Nándor
7 °C
23 °C

A futás olyan emberi szükséglet, mint a szex

Interjú az Ultra című film rendezőjével, Simonyi Balázzsal

01
2017.05.20. 10:33
Az ultramaratonokat futókat a kívülállók őrülteknek, hősöknek is tartják, de egyik meghatározás sem jár közel az igazsághoz. Simonyi Balázs, aki maga is ultrafutó, ULTRA című filmjében próbálta megragadni a személyes küzdelmeket. Interjúnk pár nappal egy, a görögországi Delphoiban megrendezett 215 kilométeres ultraversenye után készült.

Mennyi ideig bírod ki verseny nélkül, szükséglet számodra, hogy sok 200 kilométer feletti távot fuss?

Óvatos duhaj vagyok, nem akarom kinyírni magamat, élethosszig szeretnék futni, egy évben 2-3 ekkora táv elég nekem. Lelkileg azért szükséglet. Benevezni a legkönnyebb. De amikor benne vagy ebben az intenzív robotolásban, a rád nehezedő versenyidőben, amikor rájössz, hogy úristen már futottam 50 kilométert, és még van 196, az sokszor rossz, de azért mindig van pár katartikus vagy abszurd csúcspont, ami nagyon jó. Nincs olyan futó, aki közben ne fogadná meg, hogy ez lesz az utolsó, hogy a futás közelébe sem nézek, pihenek, és inkább többet leszek a családdal, aki tűr és támogat. Amikor meg vége van, hamar jönnek a vágyak, mert nagy belső megismerés, hétköznapitól eltérő tapasztalat is egy ilyen 200 pluszos táv, amit sehol máshol nem tudok megszerezni. Inkább mentálisan, mint testileg kell kiheverni az ilyen futásokat, hogy újra megjöjjön a kedv. A futás, de nevezzük inkább mozgásnak, olyan emberi szükséglet, mint az evés-ivás, alvás vagy a szex. Van egy ilyen „pusztába kiáltós” misszióm, hogy a mozgás jobbá teheti a társadalmakat, ha felismernék megtisztító, építő, közösség- és egyben individuumépítő voltát. Ebben az országban sokan, főleg a hatalmasságok elvesztették a realitásérzéküket, Valóság Nagybácsi elutazott, sem az emberekkel, sem magukkal nincsenek tisztában, és egy ultrafutás szembesíthetné őket mindezzel. Egy-két ilyen táv után találkoznának saját pitiánerségükkel. A normalitással és alázattal. És persze a szabadságélménnyel, érdeknélküliséggel. Azzal, hogy semmi nem jár csakúgy. El kell menni egy futóversenyre. Normális emberek, boldog arcok, nincs könyöklés, csak teljesítményalapú, fair életérzés. A futás demokratikus, nem differenciál, korrekt. Érdekes, hogy alulról jőve ez működni tud, egy ország szintjén meg nem. Elismerem, hogy a futásban önző egyéni érdekek is működnek, gyakran családokat robbant szét a túlzásba vitele, így lesz sok „futóözvegy”, de a közösségi élményért, a közérzetre, élet- és jellemminőségre gyakorolt hatásért megéri ez az önzőség, a kordában van tartva.

Azt mondod, hogy maga a mozgás a fontos, de azért ebből nem következik egy ultramaraton, futhatnál tíz kilométert is.

Ilyen a futóevolúció. Az ember kompetitív, kíváncsi lény. Még többet, hosszabbat, jobbat akarunk futni, feladatot megoldani, belénk van kódolva. Tíz, huszonegy és negyvenkét kilométeren is sok mindent megismerhetünk magunkról. Az ultra utáni vágy ideális esetben belső indíttatásból ered. A futás eleve jó terápia, olyan, mint egy ingyenes, bármikor bevethető pszichológus, az ultra meg egy hosszabb, mélyre menőbb rendelés. Már nem is igazán sporttevékenység. Valamennyire rendbe rak, de nem leszel jobb ember, csak megadja a lehetőséget, hogy többet tudj meg magadról, jobb döntéseket hozz, teljesebb ember legyél. És ott van a becsvágy és a kaland is, olyan helyekre vitt el a futás, ahová soha nem jutottam volna el. A huszonakárhány óra, nagyon koncentrálttá és mégis elasztikussá válik, megéled, hogy ott vagy benne valamiben. Olyan intenzíven éled meg a testedet, a természetet, mint sehol máshol. Az idő telik, de nem múlik. Lelki hiánygazdálkodást egyenesít ki, de be van burkolva egy fizikai teljesítménybe. Van, aki tisztában van magával, és azért fut, és van, aki azért fut, hogy tisztában legyen magával. Remélem, nem hangzik nagyon coelhó-san.

Simonyi Balázs névjegye

A 36 éves Simonyi színész, filmes, újságíró, fotós és amatőr atléta és triatlonista. 1986 óta szinkronizál, többek között ő Bart Simpson magyar hangja is a Simpson családból. 2012-ig az improvizációkra építő Momentán Társulat színésze volt. Több újságban publikált: szöveget, fotót, a Magyar Sajtófotó kiállításon is többször díjazták. Az Indexnek a Boston Marathon elkövetett robbantásos merényletről készített videót. 2002 óta több rövid- és dokumentumfilmet forgatott. A Spartathlont négyszer (2013, 2014, 2015, 2016) futotta le, de emellett más ultratávú versenyek résztvevője is.

Egy ultrán mi a cél, hogy minél gyorsabb legyél, vagy az, hogy egyáltalán eljuss a célig?

Tíz óra után már szeretnéd, hogy vége legyen, de szeretjük magyarosan „leenni a pénzt”: ha minél többet töltesz benne, annál tovább tart az élmény. Lehetnek célidőid, de azt is el kell fogadnod, hogy sétálsz is, hogy bármi történhet. Mint a kedvenc mongol közmondásban: nincsenek tervek, csak megoldások. A teljesítés sem mindig cél. Egy 24 órás, körpályás versenyen például nem tudsz hibázni, az biztonsági játék, ha már egy lépést teszel, eredményed van. De egy A-ből B-be menő verseny az para, például a Spartathlonon nagyon para a 74 check point limitidejét elérni, időelőnyt szerezni a 36 órás szintidőn belül. Rohadtul kell iparkodni. Ott sok japán is elindul, de már annak is örülnek, hogy eljutnak 81 km-re Korinthoszig. Kapcsolatba kerülnek egy 2500 éves dologgal, és ennyi elég nekik.

A 246 kilométeres Spartathlont legtöbbször, összesen 19 alkalommal teljesítő magyar, Löw András azt mondta, hogy egyáltalán nem hősök azok, akik végigmennek, osztod ezt a véleményt?

Súlyos szerep- és aránytévesztésben van, aki hősként gondol magára. Ez egy öncélú tevékenység, szenvedéllyel űzött hobbi. Nem gyerekeket mentünk égő házból. A futás nagy része aprómunka, anyagcsere- és krízismenedzsment, ekkor már lehullanak a víziók, nincs pózolás. A futás olyan mint egy primitív műtárgy, önmagáért szép, az persze rendben van, hogy inspirációt jelent az ultrafutás sokaknak, mert valami emberfeletti dolognak tűnik. Kicsit divat is lett, nagy a csoportnyomás, gyorsan akarunk sokat, felkerül a bakancslistákra, aztán ha megvan, pipa. Nézz az arcomra, nekem minden ráncom futóránc van, a feszültség, a kínlódás, az erőlködés grimasza és persze a sok önironikus mosoly hozta ki. Ez az én saját ügyem.

A saját futásaidból egyenesen következett, hogy filmet is készíts az ultramaratonozásról?

Sokat adott nekem a futás, vissza akartam adni ezt az élményanyagot valahogy, tartoztam ezzel. Korábban is mindig kerestem a formát, hogy megosszam a történeteimet, élményeimet színházban, filmen, fotóban, írásban. A futás sok mindent felszínre hoz, a futókban ott a közlésvágy, csak sokan nem tudják elmondani, formába önteni. A depressziót levetkezendő 2007-ben kezdtem el futni, Józsa László barátom, a majdani ULTRA film társproducere, már akkor maratont futott. Mivel ő is futó és filmes, sokat tervezgettünk, hogy csináljunk valami olyat, ami autentikusan szólal meg, de ne tucat imidzsfilm legyen, amiben beszélő fejek, edzéstanácsok meg közhelyes szépelgések vannak csak. Az első Spartathlonom nagyon megrázó és felemelő élmény volt. Szabó Béla, a film későbbi főszereplője volt a szobatársunk, akinek akkor sem sikerült célba érni. Végigéltem az ő magántragédiáját. Mi Lőw Andrással agonizáltunk a futás utáni éjszaka, ápolgattunk a sebeinket, örültünk, hogy túl vagyunk rajta, ő meg sírt az ágy szélén. Minimálprogramnak tűnhet a futás egy ember életében, de igenis tud fontos lenni, és erre én rezonáltam. Ő volt az első löket, hogy megcsináljuk ezt a filmet. Ezután kezdtünk tervezni, meggyőzni a magas szakmai sztenderdeket kívánó HBO-t, hogy szálljon be. Két és fél év előkészítés után, amiben rengeteg kutakodás, előforgatás, újraírás, adminisztratív munka volt, kezdhettünk forgatni. Egyszer kiszámoltam, hogy Cronaldo egynapi fizetéséből készült. Végül négy év kellett, hogy lezárjuk. Azt akartuk, hogy olyan legyen a film, mint maga az ultrafutás. Sokáig készüljünk rá, sokáig tartson, és sokáig is maradjon meg az emberekben.

A filmről röviden

Simonyi Balázs filmje az ultramaratonok klasszikus versenyén, a 246 kilométeres Spartahlonon követ végig öt futót: a rendíthetetlennek tűnő, fiát gyászoló német nőt, a végtelen nyugalommal filozofáló francia apát és fogyatékkal élő fiát, aki a futásban tud feloldódni. Simony is fut (ő már négyszer ment végig a pályán), aki kommentárjaival az ultrázás gyakorlati részét világítja meg. És itt van még, Szabó Béla, aki versenyen kívül próbálja legyűrni sikertelenségét. Az Ultráról itt olvashatja recenziónkat.

Hogyan találtatok rá a szereplőitekre, akik ennyire ki tudtak tárulkozni előttetek?

Aktív ultrásként volt rálátásom a szcénára, direktbe is kerestünk meg embereket, castingoltunk és futófórumokon is hirdettünk. A legtöbb futónak dús az életanyaga, de filmen az azonosulást kínáló, legegyszerűbb, legjobban átélhető sztorik működnek. Nem akartunk nagy megfejtéseket, eleve öt karakter fejlődését kell lekövetni a filmben. Szinte közhelyes érzéseket, értékeket fogalmaznak meg a szereplők, mint szeretet, elengedés, vagy sziszifuszi küzdelem, de mivel őszinte, kendőzetlen formában jelenítjük meg, és mindezt a szereplők teljesítménye is hitelesíti, nem kell félni a közhelyektől, nem válnak giccsessé. Ezekkel az alapérzésekkel mindenki, futók és nem futók is tudnak azonosulni. 250 óra forgatott anyag készült, ez brutális, a 81 perces film 99.5 %-a kuka, ami maradt, az az esszencia. Egy görög és egy norvég futó végül bele sem került a filmbe. A kölcsönös elfogadás és tisztelet megvolt a futókkal, tudták, hogy nem akarjuk őket kihasználni, hiszen én ugyanazt gyötrődöm végig. Ez a sorsközösség sok zárt ajtót megnyitott a „sebeikhez”. Viszont fogalmuk sem volt, mit hozunk ki belőlük, meddig tart a filmezgetés. Nagyfokú bizalmat és kooperációt követelt a hosszútávfilmezés, és financiálisan is rizikós. Nem mehettünk biztosra, nem szerződtettet szereplők voltak, Béla is kétszer kiszállt a filmből.

Hogy kerültél te bele a filmbe?

Ebben az egészben én vagyok az „ultrahang”, a görög dráma kórusa, nem velem történik a tragédia, csak kommentálom az egészet. Az ember magát nem rendezi, jött magától. A stábtagok rajtam próbáltak ki először egy csomó technikai cuccot, például gördeszkás kamerát, vízálló mikrofont, éjjellátót, és velem tanulták meg, hogy milyen az alvásmegvonás, hogy milyen folyton ott lenni valakivel, milyen ha a szereplő nem jön vissza újravenni a felvételt, milyen résen lenni, mert bármikor történhet dráma. Ezeken a próbaforgatásokon derült ki, hogy egyszerre idegesítő és tán vicces, ahogy magammal dialogizálok futás közben. Egy futó primadonna vagyok, aki ordibál, ironizál, káromkodik. De ne higgye senki, hogy 160 kilométer után tudok színészkedni. Folyamatosan dialógusban vagyok magammal, random képzettársítások jönnek, de nem démonhangokat kell elűznöm. Az jön ki belőlem, ami a futók agyában lejátszódik, csak én artikulálom is. Ezért kerültem bele. Velem és a többi szereplő monológjaival tudtuk „audiovizionálni”, hogy mi történik a futás közben. A hosszútávfilmezés és – futás külön is nehéz, együtt meg nagy vállalás volt, első nagyjátékfilmben, nemzetközi koprodukcióban, öt nyelven, hét országban forgatva, egyszerre rendezői, produceri és szereplői funkcióban. De kíváncsi ember vagyok, szeretem a diszkomfortot, mert a kényelem és megismerés fordított arányban áll egymással.

Sokszor nevezik őrültnek az ultrafutókat, akik ezt érhetően visszautasítják.

Ezzel a legkönnyebb elintézni egy szubkultúrát. Az nem őrültség, ha egy kamionos elvezet mondjuk Isztambultól Tamperéig egy rakománnyal? Régen nem volt Hajtás Pajtás, az üzeneteket és a csomagokat. az Inka Birodalomban és az ókori Görögországban is gyors lábú fullajtárok vitték. Ez is csak egy foglalkozás volt, egyáltalán nem számított speciálisnak, hogy gyalog tettek meg hosszú távokat. A korszellem mindent hajlamos extrémnek tekinteni, ami egy kicsit is kívülesik a komfortzónán.

A filmet nézve lehet olyan érzése az embernek, hogy te nem is szeretsz futni, mintha kötelező lenne, annyit szentségelsz. Pedig ki is mondod, te raktad magadra a terheket.

Nálam a futás családtag, ott van minden félrecsúszott nyakkendőben. De tény, hogy ezerszer elátkozom magamat, haragszom magamra egy ultra alatt, de várom a felemelő pillanatokat, a megajándékozottságot. Zsinórban négyszer teljesítettem a Spartathlont, UltraBalatont is egyéniben, meg még sok más ultrát. Gyakran memoriterből, kötelességszerűen futok. De a rutinszerűség ellenére mégis erős motiváció, hogy nagyon érdekel, hogy hol tartok, itt meg tudom méretni magam. De az értelmére nem fair rákérdezni. Elcsúszással működik minden, utólag nyernek értelmet a dolgok. Az biztos, hogy nagyon intenzíven érzed a lelkedet, azt, ami majd a halállal elpukkan mint egy buborék. Takarékosan bánok az ultrával, megtartom egy kicsit ünnepszerűnek, mintha húsvét vagy karácsony lenne. Alapvetően rövidtávra, (fél)maratonra készülök az évben, gyors vagyok, nem futok többet napi 12-14 kilométernél. Csak erős vagyok fejben. Azért teljesítem a versenyeket, mert ismerem magam, és azért ismerem magam, mert teljesítem a versenyeket.

Több sikeres is viszonylag ismert magyar ultrafutó van, velük nem akartatok forgatni?

Nem a győztesekről akartam filmet, az Hollywood reszortja. Amit az elit csinál, az versenysport, amit mi, ambíciózus amatőrök, az pedig meg lelki sport. Lubics Szilviával(háromszor győzött a nők között a Spartathlonon)  sokat futottam és beszélgettem is az elmúlt években, ő is azt mondta, hogy a mezőny hátsó részében van a dráma, sokkal izgalmasabb. Példákat akartam mutatni, nem példaképeket. Az esendőség jobban tetszik, mint a heroizálás, a nagyszerűség helyett a kisszerű. Van egy pont, amikor az érzed, lejjebbmár nem kerülhetsz, és ez valamiféle fenséget és nagy békét ad. Az ultrázás a pontszerűségről szól, keressük a helyünket, arról szól, hogy ki vagyok én? Azért is lett westernes szélesvásznú a film, hogy képileg is érzékeltessük, hogy nagytotálokkal érzékeltessük, hogy együtt vagyunk senkik a tájban, és azért lettek szuperközelik, hogy az önzőséget is kifejezzük.

A filmben öt futó történetét követjük végig, közülük csak egy nő van, de a partvonalon kívülállókkal mégis nagyon erős a női jelenlét. Egyszerre tűnnek sokkal erősebbeknek a férfiaknál, de a gyengeségeiket is megmutatjátok.

Az ultrafutás sok midlife crisis-os ember, főleg férfiak menekülési útvonala. A nők, mint ultrafutók sokkal erősebbek fejben. Nincsenek rá statisztikák, de a beszélgetések alapján kiderült, hogy akik szültek, ismerik azt az agóniát, ami 200-as futásoknál jelentkezik. Ultrafutóként kevesebbet hisztériáznak és többet mosolyognak a nők. A férfiak többet nyafognak. Annett, a német szereplő nagyon határozott nő, azért ment a 2015-ös Spartathlonra, hogy elengedje a halott fia emlékét. Egy korábbi versenyről hazatérve tudta meg, hogy halálos beteg, így akarta bezárni a kört. A francia anya a könyörtelen edző és a dédelgető anyuka szerepkör között hánykolódik. Tudja, hogy szenved a fia, ha továbbmegy, de az is fáj neki, ha fel kell adnia. Mi a jobb? A futók a maguk szintjén nagy horderejű dolgokról hoznak döntéseket, Béla ezt a feleségével, Judittal együtt teszi egy nagyon ambivalens helyzetben. Amint a vásznon, önmagát adva, instrukciók nélkül csinált Judit, azt egyetlen magyar színésznővel sem tudnám megrendezni. Ettől szép.

A világon elég sok ultramaratont rendeznek, talán a Spartathlon az egyik legismertebb, de mégis miért azt választottad?

Forgathattunk volna egy 24 óráson vagy akár az Ultrabalatonon is, de a Spartathlon komplexitása már magában hordozza a feszültséget. Nehéz a terep, az időjárás is változékony, és a szigorú részidők, kizárások miatt borítékolható a dráma.

A film egyik szereplője, az idősebb francia mondja, hogy azért fut, hogy megtudja, miért fut, de minél többet fut, annál inkább meg akarja tudni, hogy miért fut. Neked van a miértre válaszod?

Hiú vagyok, fontos a kemény munkával, magánszorgalomból szerzett énkép. A futásra hatékony eszközként is tekintek ahhoz, hogy energikus és egészséges legyek, az unokáimért teszem, tehát remélhetőleg tovább élek. Amennyi belerakok, azt később ki is veszem, egyszerű képlet ez. Nem terhelem meg a TB-kasszát, tovább tudok dolgozni, növelem a GDP-t. A szabadságvágyamat is kiélem benne, atavisztikus élmény, hogy a saját erőmből változtatok helyet. Túl lusta és inaktív a mai ember, túlfogyaszt; ez elől is menekülök. Szeretem, hogy nem jár semmi, hanem meg kell küzdeni érte, nap mint nap. Az ember szeret feladatokat megoldani, de valahol ezt elaltatják magukban. A nagyobbik fiamnak is azt mondják tesiórán, ha visszabeszél, hogy fusson egy büntetőkört. Pedig a mozgás ajándék, erre van dizájnolva a test. De én senkit nem biztatok futásra, más tevékenységben is meg lehet ezt élni.

A Ultra című film hivatalos mozibemutatója szeptember végén lesz, de közönségtalálkozókon, vidéki vetítéseken addig is meg lehet nézni, valamint az HBO Go-n is fent van a film. (Friss infók itt.) Az Ultrabalatonon is vetítették a Club Aliga kertmozijában, ahol Simonyi Balázs rendező mellett, a film több szereplője is ott volt.