Egy hideg hétköznap reggel elmentük bulizni
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Állok a dugig megtelt Anker előtt, Pándi csak most fordul be a sarkon, várjuk a Barakonyit, aki hívott, hogy már a hídon van, érkezik, pár perc, várjuk meg, ne menjünk be nélküle. Nem megyünk be nélküle. Inkább nézzük az embereket, akik szintén benéznek az Anker ablakain és látják a rengeteg embert, a táncolókat, a sort a ruhatárba, mi meg látjuk azt, hogy sorjáznak ki az emberek kabát nélkül cigizni. Megérkezik Barakonyi, bemegyünk.
Szerda reggel fél nyolc van és ez a Pesthajnal.
A Pesthajnal egy havonta jelentkező program Budapesten, aminek az a lényege, hogy azok az emberek, akik reggel futni/úszni/flabélosozni járnak, azok inkább gyűljenek össze egy helyen, hogy együtt táncoljanak. Vagy jógázzanak. Vagy csak pogácsákat egyenek. A jelenség nem új, már tavaly is feltűntek nyugati városokban ilyen programok, amik tulajdonképpen egy reggeli rave-et ígértek. Bemegy az ember egy szórakozóhelyre, vereti egy órát teljes gőzzel, aztán lezuhanyzik és megy munkába. Az ötlet jó: futni unalmas, úszni dettó, önfeledt rave közben meg ugyanúgy izzad meg mozog az ember, nem szórakozni indult volna, hanem szándékos testmozgásra.
Egy dolog közös az összes ilyen buliban: tilos az alkohol és a drog.
Úgyhogy amikor belépünk a fél nyolckor csurig megtelt Ankerbe, akkor kicsit úgy érezzük magunkat, mintha valaki megmutatta volna nekünk, hogy mekkora Truman-show minden egyes péntek és szombat este, amit bulizással töltöttünk. Mi lesz akkor, ha kivesszük a bulizás lényegét, az italakciókat, a fröccsöket, a lassan lopakodó berosszulást, a támolygást, a kellemetlen beszélgetéseket, az egymásra dőlést, a tülekedést a pultnál, akkor mi marad? Egy absztinens céges buli. Egy absztinens céges buli, ahol senkit nem lehet ismerni és csak az udvariasság és a jószándék segít abban, hogy megszólítsunk valakit.
Az éjszaka rendszeres felszántásának viszont megvan az az eredménye, hogy fixálódnak évek során kialakult dolgok az emberben, és hozzászokik olyan dolgokhoz, mint például a fizikai mocsok. Nem gáz a húgyleves padlóról felszedni a cigit, főleg ha az utolsó szál volt, rúzsfoltos, ujjlenyomatos pohárral erősíteni az immunrendszerünket, és amikor már mindenki feladta az estét, képesek vagyunk sírni egy doboz savlekötőnek is, csak valamilyen irányba beszélhessünk a szaros életünk kicsinyes problémáiról.
A buli ezenkívül a lelki fertőről is szól, hogy a megszokottól minden létező értelemben eltérjünk, és ez akkor és ott mindenki szerint teljesen rendben van, sőt örömmel csatlakoznak hozzánk. Megmérgezzük magunkat a normálistól eltérő fényviszonyok között, hogy aztán kifordulhassunk önmagunkból és legrosszabb esetben egy állítólagos ikertestvérre kenjünk mindent. Megetetjük és megsétáltatjuk a démonjainkat, pontosan ugyanúgy, mint ahogy azt egy rendes gazdi teszi imádott kiskutyájával.
Ezzel szemben itt valami olyan történt, aminek kétségkívül van közösségformáló szerepe, és tulajdonképpen egy jó dolog, de bulinak nem feltétlenül neveznénk a saját definícióink szerint. Pándi a közel tizenöt intenzív éjszakában eltöltött év során három emberrel találkozott, akik józanul is annyira készen voltak, hogy nekik tényleg nem kellett inniuk, és nem sikerült ma se megugrasztani ezt a számot. Így nem maradt más, mint egy bántóan steril környezet.
Márpedig egy steril környezetben nem látjuk se magunkon, se az ott megjelenteken, hogy felszabadulnának azok az energiák, amelyektől az embernek három filmréteg izzadtság rakódik le a homlokára. Egy becsületesen és következetesen végigvitt éjszaka során semmi mást nem csinálunk, csak a lehető legintenzívebb fokozatra kapcsoljuk a létezést azzal, hogy őrlődünk egy pultnak támaszkodva.
Pándi szerint a szervezet tudja, mire van szüksége. Így az övé is rögtön bejelzett, amikor egy sima Pepsi kólától olyan gyomorgörcse lett, hogy le kellett ülnie az egyik kanapéra. Miközben egy tisztességes fröccstől vagy egy pohár sillertől nyilván kutya baja nem lett volna az tuti, maximum beszáll vonatozni a Maroon5 valamelyik slágerére.
Mert ez tényleg megtörtént, még csak 10 perce voltunk az Ankerben, de már körbe is ment az első vonat a tánctértől a ruhatárig, onnan a pultig aztán vissza előttünk. Mi a pultnál álltunk, ahol szegény felszolgálóknak folyamatosan kellett pörgetniük a kávéhabosítót és pakolni ki a lattékat, amiket vagy jóganadrágos vagy kardigános lányok szürcsölnek. Akkor esik csak le, hogy hárman úgy álldogálunk, mint az igazi szerencsétlenek, akik megérkeznek és egymástól fél méternél nagyobb távolságot nem mernek tartani. Három férfi (Szabó Zoli még mindig sehol) egymás felé fordul és arról beszélget, hogy valójában mit csinál itt és mit kellene csinálni, illetve hogy érdemes lenne-e kipróbálni a masszázst a sarokban, amit az Anker sarkába, az emelt pódiumra tettek, ott ruhában nyomkodják az embert, mármint a masszőr természetesen ruhában van, de az is, akit nyomkodnak. Közben megint elmegy a vonat előttünk és megszólal a Happy.
Képtelenek vagyunk bárkit is megszólítani, bár azt az embert, aki háromnegyed kilenckor már egy sört iszik az alkoholmentes buliban, illene, de még ennyire sincsen kedvünk elvegyülni. A tömeg háromnegyede már hazament, vagyis egy túrót ment haza, elmentek munkába vagy egyetemre, még viccelődünk azon, hogy vajon ők hol fognak zuhanyozni és milyen lehet majd mellettük ülni egész nap. Aztán tényleg már ott állunk három lépésre a tánctértől, akár csatlakozhatnánk is, de inkább azt nézzük, hogy úgy 14 lány egy hatalmas kört alkot és két férfi megpróbál beszállni. Fél perc múlva a két férfi már egymással szemben táncol és egyikőjük megpróbálja koreografálni a másik tánclépéseit.
Kilenc körül már vége a táncnak, megszólal az utolsó Nouvelle Vague-szám, elkezdődik a jóga a Vuk-vetítés alatt, és úgy döntünk, hogy megyünk a dolgunkra. Amikor kilépünk az ajtón, akkor látom, hogy Szabó Zoli írt: kicsit elaludt, de azonnal jön.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
