Lukács
7 °C
22 °C

Nem megyünk mi innen el

2014.11.27. 16:59 Módosítva: 2014-11-27 17:07:27
Ki az a Blues Tibi és mit jelent a Vittula? A romkocsmázás nem a fapadossal ideérkező hordákkal kezdődött, a bulinegyed első kocsmái már több mint tíz éve működnek. Nosztalgiáztunk egyet.

Szimpla

A magyar romkocsmakultúra úttörője, a Szimpla 2001 októberében indult a Kertész utcában, de csak három évvel később, az első Szimpla Kert megnyitásával vált városszerte ismertté. A kis Szimplát négy bölcsész indította el, mindenféle üzleti tapasztalat nélkül, többnyire rokoni és baráti kölcsönökből finanszírozva a felmerülő költségeket. A berendezés sokáig kezdetleges vagy egészen esetleges volt, az is előfordult, hogy egy-egy darabot az üzemeltetők maguk eszkábáltak össze vagy gyártattak le. A reklámra sem költöttek sokat, marketingtevékenységük mindössze egyetlen  dia volt, amit két héten keresztül vetítettek a Kertész utcában. A Szimplának mégis híre ment, és hamarosan elözönlötték a hazánkba látogató hátizsákos turisták, hogy aztán 2011-ben a Lonely Planet útikalauz a világ harmadik legjobb kocsmájává válassza. Nem véletlen tehát, hogy a Kazinczy utcai Szimpla Kert a külföldiek egyik legkedveltebb budapesti úticéljává vált – termelői és designpiacaival, kertmozijával és persze a Szimpla egyik védjegyévé váló Trabanttal. Magyar szót mára szinte alig hallani a bábeli zűrzavarban, pedig jó hazafiként továbbra sem lenne szabad megfeledkeznünk a legidősebb magyar romkocsmáról, mert továbbra is nagyon rendben van, csak már egy kicsit más közönségnek. Időközben Berlinben is nyílt két Szimpla is (Kaffehaus, Badehaus), Pesten meg egy Berlin Craft Beer Bar, azaz Kertész utcai alap Szimplában végre normális söröket lehet inni - akár magyaroknak is. 

Blues Tibi a Kertész utca emblematikus figurája volt tíz éve. Dióhéjban azt kell róla tudni, hogy elméletileg egy  Ausztráliából hazaténfergő bassuzsgitáros, rettenetes akcentussal, aki hangszeres tudását senki előtt nem csillogtatta meg. Ha nem a Fészek klub pincéjében szólította fel a pultosokat, hogy ne öljék meg a zenét ( ami a zene hirtelen megszakítását jelentette egy szám továbbléptetésénél ), akkor a Szimpla kávézóban sörözött, ahol a pince napi szinten kisebb 1-2 fős produkcióknak adott otthont. Egyik ilyen este, épp egy marokkói zenész játszott valami misztikus pengetős hangszeren és énekelt hozzá magas hangon. Tibor úgy érezte, kettejük közül csak egy maradhat, így az egyik első szám közepén leállította és a következőket mennydörögte felé: PAPA TOO MUCH! TOO MUCH! NEM ÉRTED? TOO MUCH AZ ÉNEK! NEM BHÍROM ELVISHELNI! (pándi)

 Wichmann

Az itt felsorolt helyek az évek során átestek pár felújításon ls arculatváltáson, ezért ha valaki tényleg tudni akarja, milyen volt egy népszerű kocsma a proto-bulinegyedben, akkor annak elég benézni a Wichmannba. A rendszerváltás környéki időszakban rengeteg sikeres magyar sportoló nyitott vendéglátóhelyet, és bőven akadt köztük olyan, aki a kocsma mellett döntött. Így tett Wichmann Tamás kilencszeres kenuvilágbajnok is, amikor megnyitotta a saját helyét a Kazinczy utcában 1987-ben, mivel a szocialista országok bojkottja miatt nem mehetett a '84-es olimpiára. Szó sem volt holmi úri klubhelységről, a Wichmann (ami valójában Szent Jupát, de senki sem hívja így) klasszikus kocsmaként nyílt és maradt az máig. Fadeszka padló, faasztalok, az iskolai menzáról ismert üvegkancsók és olyan akusztika jellemzi a helyet, hogy az embernek muszáj ordítania a vele szemben ülővel, ha megtelik minden asztal. Pont ezért tartják máig az egész környék legjobb helyének, mert nem akar több lenni annál, mint ami: csak egy egyszerű kocsma, ahová az emberek inni járnak, nem túl drágán.

A Wichmann álom az álomban. Mindenkinek ajánlom, aki nem nagy rajongója az őrült belvárosi pörgésnek. Akik azt gondolják, hogy ez a világ elszakadt a realitásoktól, kiveszőben vannak az alapvető emberi értékek, és régen minden jobb volt, ne keresgéljenek maguknak tovább törzshelyet, mert ha létezik trúság Budapesten, az a Wichmann. Ez nem romkocsma, hanem a szó legszebb értelmében vett kocsma, olcsó szeszekkel, jó vizes csapolt sörrel, és a hely védjegyével, a rántott húsos szendviccsel. A Wichmann maga a nyolcvanas évek, a szabadság szigete. De az érem legszebben csillogó oldala, hogy kik alkotják a törzsközönséget. A társaság egy része nem csak együtt jár kocsmázni, hanem együtt strandolnak, egész pontosan ők az utolsó budapesti gerillanudisták. A Wichmannban pedig nemcsak úgy ímmel-ámmal iszogatnak, hanem a budapesti kocsmakvíz-kultúra úttörői. Kéthetente tartják, mindent tudnak, és nagyon cukik. (fábiánt)

Vittula

Picsalak – nagyjából ennyit jelent finnül a Blaha Lujza tér vonzáskörzetében elhelyezkedő Vittula neve. A finn elnevezés ellenére a helyet egy itt élő angol férfi nyitotta, akinek az volt a terve, hogy egy olyan klubot hoz létre, ahol a hazánkban élő amerikaiak, angolok és magyar képzőművészek is jól érezhetik magukat. A Vittula a ma ismert romkocsmajellegét csupán a szűkös anyagi helyzetének köszönheti, ám az évek – és az asztalontáncolós bulik – múlásával a hely egyre patinásabbá vált, így aztán romantikus és visszafordíthatatlannak tűnő hanyatlásában tűnik nemcsak autentikusnak, hanem egészen megkapónak is. A Vittulában csak úgy hemzsegnek a fura fazonok. Valószínűleg itt találkozhatunk a budapesti éjszaka legkülönösebb szerzeteivel, akik mintha csak Rejtő Jenő valamelyik művéből léptek volna elő, úgy isszák italaikat és támasztják a poros falakat. Valószínűleg okkal választotta előbb törzshelyéül, majd második lemezének címéül is a Vittulát a kétezres évek egyik legjobb budapesti gitárzenekara, a Pluto, amelynek a tagjai az említett album borítóján is a klub előtt pózolnak. Sőt, a korongot nyitó Gyerünk fel hozzád klipje is ugyanitt játszódik. Az aprócska klubot méretei, barátságos árai és remek hangulata miatt nem véletlenül emlegetik többen is az elkerülhetetlen bebaszások Mekkájaként, ha ugyanis a Vittulában beindul a buli, ott tényleg bármi megtörténhet. A hely törzsvendégei gyakran indokolják lojalitásukat a kedvező árakkal, az áraknál pedig már talán csak a kiszolgálás barátságosabb, ami kétségtelenül az egyik legjobb a belvárosban.

2005-ben, miután hosszabb idő után hazajöttem Berlinből, úgy éreztem magam Budapesten, mint egy ufonauta. Ez a különös érzés pár hónapig tartott, egész pontosan addig a pillanatig, míg az egyik ismerősöm le nem vitt a Kertész utca egyik pincéjében lévő Vittulába, ahol azon nyomban otthonos érzésem támadt. A törzsközönség főleg angolszász expatokból (elsősorban britek, skótok, írek) állt, és volt pár indie-s magyar is. Több, időközben legendássá vált zenekar bontogatta itt a szárnyait (a kb. 2x2 méteres színpadon). Hirtelen a Plutóra emlékszem, de rémlik, hogy a Moognak is ez volt az egyik első fellépőhelye. A hangosítás általában szörnyű volt, de mégis jópofa kamarakoncertek élnek az emlékeimben. (Hét-nyolc évvel ezelőtt egy figyelemreméltó vittulás zenekar is kibújt a pincéből, a Suicide Cow, ami sajnos csak néhány koncert erejéig élt, pedig egyetlen cédéjüket még ma is pompásnak tartom.)  Próbáltam kideríteni, miről írogathat éveken át ugyanolyan csíkos füzeteibe a pult egyik szélén Barry, az egyik törzsvendég (róla emlékszik meg egy Suicide Cow-szám), de csak odáig jutottam, hogy Barry egyszer enigmatikusan azt mondta: "minderről, rólad is".  A hely legnagyobb előnye mindezek felett az volt, hogy szűkössége okán felülírta azt az egyhangú budapesti szokást, hogy az ember megérkezik egy helyre, leül a barátaival, egész este ott ül, ugyanazokkal az emberekkel unásig, majd távozik. Itt az ember boldog-boldogtalannal szóba állt, mondjuk mint egy spanyol kocsmában, csak a langymeleg tengeri szél helyett sűrű cigifüst vette körül - egészen az általános budapesti cigitilalomig. Miután odaszoktam, az ún. akolmeleg mellett egy idő után örömmel érzékeltem a törzsvendégeknek kijáró figyelmet is; éveken át itt tartottam a szülinapjaimat, Tim, az egyik tulaj, bónuszként mindig ingyenessé tette számomra a fogyasztást. Már nem tudom, melyik tavasz lehetett az, ami a szokásosnál is hűvösebb volt. Már mindenkinek - még az angolszászoknak is - elege volt a hidegből, és talán ezért vagy másért a vittulások úgy döntöttek, hogy egy éjszakára ministranddá változtatják át a pincét. Több kiló vagy tonna homokot hordtak le, amivel beterítették mindkét szintet, műpálmákat állítottak fel, a DJ-pultot egy homokvárra tették, az alsó szinten pedig egy felfújható medencében őrjöngtek emlékeim szerint fürdőnadrágos, úszógumis franciák. A dress code nyilván a dekorációhoz illeszkedett (a Vittula amúgy is mindig erős volt a beöltözős eseményekben), alap volt, hogy mindenki mezítláb mászkált, frizbizett és vízipisztolyozott. Életem egyik legjobb bulija volt, leszámítva, hogy reggel 7 felé hazaérve a ruhámról az összes homokot beleszórtam a laptopomba, ami másnap szikrázva kiégett. (vinczeb)

Ellátó

Az eredeti Ellátó Bár is egyike azoknak a kultikus belvárosi kocsmáknak, amik jóval megelőzték a bulinegyedre jellemző trendet. A Klauzál téri bár bloggerek, zenészek és művészek központi helye volt, a vendégekhez alkalmazkodó nyitavatartással, biciklisbarát hozzáállással és alkalmi DJ-kkel. Aztán az Ellátó körüli népimádat szép lassan ellehetetlenítette a helyet, áttelepültek a Kazinczy utcába, ahol azóta is télen-nyárón üzemelő Ellátó Kertként működnek. A költözéssel kis koncepcióváltás is járt, amolyan pszeudomexikói romkocsma hangulata van az Ellátónak, ami máig egyértelmű célpont, ha az ember két program között be akar ülni valahova inni, ahol biztosan akad hely. Arról nem is beszélve, hogy tömeg esetén is baromi gyors a kiszolgálás, nincs olyan, mint a nagyon trendi, nagyon high end bulinegyedes helyeken, ahol a baseballsapkás-atlétás pultosoknak ötször annyi időbe telik csinálni mondjuk egy vodkaszódát.

A kétezres évek valamelyikében tavasztól őszig állandóan vándorrozéztunk egy barátommal. A Kiadó, Kuplung, Castro, Ellátó, Sark érintésével köröztünk, mindenhol egy kisföccsöt ittunk, majd gurultunk tovább. A legtöbb időt az Ellátóban töltöttük, ott volt a legkellemesebb a lét. A rozékörben egy helyen csakis egy-egy kisfröccsöt lehetett nyomni, ha nagyfröccsöt vagy több kisfröccsöt fogyasztottunk volna, a rozékör idő előtt véget ért volna, az meg kinek jó. Késő délután kezdtünk és szinte kivétel nélkül minden nap pirkadat után, már világosban tekertünk haza. Az utolsó pár, már szűkülő körben csak a Kuplung, Ellátó és Sark vett részt. Csodás tavasz-nyár-ősz volt, rengeteget kacagtunk. Persze nem vagyok kicsit sem büszke rá, hogy elfogyasztottam három vasúti szerelvénnyi bort és ugyanannyi szódát, de talán így érthetőbb, miért nem iszom évek óta. (becher)

Kuplung

Budapest legpestibb utcájában, közvetlenül a nemrégiben megboldogult Caesar Söröző szomszédságában található a Kuplung, amely 2004-es nyitásával az egyik legelső pesti romkocsmák egyike. Koncepciója az volt, hogy este szórakozóhelyként, nappal pedig urbánus művészeti csoportok műhelyeként üzemeljen, ezzel termelve ki kultúrára fogékony közönségét. Nevét onnan kapta, hogy a csaknem 600 négyzetméteres csarnok korábban autószerelő-műhelyként üzemelt, és innen ered a hely egykori mottója is: Kuplung – Engedd ki! És a Kuplungban tényleg ki lehet engedni, nemcsak a tér hatalmas, hanem bőséges itallapja sem vall szégyent (megkóstolhatjuk például a kiváló Monkey Shouldert is, amit a Whisky Bibliát szerző Jim Murray is igen magas pontszámmal értékelt). Ami viszont a mi pénztárcánknak már necces, az a nyugati fiataloknak olcsó, így ha idegesítő külföldiekkel szeretnénk ismerkedni, vagy egyszerűen csak ápolnánk a nemzetek közti barátságokat, akkor tudjuk, hol a helyünk. Ráadásul a Kuplung alulvilágított, sötét zugai a legutóbbi felújítás után szerencsére barátságosabbá váltak, egyre inkább egy alaszkai westernkocsma hangulatát idézik – kivéve persze a tér közepét betöltő színes bálnát, ami kétségtelenül a hely legjópofább látványeleme. Szemben vele, a város egyik legtágasabb klubszínpadán pedig olyan klassz együttesek is zenéltek már, mint a Crocodiles, a Crystal Stilts, a King Khan & The Shrines vagy épp a rendkívül menő Sacred Bones kiadó néhány zenekara.

Jártam már nagy és ordenáré bulikban, még a botrányosnak mondott Stromae-koncertet is átvészeltem az idei Szigeten, de akkora őrületet, mint a King Khan & The Shrines áprilisi koncertjén még nemhogy a Kuplungban, de máshol sem nagyon tapasztaltam. Képzeljük csak el, ahogy a nagyranőtt, indiai származású frontember tollas fejdíszben, megszállottan, magyarul(!) üvöltözi a színpadról, hogy "BAZMEG! BAZMEG!!", és a koncert egyes pontjain szerzőtársunk barátnőjének csapja a szelet, vagy épp leguggoltatja az egész közönséget, miközben nyolctagú – fúvósszekcióval is bíró – kísérőzenekara erején felül teljesítve, tisztességesen leizzadva nyomja a soulba és rhythm & bluesba hajló garázsrockszámait, az orgonista meg hangszerét a feje fölé emelve bulizik a közönség közepén! King Khan és a berlini Shrines akkora bulibombát dobott a Kuplungra, hogy szerintem még azóta is azt nyögi a hely. Bárcsak minden este ilyen lenne a Király utca 46 alatt! (kovácsd) 

Fészek

A főváros talán legpatinásabb klubja, ami hosszú évtizedekig volt a magyar művészvilág állandó találkozóhelye. 1901-ben alapították, azóta áll a Kertész és a Dob utca sarkán, ami ugyan már nem a klasszikus értelemben vett bulinegyed része, de a szerepe így is megkérdőjelezhetetlen. A Fészek (ami azért FÉSZEK, mert Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások klubja) alapításához annak idején olyan neves magyar művészek járultak hozzá, mint Heltai Jenő, Kacsóh Pongrác, Lechner Ödön vagy Rippl-Rónai József. Vagyis a Fészek közel száz évvel megelőzte a korát, itt történt minden, ami menő vagy underground volt, legyen szó egyszerű felolvasóestről vagy koncertekről. Sajnos az utóbbi években egyre nagyobb érdektelenség övezte a helyet és nyáron már arról lehetett hallani, hogy végleg bezárták a klubhelységet és csak az éttermi rész üzemel tovább.

A Fészek művészklub Apáthy-terme volt a pesti éjszaka igazi bástyája, jóval a bulinegyed kialakulása  előtt. A fénykor végét még elcsíphettem amikor 17 évesen odakerültem pultosként.  Ekkor még zártan működött a klub, erős facekontroll mellett, és javarészt olyan emberekből állt a törzsközönség, akik az éjszakában dolgoztak. Zenészek, színészek, roadok, groupie-k, verőlegények, vagy olyan élő legendák, mint Orbán Józsi, aki legalább olyan elengedhetetlen eleme volt a játékgépeknek - és jelenlétével a helynek egyaránt -, mint az azokat üzemeltető áram. Vagy említhetném Mester Tamást is, aki ha épp nem a mikrofon mögött vagy a pult előtt volt, akkor az ő mikrofonja előtt voltak, és ezért nem lehetett látni. A Fészek volt az a közösségi tér, ahol Huszár Zsolt inkább hazament, minthogy felkeltsen ha épp üres volt a hely amikor megérkezett, vagy ahol ha valaki elvesztette egy közeli rokonát, akár délután kettőig zenéltünk neki, amíg úgy érezte, hogy neki tud vágni a hazaútnak. Előfordult az is többször, hogy dobos hiányában, kiálltam a pultból és beszálltam inkább dobolni az aktuális ad hoc zenekarba, amíg a kiszolgálást egy törzsvendég vette át. De ez volt az a hely is, ahova bemehetett az ember úgy dolgozni, hogy még nem tudta, hogy kis híján műszak után egy lomtalanításról mentett kanapén veszíti el a szüzességét, a standolást megszakítva.  Aztán persze ennek is vége kellett, hogy szakadjon. Először a Fészek épületébe bepofátlankodó első romkocsma kezdemények tettek be, ahova ha időszakosan menőbb volt járni, akkor az egyébként sommelier közönség vígan okádott a tescós flakonos forralt bortól a padlószőnyegre. A törzsvendégek közül többen is leadták a rendszámot, majd egy-két különleges életmódot folytató törzsvendég ruhatárban alvásai vetettek véget a hely védjegyéül szolgáló nemlétező záróráknak, ami után már csak döcögött a hely a szigorú hajnali hatos zárásokkal.  Pista baszd meg, ennek is vége lett, végleg felkapcsolták azt a kurva villanyt. (pándi)

Castro

Az Ellátóhoz hasonlóan a Castro sem a mostani helyén indult, hanem sokáig a Ráday utcában üzemelt, ami egyébként a bulinegyed dübörgésének az egyik nagy áldozata. A Castro azon kevés kifejezetten underground helyek egyike volt már a rádays időszakban, ahová az ember enni is járt nem csak inni, és a social media előtti korszakban arról informálódni, hogy hol lesz a következő nagyon menő buli, ahol a végül megjelenő 2-300 ember nagyjából mind ismeri egymást. Az új hely végül a Madách téren nyílt meg, ami nem csak azért volt nagy húzás, mert remek hangulata van annak a környéknek, hanem mert a Gödör környékének és a bulinegyednek a felfutása a törzsközönség mellett új vendégeket is hozott. Elsők között építettek ki még a dohánytilalmas éra előtt nemdohányzó részt a kishelységben, ami a cigizés beltéri betiltása után új funkciót kapott: ez lett a Castro kvázi "kocsma" része, ahová az emberek csak inni járnak. Nemrég ráadásul fel is újították a Madách teret, ami az olyan helyek megnyitása, mint a Telep és a Központ után kimondva-kimondatlanul a bulinegyed hipszter sarka lett, de ezt már a Castro akkor is tudta, mielőtt menő lett volna.

A régi, rádays Castro-nak nem sok mindent köszönhetek, de a legfontosabbakat mégiscsak onnan halásztam, például a munkámat és gyerekem apját is. A Tilos rádió közelsége miatt az akkoriban műsort vezető férfi gyakran fordult meg a Castroban, azon az estén is, amikor leült mellém. De a Castro-hoz fűződik családunk egyik kevés botrányos történetének egyike is, amkor az alkoholt egyébként csak mértékkel fogyasztó, általában kulturáltan szórakozó és normálisan viselkedő pasim egy szép estén letépte a férfi wc ajtaját. Mondhatjuk, hogy a régi Castro sok mindent kihozott belőlünk akkoriban. (gabriseszter)

Szóda

A bulinegyed kialakulásában rengeteg klasszikus romkocsma játszott fontos szerepet, de ezek közül alig akad pár olyan, ami ma is működik még. Az egyik ilyen a Szóda a Wesselényi utcában, ami a 2003-as nyitása óta fontos közösségi pont a hetedik a kerületben. Itt kezdett kialakulni a mára lassan kiveszni látszó "trendi belpesti" közeg, akik között ugyanúgy lehetett Budapesten élő külföldiekkel találkozni, mint a magukat már a nyugathoz soroló huszonéves fiatalokat. Ráadásul a névhez illően a szódának tényleg központi szerepe van a kínálatban. Nincsenek a falak kitapétázva hungarikumokkal és szódás szifonnal locsolkodó huszárokkal, hanem japán animációs karakterekkel és mangákkal, ezzel fenntarva a multikulti mivoltát. Igaz, a Szóda legutóbb a Cranberries Zombie című számát osztotta meg a Facebookján, ami sokat elárul arról, hogy mennyit változott a hely az elmúlt tíz évben, de az egyik kollégánk akkor is minden évben elmegy majd oda a feleségével és közös gyermekükkel, ha egyszer ott ismerkedtek meg egy Critical Mass afterpartin. 

Valamikor a kétezres időkben a Szóda volt a kedvenc kocsmám: jelentős mennyiségű időt töltöttem ott, annak ellenére, hogy a hőskorban nem lehetett a hely egyik végéről a másikig ellátni az iszonyatos cigifüst miatt. Az ember gyakorlatilag azért gyújtott rá, mert úgy kevésbé zavarta mások füstje. Aztán a Szóda is füstmentes lett, bár a világítás továbbra is pirosas félhomály — szelfizéshez talán túl kevés a fény, ismerkedésnél azonban előnyösen rejti el a ráncokat. Éppúgy jártak ide bringás futárok mint feltörekvő filmrendezők vagy éppen kocsmatúrázó turisták: az igazán komoly arcok Unicumot ittak Pilsnerrel, a kevésbé bátrak megmaradtak a szingli söröknél. A hely nagy előnye a pulton vintage szódásüvegekben található ingyenes szódavíz: amíg annak idején más kocsmákban csak pénzért adtak ásványvizet, vagy fintorogva langyos csapvizet, addig itt bárki korlátlanul hidratálhatott. Erre szükség is volt, pláne az olyan öngyilkos projekteknél, mint amikor Sinyával kitaláltuk, hogy végigisszuk a bárpultot - a bal felső sorban kezdtük, a rumoknál, de viszonylag hamar feladtuk, még a vodkákig sem jutottunk.  (moon)

 Kiadó

A Kiadó tipikus példája annak, amikor egy tökéletes dolgot addig zsugorítanak mindenféle külső kényszerek, amíg aztán ottmarad egy pici, de üres váza az egésznek. Sok évvel ezelőtt még a téren terpeszkedett a kocsma, amitől olyan volt az egész, mint egy alternatív univerzumba való Liszt Ferenc tér, amíg ott a puccos kávézókban ültek az emberek, itt lehetett ordenáré módon befele dönteni a vodkát. Aztán a külön földszintből és pincéből álló helyből az utóbbit bezárták, amitől megszűnt az egyik legszimpatikusabb belvárosi katakomba, ahol ugyanúgy lehetett masszívan inni, mint sztrapacskát lapátolni. Talán két éve pedig bezárt a hely konyhája is, vagyis konyha maradt, de már sokkal kisebb kapacitással. Persze a biciklisfutárok meg a környéken ebédet és vacsorát kereső kreatívok még mindig odajárnak, de azoknak a szolid varacskolásoknak, amik egykor a Kiadó pincéjében mentek a vastag cigifüstben a Komár László Elvises lemezborítója alatt a fotelben, azok már nem lesznek ott soha.

Az első karácsony a Kiadóban, azt hiszem 2008-ban. Még egyáltalán nem volt divat szenteste bulizgatni. 9-kor még az egész hely tök üres volt, és nagyon úgy nézett ki, hogy ebből nem lesz semmiféle hagyomány, aztán 11-kor már annyi felest kimértek, hogy már a söröskorsókból kellett inni a feleseket. Úgy emlékszem, 2 körül még a rendőrök is kijöttek, de hát szenteste volt, ittak koccintottunk egyet, és mentek tovább.  (becher)