Így lettem zsoldos Kenguru kapitány technohadseregében
Minden férfi életében eljöhet a pillanat, amikor úgy érzi, nagy szüksége lenne arra, hogy kengurutalpakon ugráljon tornadresszes nők között 137 BPM-en hasogató aerobikzenére.
Az enyémben ez a pillanat nem volt előkészítetlen. A koncepció alapjait az Inspector Gadget rugólábú felügyelője tette le ötéves korom környékén, a nők és BPM-ek később csatlakoztak, a kangoo-óra pedig már csak egy logikus következmény volt.
Azt viszont nem mondom, hogy gyorsan kapcsoltam. A kangoo mára szinte veszélyeztetett, kivesző sport, a kétezres évek végének rövid divatja után több fitneszterem is levette műsorról, úgy kell utána vadászni, ha valaki kengurutalpakra vágyik.
Nem egyértelmű választás
Népszerűtlensége részben érthető. Felnőtt emberek csak a legritkább esetben vágynak arra, hogy hülyét csináljanak magukból, az ezekre a helyzetekre feltalált és kulturálisan rögzített alkalmak közé pedig nem épült be igazán szervesen a kengurucipőben ugrálás.
A másik távoltartó ok lehet, hogy egy saját kangoo-cipő kb. 70 ezernél kezdődik, vagyis annak, aki idegenkedik attól, hogy mások bércipőbe ivódott izzadságát a sajátjával keverje, mélyen az erszényébe kell nyúlnia. Ha pedig saját cipőnk van, még cipelhetjük azt is. Szóval sokáig sorolhatóak az érvek, amik inkább a földön tartanának, de hát ez a sport egyáltalán nem a józan észről szól. Hanem a pattogásról.
Maga a cipő nagy vonalakban úgy néz ki, mint egy síbakancs, aminek az aljára amerikai focilabda alakban két egymással szembefordított műanyag félkörívet rögzítettek, alja gumis, járni benne pedig olyan, mintha az egész világ egy hatalmas trambulinná változott volna.
Az eszközt egy eredetileg divatcikkekben utazó svájci üzletember szabadalmaztatta a kilencvenes években, a cipőt a térdeiket féltő futóknak szánták, ám hamarosan kiderült, hogy kangoo-cipőben nemcsak futni, hanem ugrálni is lehet, ami nemcsak térdkímélőbb, mint nélküle, hanem szórakoztatóbb is, ha pedig egy teljes órán keresztül csinálják, határozottan fárasztó.
Csak el kell kezdeni
Most talán könnyednek tűnhet, ahogy a kangooról beszélek, pedig minden előzetes lelkesedés ellenére egy urológus teljes várótermének szorongásával vártam a csoportos órára az edzőterem folyosóján. Tisztes távolságban az ajtótól, nem csevegve, nem vegyülve, felmérve a menekülőutakat. Már a cipőjegyet is zavartan kértem a recepción, mintha minimum szemöldökszedésre érkeztem volna.
A kangoo ugyanis ha nem is egy hüvelytorna, de alapvetően mégiscsak egy női sport. És az, hogy rajtam kívül még húsz fiatal nő várakozott az órára, akik óvatosan és gyanakodva méregettek, nem segítette a felkészülésemet. Én viszont ugrálni jöttem, és úgy döntöttem, ugrálni is fogok.
Kangoo kapitány ébresztett szorongásomból. Az izomkötegek mérete messziről jelezte, ő a kengurucsapat főnöke, és olyan természetes kedvességgel avatott be a kangoo-közösségbe, mutogatta végig a cipőket, segített a választásban és rögzítésben, hogy teljesen eltűnt minden korábbi félelmem, és még az sem ejtett zavarba, hogy biztos voltam benne, nagyjából a testsúlyom háromszorosával szériázik reggelente.
Ne törődj semmivel, csak érezd jól magad!
– ezzel az üzenettel indított el az órán, és nekem éppen erre volt szükségem.
Mozduljanak a lábak!
Az óriási tükrök miatt biztos búvóhelyek nincsenek egy aerobikteremben, azért igyekeztem megtalálni a leghátsó sor mögötti részt. Ezzel persze vállalva a veszteséget, hogy Kangoo kapitány mozdulatait legfeljebb az előttem ugrálók közvetítésén keresztül tudom majd ellesni, de belátva saját korlátaimat, miszerint ez nagyjából úgyis mindegy. Hiszen amit az órán csinálni fogok, legfeljebb negyvenszázalékos átfedésben lesz azzal, mint amit csinálni kellene.
Felbődült a zene, mi pedig ugrálni kezdtünk. A koreográfia rögzített, elöl csinálja az edző, mögötte mindenki egyszerre pattog, együtt mozdulnak a lábak és a karok. Jobb láb, bal láb, jobb láb, két láb – és közben még valami a kezekkel is, de arra már tényleg nem tudok figyelni, szinte felolvadok az egyszerre mozgásban.
Pontosabban csak olvadnék, ugyanis egyáltalán nem sikerül egyszerre mozognom a többiekkel. Kezdetben talán csak néhány tizedmásodpercesek a fáziskéséseim, amelyek aztán a fáradtsággal arányosan egészen hosszúakra nyúlnak, hogy aztán teljesen elveszítsem a fonalat, majd mikor azt hiszem, hogy már visszataláltam, elveszítsem újból. Ha egy menekülő halraj lennénk, engem kapnának be először.
Ráadásul az, hogy taktikai okokból a hátsó sor mögé álltam, csak részben tűnt jó ötletnek. A koreográfia része ugyanis, hogy bizonyos időközönként adott jelre mindenki egy mozdulattal pördül maga körül 180 fokot, és ott topog tovább, így az utolsókból elsők lesznek, mint a szalagavatós táncokban, hogy azért a hátul mozgó, sutább és a próbák egy részét ellógó párokról is készülhessen egy-egy fotó emlékbe.
Zsíráldozat a basszus oltárán
Szóval ilyenformán időről időre mégiscsak én kerültem reflektorfénybe. Ami viszont bármennyire is kellemetlennek tűnt elsőre, hamar rá kellett ébrednem, itt nem készít fotót senki, mivel ténylegesen a világon senkit nem érdekel, hogy mit bénázok összevissza. Mindenki csak a zenére és a mozdulataira figyel, szól a kangoo-techno, a kangoo-cipők pedig olyan katonásan csattognak ritmusra a padlón az egyszerre ugrálásnál, mintha Rubint Rékára bízták volna a hadsereg irányítását, és épp a zsír elleni háborúba menetelnénk.
Ami talán nem teljesen evidens egy friss kangoosnak, ahogy az aerobicos mozdulatok összekeverednek a népi motívumokkal, és egy egy drop vagy lokális csúcspont előtt csujjogatni kezdenek a kengurutalpasok. Amennyire laikusként meg tudom ítélni, ilyen csúcspontnak számít például minden páros lábon ugrálás, ami nagyjából a jumparound klasszikus koreográfiája alapján zajlik, és amit – talán csak mert képes voltam egyszerre csinálni a többiekkel – én is a legjobban élveztem.
A kangoo tehát egészen spirituális élmény, a közösségi tevékenységek kollektivizmusát a hülye mozgások felszabadító idiotizmusával ötvözi, miközben a vidéki diszkók zenei világa kulturálisan is teljesen kinyit. Ilyen lehet mondjuk beekizve kánkánozni a Morrison'sban, de most tényleg csak tippelek.
Az óra végén még egy rövid hasazás és nyújtás, csak akkor vettem észre, hogy igazából alig élek. A zene és az egyszerre mozgás végig pörget, akár egy jó csapatjátékban, csak miután abbahagyom, tör rám a jóleső pusztulat. Közben is talán egyedül a lábamat éreztem kicsit jobban, amit nagyjából a tizedik percre véresre tört a kangoo-cipő.
Lecsatolni legalább olyan fantasztikus, mint felvenni. Viszont egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy utoljára volt a lábamon.
(Sorozatunk következő részében hamarosan a légtornával ismerkedünk meg.)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
