Negyedrészem, mint Koppány vezéré, örökké Veszprémben marad

Domschitz Mátyás

Veszprémben születtem, a megye legnagyobb lakótelepén, amit hivatalosan Jutasi úti lakótelepnek neveznek, de mindenki Haszkovónak hívja az egész paneltelepet, egy bolgár testvérváros miatt. Budapestről nézve vicces, hogy ez volt a város gettónak csúfolt része, a pestiek összetennék a két kezüket, ha olyan zöld, parkos, játszóteres, csendes és tiszta városrészeik lehetnének, mint a Haszkovó.

18 éves koromig ott laktam, és mivel még évekre vagyok a 30-tól, ezek a veszprémi évek jelentik az életem nagyját. Egyébként 2015-ös adatok szerint a Veszprém megyei férfiak várható átlagos élettartama 72 év, ennek a 25 százaléka pont 18 év. Ami azt jelenti, hogy a negyedrészem örökké Veszprémben marad, Koppány vezérhez hasonlóan.

Nyilván Veszprémben történt meg velem egy csomó minden először. Ott vegzáltak először rendőrök, ott kergettek először nácik, de

Veszprémből utaztunk le a nyári hajnalokon Csopakra, az északi part egyetlen éjjel-nappal nyitva tartó strandjára a három dísztárcsával felpimpelt (így volt akciós), Batman-logós Ladánkkal, kivettük a csomagtartóból a teszkós májkrémet, a kannás bort, meg a Tomit, aki hiába volt a legmagasabb a társaságból, valamiért mindig ő volt az, akinek már csak a csomagtartóban jutott hely. Aztán testületileg levettük az összes ruhánkat, bekevertük a leót (így hívják nálunk a vörösboros kólát), bemásztunk a vízbe, és baszki, azóta se volt semmi annyira egyszerű, mint akkor minden.

Molnár Réka

Mivel Szegeden nőttem fel, gyerekként adott volt, hogy a legnagyobb lelkesedéssel jártunk a családdal és a család barátaival az MKB Veszprém – Pick Szeged kézilabdameccsekre. Egyrészt ezeknek a meccseknek köszönhetem a káromkodásrepertoárom jelentős részét, másrészt emiatt egészen sokáig utáltam Veszprémet, hiszen az ő csapatuk volt a nagybetűs rivális. Aztán valamikor tizenéves koromban anyám elvitt Veszprémbe, majd Balatonfűzfőre bobozni, attól kezdve megtört a jég.

Később gimis fejjel Veszprém megyébe mentünk osztálykirándulásra, Pálkövén volt a szállásunk, faházak, bográcsozás, ami ilyenkor kell. Ezen a kiránduláson ittam először abszintot, amiről egészen érthetetlen módon azt hittem, valami enyhe vodka-gyümölcslé keverék, szóval kellemesen kortyolgattam belőle. Természetesen sikerült annyira berúgnom, hogy leültem a buszsofőrünkkel beszélgetni, azt hiszem, francia festészetről, majd egy idő után megkértem, hogy tanítson meg, természetesen itt és most, buszt vezetni. Kiderült, hogy van egy autósiskolája, így habár akkor nem tanultam meg buszozni, később nála szereztem meg a jogosítványomat – ráadásul elsőre!

Majd mikor az egyetem miatt Pestre költöztem, a lakótársam a Veszprémi Állatkertbe vitt el szülinapom alkalmából. Amellett, hogy imádtam az ottani dinóparkot, és hogy megpróbáltam egy jó képet csinálni a bejárat közelében, és a háttérben dugni kezdtek a lámák, volt egy meghatározó pillanata az utazásunknak: láttam lemurokat, akiket a gondozójuk épp akkor etetett kézből, ez a látvány pedig egy nagy szerelmet indított el. Olyannyira, hogy még Garaczi László lemur vallomásait is olvasni kezdtem miattuk.

Kovács Bálint

Hogy hogyan fér meg egymással a létező szocializmus öröksége és a legsúlyosabb értelemben vett kapitalizmus, azt úgy mutatta meg 15-16 éves koromban a zánkai gyerektábor, egykori nevén úttörőtábor, mintha egy direkt erre a célra létrehozott interaktív múzeumot látogattam volna meg a válaszra szomjasan. Zánka volt az első olyan nyári tábor, amelyikbe tanárok nélkül mentünk el a középiskolai osztályommal, de sajnos vagy nem sajnos ebből semmi olyasmi nem kerekedett ki, amiből esténként a kocsmaasztalnál Rejtő Jenő-i vagy épp Hunter S. Thompson-i módon elvetemült sztorikat tudnánk azóta is mesélni, egyre több hazugsággal tupírozva az egyébként is vállalhatatlant.

A helyi borfesztiválon megrendezett Rulett-koncert a rettenetes popslágerek feldolgozásaival nyilván örök emlék marad, pont olyan, amilyet megérdemlünk, vagy amikor páran, férfiasnak tűnni akaró fiúk átúsztunk Zánka-Köveskáltól Zánkafürdőig, és a végén a rendbontás miatt kivezényelt vízi mentő a kötelező rosszallás mellett igazából egész elismerően beszélt velünk, meg az is, hogy az iskolai plátói szerelmem ebben a táborban tette egyértelművé, hogy teljesen felesleges reménykednem abban, hogy a kapcsolatunk továbblép a mínusz első fázisból akár csak a nulladikba, ami, mittudomén, talán a boldog egymásra mosolygás lett volna közepes távolságból – cserébe azóta is barátok vagyunk, valószínűleg jobb is így. De ezek mind banális élmények, mindenkinek van kamaszkorából három, ami jobb ezeknél.

Hanem egyszer az átkosból érintetlenül itt maradt üdülőházainkból kiszakadva elindultunk, hogy keressünk egy használható pingpongasztalt a kráternyomos betonlap helyett, ha volt olyan egyáltalán, és amit találtunk, az már akkor előrevetítette a 2019-es Magyarországot, nagybefektetők által felvásárolt és fizetőssé tett szabadstrandokkal, miniszterelnökvejek által a pórnép elől lezárt Balaton-szakaszokkal, mindennel, bár akkor még legalább nem politikai alapon. Mert miután találtunk is néhány feltűnően oda nem illő, kacsalábon forgó ház mellett pár kacsalábon forgó pingpongasztalt, és bele is merültünk a küzdelembe, egy idő után mellénk fújtatott egy felháborodottan tajtékzó biztonsági ember, és közölte, azonnal el kell tűnnünk innen, mert erre a luxusrészre mi be se jöhettünk volna, noha semmiféle kerítés nem volt, de tudnunk kellett volna, hogy ilyen szép helyet mi álmunkban sem vehetünk birtokba, vagy legfeljebb ott. Úgyhogy elmentünk inkább inni.

és ha azt hinnéd, hogy egyszerűen csak átjárhatsz egyikből a másikba, hát, tévedsz. Talán nem is csak Zánka ilyen.

Dezső András

Balatonszepezden voltam úttörőtáborban a '80-as években. Az egyetlen emlékem, hogy azon agyaltam, miért nem amerikai állampolgárként születtem Los Angelesben, mert akkor Venice Beachen lehetnék, nem pedig egy szoci úttörőtáborban. Úgyhogy ezek a gondolatok eléggé elbaszták a nyaralásomat.

Haász János

Nem jártam Zánkán úttörőtáborban, pedig korom alapján akár. Nem voltam Veszprémben osztálykiránduláson, sem Tihanyban, nem vittek Csopakra rizlingezni, kimaradtak a balatoni élmények is, az Ötvös Csöpi-fíling is csak a tévéből jött át. De volt egy szürreális másfél napom, részben Pápán, amiről akkor tudtam meg, hogy nem Győr-Sopron (és azóta -Moson) megyéhez tartozik.

Talán azért, mert a pápai vonatra Győrben szálltam át, ahol ráadásul késő este nem értem el az utolsó csatlakozást, így a vasútállomáson kellett aludnom. Miután a padról lerugdosott két biztonsági őr, az aluljáróban kartonpapírokon töltöttem pár órát, a vonat vécéjében mosdottam meg hajnalban, elhagyva a törülközőmet (pedig már akkor is tudtam, hogy az mindig legyen nálam).

Mindenesetre másnap már korán hajnalban Pápán voltam, kissé büdösen és kialvatlanul. Este egy házibuliba mentünk, nem emlékszem, miért tűnt jó ötletnek, hogy egy erősen antiszociális arc (én) egy olyan helyen kössön ki, ahol senkit nem ismer, viszont mindenki más mindenki mást igen. A helyzetet súlyosbította, hogy a buliban hamarosan középpontba kerültem egy lánnyal táncolás vs. nem táncolás konfliktusa miatt, és hamarosan arra eszméltem, hogy sörrel locsolnak. Mármint nem úgy rám fröccsen, hanem konkrétan a fejem fölött egy sörösüveg, és abból, blugyblugyblugy, ömlik rám a sör. Ott álltam, söröktől ragadva, büdösen, és arra gondoltam, hogy én az életemben hallani se akarok többé Pápáról – pedig még mit sem tudtam Gyurcsányról és Kövérről, a két díszes pápai atyafiról.

Aztán jó évtizedekig nem jártam a megyében – vagyis csak a 8-ason átutazóban –, szóval ez a két nap tényleg nyomot hagyhatott bennem. Azóta viszont többször is, volt például egy különös délutánom a balatonkenesei kilátóban,

és már azt is tudom, milyen a dupla hamburgerhúsos melegszendvics Várpalotán. De azt az elsőt, azt sosem fogom feledni.

(Borítókép: A Jutasi úti lakótelep Veszprémben. Fotó: Szilli Tamás/Index)