Belgrád a mocsoktól szép

Szombat, reggel fél kilenc van, kinn cigizek a Dalmatinska 57. szám alatt található lakás erkélyén Belgrád belvárosában.

És valaki flexel.

Ettől rögtön olyan érzésem van, mintha nem utaztam volna majdnem kilenc órát egy szomszédos ország fővárosába. De másrészt valahonnan török mulatós szól, úgyhogy azonnal visszaránt az érzés, hogy mégis.

Az erkély egy belső udvarra néz, de nem olyanra, mint a pesti bérházakban, hanem inkább további, egyre kisebb épületekre. Középen egy kétemeletes házikó, ami inkább egy tiroli nyaralónak tűnik. Annak az erkélyén is cigizik valaki.

Ekkor nagyjából tizenkét órája vagyunk Belgrádban és az egyetlen benyomásunk a kilátáson kívül ez a Booking.com-on talált szállás, ami leginkább egy húszéves pornó forgatási helyszínére vagy egy kiürített bordélyházra emlékeztet, legalábbis a leopárdmintás fotel, a zebracsíkos lámpa, a minden szabad falfelületre helyezett tükör, a csak kék neonfénnyel világító konyha és a bejárati ajtó fölött felszerelt, ismeretlen helyen található biztonsági kamera monitorja ezt a hangulatot keltette.

Igaz, csak 72 euróba került két személynek két éjszakára. Vagyis nagyjából 8600 dínárba, amit automatából kivenni olyan sejtelmesen nagymenő érzés, alig lehet beletuszkolni a pénztárcába azt a papírmennyiséget, amit forintból összesen két fecnivel el lehet intézni. Egy dínár nagyjából két és fél forintot ér, úgyhogy egy tisztességes magyart mindenképpen kacagással fog eltölteni, hogy egy papírból egy darab zsemlét lehet venni.

De mit kezdjen az ember magával a volt Nándorfehérvárott egy hétvégén? Két embert kérdeztem meg erről, az egyik a Velvet volt újságírója volt, a másik pedig egy Belgrádban élő amerikai anarchista folkzenész, úgyhogy ebből összegyúrni egy programot egy teljes napra nem a legideálisabb, de legalább egészen széleskörű információkat adott. A Tripadvisor nevű utazássegítő applikációt direkt kerültem, mert mint ahogy bármelyik másik országban, ott is haverok és családtagok fogják feltornászni a csillagos értékeléseket, nem pedig a vendégek.

A Last.fm-en megnéztem, hogy milyen koncertek és bulik lesznek, de az utóbbiból csak kettőt találtam, a kanadai queerbanda, a Hidden Cameras lépett fel pénteken, illetve volt egy svéd hácé-punk varacskolás a város szélén egy foglalt házban. Az utóbbit egyébként ajánlotta az anarchista amerikai is, egészen véletlenül. Az ex-velvetes forrástól pedig csak azt kaptam, hogy bulihajóra kell menni, Belgrádban ugyanis a bulinegyed nagyjából a Duna partjából és az ott horgonyzó partihajókból áll.

Mondanom sem kell, hogy egyik helyre sem jutottunk el.

Карте, молим!

Oké, kezdem az elején. Szerbiában mindent cirill betűkkel írnak ki. Mindent. Cirill a blokk, amit az étteremben kapsz, cirill a cipész cégére, cirill az utcanév. Néhol az európaiság jegyében az utcatáblákat latin betűkkel is feltűntették, de saját tapasztalatból kiindulva ez nagyjából egynegyede az összesnek. Én pontosan 1990-ben kezdtem el az általános iskolát és soha a büdös életben nem kellett cirill szövegekkel akárcsak találkoznom sem, na ez egészen addig a pillanatig nem is zavart, amíg háromszor el nem mentünk az egyébként tisztességesen kitáblázott Dobračina utca mellett, ahol állítólag a város egyetlen, igazi hipszterkávézója található. Ami egyébként kiköpött mása az Arany János utcai Espresso Embassy-nek, azzal a különbséggel, hogy nem bankok gyűrűjében található, hanem egy kieső iparnegyedben egy autószerelővel szemben. A kávéjuk ugyanolyan finom.

A cirill egy dolog, de ami még furább érzés, hogy Belgrádban nem működött a Google Maps. Mármint nem úgy nem működött, hogy le volt tiltva, vagy hogy hatalmas villogó felkiáltójelek jelentek meg az URL bepötyögése után, hanem mintha a Google lefényképezte volna az utcákat, de a navigációt azt elfelejtették volna. Így pontos címet keresni telefonon vagy laptopon halál volt, a térkép csak az utcát tudta kidobni, a házszámra pedig csak annyit mondott, hogy sok szerencsét, találd meg magadtól. Persze, 10 éve még azt sem tudtuk, hogy ilyen térképszolgáltatás egyáltalán létezni fog, de amikor már a Rákóczi úton is beütöm a címet indulás előtt, pedig pontosan tudom, hogy hol van az Uránia, akkor erről fura leszokni. A Bing és az Apple térképei is hasonló eredményt produkálnak, de ezeket épeszű ember csak amúgy is nagyon ritkán használja. Amúgy sétálásnál ez nem is annyira zavarna, de ha tömegközlekedni szeretne bárki, akkor egy szerb honlappal kell bindzsizni, ugyanis a belgrádi BKV angol oldala még mindig építés alatt van.

Több külföldi honlap is felhívta a figyelmemet arra, hogy Belgrádban már nagyon sokat javult a tömegközlekedés, viszonylag rendszeresen járnak a buszok és megbízhatóbbak lettek. De menetrendet, érkezési időt vagy úgy általában bármi információt egy buszmegállóban ne várjon senki, a legtöbbnél ugyanis csak az arra járó buszok számát írták ki egy nagyjából rendszám-méretű fémlapra. Három méter magasban.

Mindenezek ellenére a belgrádi buszokon és villamosokon csipkártyás rendszer működik. 

De ha egyszer kinéztük otthon, hogy pontosan hol és milyen buszokra kell szállni, akkor valóban oda is érünk, de azzal ne számoljunk, hogy időre. A másik remek lehetőség, amit szintén többen ajánlottak, az a taxizás, ami olcsó és megbízható, még akkor is, amikor az utcán intjük le őket. Nyilván figyelni kell arra, hogy ne egy ordítóan hiénának kinéző kocsit fogjunk, de az csak a legszerencsétlenebb turistáknak sikerül, akik megbíznak egy olyan autóban, amin semmi céglogó nincsen. A sofőrök nem kifejezetten tudnak angolul, és négyből háromszor komikusan elővették a kesztyűtartóból a szemüvegüket, amikor a telefonról mutogattam a címet. Egyszer pedig látványosan sokkal nagyobb körben vittek, de ezt a sofőr is érezte, úgyhogy a taxiórás árhoz képest kevesebbet kért.

City 17

Belgrádról egészen konkrétan egy elképzelésem volt, egy olyan gondolat, amit tipikusan a körúton belüli budapestiek gondolnak minden egyes városról, ami picit délre vagy keletre van a Kárpátoktól: mégpedig az, hogy ez egy késes vadkelet lesz, ahol egyszerre veszik ki a pénztárcát a zsebemből, ütnek el egy Yugóval és tuszkolnak be egy tubába, amivel elmasíroznak egy Kusturica-film forgatási helyszínére. Pszichológia szemináriumokon azt tanultam, hogy a sztereotípiák igazából hasznosak, mert felgyorsítják az agyműködést, vagy valami ilyesmi, egészen nagy vonalakban emlékszem csak már rá. A lényeg az, hogy egyik sztereotípia elment és meglátogatta a saját sztereotípiáját.

És Belgrád egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem, viszont sokkal jobb, mint ahogy gondoltam volna. A város olyan, mintha átszáguldanánk fél Európán és közben pillanatokat látnánk más városokból, a Lonely Planet például előszeretettel hivatkozik a Skadarska nevű, macskakövekkel telerakott, tényleg turistás részre úgy, mint Belgrád Montmarte-jára, bár van egy olyan érzésem, hogy sosem mondták Párizsban ugyanarra, hogy ez a francia Skadarska. Az egy-egy kiemelt környék ellenére nehéz egységes részeket kiemelni az egészből, itt egy polgári lakásokkal teli utca közepén ugyanúgy lehet egy brutális panel, mint egy összeszakadt putri, vagy egy high-end butik. A legegységesebb negyed talán a Savamala nevezetű, ami olyan, mint a Budapesti bulinegyed csak szeretne lenni, de erről majd később.

Egyéni ízlésre van bízva, hogy valakit a tizenötödik vagy a huszadik századi Belgrád érdekel, de mi a biztonság kedvéért megnéztük mindkettőt. A Kalemegdan parkbeli citadella az előbbi, ahol egy jó karban tartott várban, zöld mezőkön és nevetségesen kevés turista között lehet szétnézni Belgrád történelmében és az egészen fantasztikus kilátásban. Nem azért fantasztikus, mert olyan lélegzetelállító dolgokat látni, hanem mert a park legmagasabb pontjairól pontosan látszik, hova dobta le Tito az építészeti bombákat, azaz hol vannak az óriási hetvenes években felhúzott komplexumok. Hol van például Belgrád nyugati kapuja, amit leginkább a Schönherz-kollégium és egy rakétakilövő-állomás keverékére hasonlít, a tetején egy magára hagyott étteremmel. Vagy azt is meg lehet nézni, hogy Belgrádtól északra nem agglomeráció van, hanem az érintetlen természet, mintha ott véget ért volna a vonalzó.

A legbrutálisabb építmény viszont a várból sem látszik, azért legalább fél órát kell buszozni a belvárosból, de annak is megéri, aki csak múzeumokba szokott járni idegen városokban. Belgrád keleti kapuja, vagy másnéven a Rudo-épületegyüttes három darab, egyenként harmincemeletes panelház, amit úgy sikerült elhelyezni a hetvenes években, mintha egy galaktikus csillagkapu lenne a város szélén. A három épület a felsővezetésben eldöntött brutális lakásépítés gyönyörű példája, a hetvenes évek végén fejezték be, de a díszítésre már a lakosságnak kellett gondoskodnia. Ezt megteszik a mára már teljesen különböző képet nyújtó erkélyek, amik még egészen közelről is olyanok, hogy kettő hasonlót nem lehet találni közülük, illetve a rengeteg graffiti, amivel sikerült kidekorálni a a kukatárolóktól kezdve minden üres falfelületet. Az élettér olyan, mintha egy szocialista város egész panelnegyedét zsúfolták volna röhejesen kevés területre, a gyerekek még egyáltalán nem EU-konform játszótereken játszanak, viszont az épületek alatt húzódó, garázskör miatt itt is olyan könnyen lehet sakkozó bácsikba botlani, mint a Kalamegdan parkban.

A délkelet-európai Bushwick

A Száva partján, a Kalemegdan és a központi pályaudvar között van Belgrádnak az a része, A Savamala amit talán a legegyszerűbben bulinegyednek lehetne nevezni. Egészen a folyó mellett ipari épületek, buszparkolók és lerobbant lakóházak találhatóak, feljebb, a dombos területen kacskaringós, szűk utcák, amikből szétgraffitizett sikátorok ágaznak le és vezetnek különböző szórakozóhelyek bejáratához. Vagyis csak sejtjük, hogy oda vezetnek, a legtöbb helyen ugyanis se tábla, se felirat, egy kerti kocsmába is csak úgy találtunk nappal, hogy előttünk ment be egy társaság és a nyitott ajtón keresztül láttuk, hogy nem egy kikötői telekre lehet bemenni a kertkapun át, hanem egy komplett folyóparti bárba. Itt van a város talán egyik legismertebb szórakozóhelye, a kulturális közösségi térként is működő KC Grad, a szomszédjában egy szörnyen lerobbant épületben egy hatalmas közösségi kert, a hellyel szemben pedig Kathleen Hanna, feminista punk egyik legnagyobb ikonja van felfestve a falra, az épület mellett pedig Enid Coleslaw a Ghost World című filmből/képregényből. Ez egy irtó menő környék.

Este pedig átváltozik egy bulivárossá, ami egyesíti magában Budapest alkoholfogyasztó keresztmetszetét a Kazinczy utcától egészen Kőbánya-Kispestig. Van itt olyan szórakozóhely, ahonnan a legdurvább döfködő technó szólt és aminek a hatalmas bejárata egyenesen az utcára nézett. Egy pici fémajtó vezetett egy másikba, ahova a marcona biztonsági őrök nem engedtek be, pedig egy kis, levegőtlen szórakozóhelyen egyszerre égtek a szikrázó szülinapi gyertyák és játszott egy ehhez képest nevetségesen kicsi helyen egy komplett rezesbanda. Természetesen mint a legtöbb étteremben, kocsmában és bárban, itt is benn cigiztek az emberek. Ahogy abban a kocsmában is, amit a menő környéktől egy perc sétára találtunk és a kiszűrődő szerb mulatóst egy szintetizátoros és egy asztalnál ülő szőke, egykedvű középkorú hölgy prezentálta. Mármint nem a saját asztalánál ült, hanem a vendégek között.

Szombat este minden hely csurig tele volt, a fehérruhás butikbártól kezdve a lambériás pincekocsmákig, de még így is sajnáltuk, hogy októberben voltunk itt és nem akkor, amikor a rendes nyári időjárásban mindenki az utcára tódul és élvezi a jóidőt, mert egy dolog menő helyeken inni, de megint más lehet hatalmas, egészfalas graffitik előtt gengelni. És nem önkormányzati megrendelésre készült tűzfal-festésekről van itt szó, hanem tényleg olyan hatalmas felületekről, falakról, boltbejáratokról, redőnyökről, amiket saját kedvük szerint dekoráltak a művészek és ettől a Savamala végig olyannak tűnik, mintha egy hatalmas galériában sétálnánk. Vagy mondjuk New York menő környékének, Bushwicknak a délkelet-európai verziójában úgy, hogy senki nem öltözik öt éve lejárt hipszternek.

A Savamala a folyó közelsége miatt mindig fenyegeti az árvíz, a környék tényleg nem a legjobb állapotban van, a pályaudvarnál már egy hatalmas molinó hirdeti, hogy az egész negyed meg fog újulni és egy leginkább Dubajra emlékeztető terv mutatja, hogy mi lesz a jövője: egy kisuvickolt, felhőkarcolós vízparti negyed, ahonnan eltűnik az a kosz, mocsok és kreativitás, ami olyan széppé teszi egész Belgrádot.

Ki menjen Belgrádba?

• Akit nem zavar a kosz
• Aki szerint egy városnak használtnak kell kinéznie és nem egy skanzennek
• Aki szereti úgy érezni magát városnézés közben, mint egy kincsvadászaton
• Aki tudja értékelni a szocialista várostervezést
• Aki odavan Nikola Tesláért

Ki ne menjen Belgrádba?

• Aki szeret mindent aprólékosan előre megtervezni
• Aki szerint a panelok ocsmányak
• Aki szerint Szerbiában biztos minden olyan, mint a Macskajajban
• Aki leginkább nyugis helyeken szeret kávézgatni, ha elutazik
• Aki inkább Magyarországról csak északabbra és nyugatabbra szeret mozogni