Egy turistaparadicsom, ahová az életben nem megyünk vissza

Nem elég, hogy mindenből a legjobbat adja, mert a lélegzet-elállító hegyek olyan gyönyörűek, mint Új-Zélandon, a tengerpart pedig olyan, mint valamelyik karibi szigeten, és még a városok között is találni kivételesen szépet (például Beratot), de mindezt szinte senki sem fedezte még fel a turisták közül a környék rossz híre, múltja és nehéz megközelíthetősége miatt, a helyiek pedig meglepően kedvesek és segítőkészek. Így az ember nagyon könnyen megbocsátja az országnak a „balkáni viszonyokat”: a rossz utakat, a kártyás fizetési lehetőségek hiányát és a mindenféle tekintetben elő-előbukkanó kaotikusságot. Legalábbis ezt gondoltuk róla két éve, amikor körbejártuk az országot.

Akkor csak egyetlen napot töltöttünk a tengerparton, egy annyira eldugott kempingben, amit GPS-szel, a koordináták ismeretében is csak harmadszorra sikerült megtalálni. De abban a Durrestől valamivel délre, Kavajától valamivel északra lévő partszakaszban minden megvolt, ami miatt az ember eldönti, hogy ebbe az országba egyszer még csak a tenger miatt is vissza fog jönni. Nem volt meg ugyanis semmi, ami zavaró velejárója a turizmusnak: sem a zsúfoltság, sem a túlhasználtság, sem a lehúzós pénzhajhászás, sem pedig az idegi alapon nyaraló, harci turistaszörnyek.

És amikor eldöntöttük, hogy tényleg visszajövünk Albániába, ezúttal csak pihenni, egyvalamivel nem számoltunk: hogy ez a nyugalom nem az országról, hanem az Isten háta mögé dugott partról szólt. Pedig a Lonely Planet 2007-es kiadásából már ki lehetett volna olvasni a fenyegetést: a szerző akkor azt írta, a tengerparti turizmus központjában, Sarandában „már épül néhány hotel”.

De ki gondolta volna, hogy tíz év ilyen nagy idő. Olyan nagy, ami alatt nemcsak nulláról fel lehet építeni egy iparágat – a turizmust –, de teljesen tönkre is lehet tenni az egészet, hogy abszolút élvezhetetlenné váljon az egész, az „ide muszáj még visszajönni” pedig „ide a büdös életben nem jövünk vissza, az biztos”-sá változzon.

A legfontosabb, ami már érkezéskor úgy csap arcon, mint egy sivatagian forró széllökés: a túlzsúfoltság. Abból a tíz éve „már épülő” pár szállodából mára 188-at ajánl fel csak a Booking.com ezen az Érdnél vagy Gödöllőnél valamivel kisebb városban. És ebben nincs benne az a rengeteg plusz kiadó szálláshely, amit minden sarkon, egész nap egy műanyagszéken vagy egy kocsi nyitott csomagtartóján üldögélő gyerekek vagy bácsik hirdetnek egy kartonapapír vagy csak egy folyamatosan rázott kulcscsomó segítségével. Ezeknek augusztusban több, mint a kétharmada telt házas is. De ebből még mindig nehéz elképzelni a helyi helyzetet.

Például azért sem, mert ahhoz azt is tudni kell, milyenek az útviszonyok a környéken. Az albán riviérának nevezett szakaszon a turizmus kiépítése ugyanis megállt azoknál a dolgoknál, amiből közvetlenül és azonnal pénz jön be: a hotelek, éttermek és teljesen egyforma szuvenírboltok kiépítésénél, és nem terjedt ki semmire, ami csak viszi a pénzt, de a hatása csak jóval közvetettebb: mint amilyen az úthálózat fejlesztése, a parkolóházak építése vagy legalább az utak szélesítése. (Ami pedig nem jellemző az egész országra: északon, a hegyekben például nemrég építették ki az utakat, azt a paradox helyzetet állítva elő, hogy a mindentől távoli, nehezen megközelíthető hegyvidéket elérve a legjobbak az utak most szinte az egész országban.) Így pedig a néhány tucat kilométernyi autópályán kívül Albánia nem más, mint egy hosszú, kétszer egy sávos út, amely a lakott településeken maximum egy sávosra, rosszabb esetben járhatatlanra szűkül, mert jobb híján az út szélén parkol mindenki, kanyarban, szerpentinen, lejtőn, meredélyen, akárhol. Járdák meg hol vannak, hol nincsenek, de inkább nincsenek.

Így az utakon hömpölygő tízezernyi turista miatt az egész napos zaj és folyamatos dudaszó komoly hangszigeteléssel ellátott szállás híján elviselhetetlen, és a legrövidebb autóút is felér egy stresszes balesetkerülő dugóval a forró vasárnapi M7-esen, miközben csak azért nem állandóak a balesetek, mert a helyiek vezetési stílusa, amelyet röviden totális, anarchikus káoszként lehet leírni, magában hordoz valamiféle őrült rendszert, amely révén bár mindenki megenged magának mindent, de fel is van készülve arra, hogy bármi megtörténhet. (És a mindent meg a bármit itt tényleg szó szerint kell érteni, amit az első dugóban, azaz rögtön megért az ember, amikor a kétsávos út hirtelen négy-ötsávossá válik, a jobbról a füvön és balról a két szemközti kocsisor között előző autók miatt.)

De nem ez a helyi várostervezés egyetlen csődje.

pláne, ha hozzátesszük, hogy mindezeket semmiféle építészeti jellemző nem köti össze, hacsak a giccsre való hajlamot nem tekintjük ilyennek. De a riviérázó turista persze alapból úgyis arccal a víz felé néz, úgyhogy az, hogy mi van a háta mögött, nem is olyan lényeges. Ráadásul Sarandában nemcsak a háttér, a strandok is siralmasak, mivel ebben az országban láthatóan semmilyen szabály nem köti a vízparti építkezést: a tengertől mindenütt csak 5-20 méter távolságot hagynak érintetlenül, utána jön a beton, az aszfalt vagy a pénzkereseti lehetőségek, azaz az éttermek, bárok és kávézók.

Amitől a sarandai part egyszerűen ronda, és az ember úgy érzi, mintha a Váci utca padkáinak döntve a hátát kéne strandolnia. Tizenöt-húsz kilométerrel közelebb a görög határhoz viszont ott van Ksamil, ahol tényleg az egzotikus utazási irodák már-már kamunak tűnő szórólapjait idézi a homokos part és a szemfájdítóan kék, kristálytiszta víz, de a helyzet építészet tekintetében itt sem jobb semmivel.

Minden étterem kihasította magának a maga kis ötvenméteres partszakaszát, és kipakolt annyi nyugágyat, amennyi csak elfért az adott területen, hogy ezekkel a napi 2300 forintnak megfelelő összegért kötelezően bérelhető kedvességekkel is maximalizálja a bevételét. Pontosabban nem lenne kötelező a bérlés, elvileg bárki kiteríthetné a saját kis törölközőjét, de minden strand annyira telített, hogy ennyi hely sincs két napágy között. A szemléletre jellemző az a ksamili strand, ahol annyira fontos volt még ötven métert hozzácsapni a kifizettethető szakaszhoz, hogy a víz melletti síremléket a kőfejfával is körbestrandosították, a kellemetlen mementót meg inkább leválasztották egy paravánnal.

Mindezek mellett ott lenne a Balkán magyar turisták számára legvonzóbb tulajdonsága, a mesebeli olcsóság, de

Sarandában és környékén annyiba kerül egy egytálétel körettel, amennyiért mondjuk Shkoderben két ember jóllakik és még iszik, aztán kávézik is. De ugyanez a helyzet a boltokkal is: persze még így sincs nyugati szintű drágaság, így lényegében a budapesti árszintet közelítik az áruk és a szolgáltatások. (Szállást két ember éjszakánként 15 és 45 ezer forint között talál.)

A teljes elnyugatiasodásért cserébe eltűntek a helyi jellegzetességek is: a boltokban mintha kivagyiságból csak a legmárkásabb alkoholokat lehet megvenni, talán a behozási költségek miatt a szokottnál is drágábban, még borból sincs helyi, és az éttermekben sincs jelen a balkáni konyha, a tenger gyümölcsein kívül csak grillhúsok, tészták és legfőképp pizza kapható.

Saranda helyzetében az a szomorú, hogy valószínűleg helyrehozhatatlan. Utólag persze lehet, csak már nem érdemes okoskodni, hogy mégsem olyan hülyeség egy várostervezési koncepció, a vízparttól való távolságra vonatkozó szabályozás az építészetben – ezzel a két dologgal rögtön meg is lehetett volna előzni az élhetetlenséget –, vagy hogy ha valamilyen döntéshozó figyelembe veszi, hogy a turizmus növekedésével lépést tartson a környezet fejlődése is. Ez a környék ráadásul sosem volt rajta a világörökségek listáján, úgyhogy itt még az UNESCO sem fog kellemetlenkedni, mint Montenegróban, ahol Kotor túlzott, de Albániához képest így is lepkefingnak tűnő elturistásodása miatt mindenféle szankciók belengetésével keménykednek.

Úgyhogy akármilyen végletesen is hangzik, ki lehet mondani, a fényes albán riviéra alig pár évet élt, és már keserves kínhalált is halt: elmerült és belefulladt a turistákba.