megteszi. Két otthon hegesztett Daft Punk-tag megérkezik a felszínre, amit a környező gyerekek és felnőttek a bazinagy hajó ellenére nem vesznek figyelembe, aztán mint a híres emberekre, úgy kezd el a jelenlétükhöz szokni a tömeg. Megérkezik a finisben búvárkodó Nagyné László Anikó őrmester és kiképző altiszt családja is köszönteni őt még a vízben, a búvárosztag egyetlen női tagja, aki reggel még bujkált a fényképezőgépek elől, széles mosollyal besétált a vörös fogadószőnyegre, az éppen akkor érkező, ájulás szélén levő úszók körében.