Melinda, Vivien
2 °C
8 °C

'Albania puttana'

2005.09.16. 22:01
Lángoló fák között kanyargó főút, csodás várak, a központi beach fövenyére sodort szekrényajtó, irdatlan szeméthegyek, érintetlen hegyek, patakok, legelésző birkanyájak. A betonbunkerek megfogyatkoztak. A tengerpart szépül, Albánia már nem annyira rossz és nyomorúságos hely, mint pár éve lehetett, de gyomor kell hozzá. És egy kevés pénz is.
"Ne menjetek oda autóval, mert nem biztonságos, és arrafelé még mindig olyan utak vannak, hogy kevés autó bírja ki" - mondta Vujity Tvrtko amikor meghallotta, hogy kocsival vágnánk neki Albániának.

Az ismeretlen, a felfedezetlen

"Én átmentem Kárpátalján, annál rosszabb nekem nem jöhet" - válaszolta erre Szabolcs Tamás, aki meg sem állt Kijevig autóval, és már többször átszelte, Isztambulig a Balkánt. Úgy gondolkodtunk - a csapatot a fotós, Nagy Botond tette teljessé -, hogy Horvátországba mindenki megy, a montenegrói öblöt is megnézik a bátrabbak, Albániába viszont csak kevesen jutnak el.

Expedíciónk kis hezitálás után útra kelt. A kotori öböl után az utak még tökéletesek, Ulcinjnál viszont szűkülnek, egyre több volt a törés, a kátyú.

Egy pofátlan olasz mentett meg a határon

A határon a péntek délutáni nagy tömeg fogadott bennünket. Az egyik zöldséges Merci sofőrje megelégelte a várakozást, kivágott a sorból, mi pedig utána hajtottunk. Lehagytunk vagy hetven autót, a sofőrök döbbenten néztek utánunk. A határon aztán azt gondoltuk, ha itt még működnek a régi reflexek, akkor még holnap reggel is ott fogunk állni, és örülhetünk, ha meg nem vernek.


Tekintse meg képeinket!

"What, what!" - ordított felénk a montenegrói határőr, aki mindössze pár szót tudott angolul, és még dühösebb lett, hogy nem diplomata útlevéllel előztük a sort. "Újságírók vagyunk" - mondtuk, és elbizonytalanodtunk, mert az ember olyan megvető pillantást vetett felénk, hogy az még egy darabig kísérteni fog. "Időre kell mennünk" - tettük hozzá félve, és korántsem őszintén. Ettől még dühösebb lett, de szerencsére lekötötte a figyelmét a még nálunk is pofátlanabb olasz, aki a nyomunkba szegődött. Aztán hosszú és kínos percek után intett, hogy mehetünk mi is. Az adminisztrációhoz - nem pedig a sor végére.

Birkák, bunkerek pár kilométer után

Úgy tudtuk, hogy az albánoknál tíz eurót kell fizetni a belépéskor, de akkora tumultus volt, hoogy számítógépes nyilvántartás hiányában fel sem tűnt, hogy hárman utaztunk, és csak egyikünk fizetett.

Kétórás kényszerszünet után végre beléphettünk Albániába, és a bokrokból rögtön elénk is hajtottak egy kisebb birkanyájat. Egy kilométert sem tettünk meg, amikor már betonbunkert is láttunk, a kommunista diktátor Enver Hodzsa háromszázötvenezret építtetett belőlük. Kisebbet, nagyobbat, láttunk mindkettőből.

Egyirányú fapallós híd, rozsdás úthenger

Tizenkét kilométerre a határtól elértük Shkodra városát, ahová egyirányú fapallós híd vezetett. A városban nem lehetett nem észrevenni a nyomort. Szamaras szekér, elképesztő méretű pocsolyák az utakon, egy rozsdás úthenger, amelyik miután negyven éve megtette a dolgát, ott árválkodik az út mellett. Bizalmatlan pillantásokat vetettek ránk, de nem is volt kedvünk kiszállni az autóból a mocsárba, és végigsétálni a szeméttel elborított járdára.

Shkodrából mindazonáltal gyorsan távoztunk, hogy mielőbb Tiranába érjünk. A fővárosba vezető főút összevethető a magyar hatossal, húsz kilométerenként ellenőriztek, de a gyorshajtás felett szemet hunytak, látva a magyar rendszámot.

Szórványos tüzek a főváros szélén

Tiranába fél kilenc táján, szürkületkor érkeztünk. Irdatlan szemétkupacok a házak között, mögött, hiányzó ablakok, ritkán tapasztalható szmog, por. Kisebb, de szórványos tüzek a város szélén, a kipufogógázzal keveredett füst fojtogató, csítpte a szemünket. Az út bevezető szakasza kiszélesedett, legalábbis mi azt hittük, de mint kiderült, a kivezető szakaszt az aszfaltozás miatt lezárták, így szembe jött a kocsisor. A centrumig nem volt nehéz bejutni, néhány helyen kitáblázták. A főtéren féktelen dudálás fogadott, az elsőbbségadásnál ez a legfontosabb. Mint később kiderült: a stoptáblát használják, az egyszerű elsőbbségadást nem ismerik. Zebrát nem láttunk, ott ment át mindenki, ahol neki tetszett.

Puskást Albániában is tisztelik

Szállást könnyen találtunk, az útikönyveknek megfelelően alkudtunk, és három főre harmincöt euróban meg is állapodtunk. A hotel alatt hangulatos bár volt brutális légkondival, és a Birra Tirana - ebből is a barna, három decis - kétszázötven forintért. A bárban mosolygós rendőrök pihentek, és miután meghallották, hogy magyarok vagyunk, szóba került az örök téma: a futball és "Ferenc Puszkasz." Az egyenruhások közül ketten is megemlítették Temesvári Miklóst és Kenesei Zoltánt a valahavolt tiranai légióból, előbbi edzette a bajnokcsapatot, utóbbi pedig az egyik sztár volt.

Tirana sétálóutcáját bármelyik mediterrán város megirigyelné, van itt minden, modern üzletek, szökőkút, parkok, közvilágítás. A szmog kevésbé érezhető, és az első megdöbbenés itt éri az utazót, mert a vendéglátóhelyek tele vannak, a szegénységnek nyoma sincs, a középkorúak is jól öltözöttek.

Egyszer sem akart étteremben lehúzni

Az étkezés kevéssel olcsóbb, mint itthon, de soha senkit sem akarnak lehúzni. Az ízek a török konyháéra hasonlítanak, halat viszont elvétve találtunk. Ám hogy véletlenül se felejtsük el, hol is vagyunk: az utca végét záró hídon alvó, mosdatlan, elhagyott csecsemő feküdt. Alig kapott pár leket. Hogy mikor vitték el a szülei, nem tudni, de reggelre már nem volt ugyanott.

Kevés olyan főváros van, amelyik ennyire jelleg- és hangulattalan, a nemzeti múzeumban elhelyezett ikonok viszont megérdemlik a figyelmet, és viszonylag jól elszámoltak a kommunista diktatúra áldozataival, bár Enver Hodzsáról egyetlen képet sem őriztek, azt azonban megörökítették, amikor '92-ben forradalmárok ledöntötték Sztálinnál is nagyobb szobrát.

Partra vetett szekrényajtó

Még nagyobb meglepetés - kívülről - a tengerpart. Igaz, Duressig nem találtunk rá az ország egyetlen, harminc kilométeres autópályájára, így zötykölődtünk. Durresnél új épületek, bárok, éttermek, szállodák, pálmafák sorjáztak, viszont rengeteg volt a piros bőrű strandoló, mintha napolajra nem futotta volna.

A vízbe aztán nem merészkedtünk be, mert annak helyenként a színe is rémisztő volt, még a központi beach szélénél is. A hullámok műanyagflakonokat sodortak, kukoricacsutkákat, és egy szekrényajtót is láttunk a fövenyen.

Nem sikerült verekedést provokálni


Klikk a képre!

Inkább a durresi amfiteátrumot választottuk, ahol kis híján verekedést okoztunk. A műemlék őrének ugyanis eszébe jutott, hogy ha mi fizettünk, akkor az fotózkodó ifjú pártól is kér. A szóváltás hangneme egyre fokozódott, tíz percig ordibáltak úgy egymással, hogy mi egyetlen szót sem értettünk belőle. Az amfiteátrumot nem tárták fel teljesen, az egyik félkaréjon lakóházak állnak. A római korból itt maradt épületet a hatvanas években tárták fel.

Durrestől délre is érződik, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) húszmillió dollárt folyósított a tengerpart rendbetételére, és az idegenforgalom fejlesztésére. Még inkább érződik, hogya pénzhez csak nemrégiben juthattak hozzá a vállalkozó szelleműek, mert elvétve fejezték be az épülő hoteleket.

Egy óra alatt harminc kilométer

Az utak állapota ekkor, Vlora után változott meg végzetesen, és ami ennél szörnyűbb: visszafordíthatatlanul. Néhol eltűnt az aszfalt, le kellett húzódni, ha szemből érkezett valaki. Itt tényleg csak harminc kilométeres átlagot tudtunk elérni a kacskaringós utakon, és ezt nappal sem lehetett volna túlszárnyalni. Nehezítette küldetésünket, hogy lángolt az erdő. "Albania puttana" - mutatott a benzinkutas is a lángoló fákra, miközben kifújtuk magunkat, és tudatosult bennünk mire vállalkoztunk. Eközben a hellyel kínáló többször mormogta maga elé: "kattasztrofa."

Fél háromkor, elgyötörten futottunk be Gjirokastrába, Enver Hodzsa szülővárosába. Alig több mint száz kilométerhez négy és fél óra kellett. Ide a görög határ olyan közel volt, hogy a telefon már nem jelzett ki albán térerőt. Ez a város ugyanakkor tényleg olyat nyújtott, amiért megérte a szenvedni.

Az egyetlen lelőtt kémrepülőgépet kiállították

Itt megszűnt az eddig oly jellemző dudálás, mintha másik országba kerültünk volna: nem volt füst és por, eltűntek a kóbor kutyafalkák, nem lehetett hallani az örökös csaholást.

A várban kiállították az albán légvédelem által lelőtt egyetlen amerikai kémrepülőt. A fegyvermúzeumból sejthető, hogy a partizánkodásnak itt is komoly hagyományai voltak. A vár alatti, szürkepalás házakból kirajzolódó óváros, ha Európa közepén lenne, biztosan "küzdhetne" a turistákkal, itt ez a veszély nem fenyegetett. A hazáját megismerni vágyó albánokon kívül senki más feléje sem nézett.

Az egyik út nem létezik, a másik járhatatlan

Ezek után Berat felé vettük az irányt, és az igazi megpróbáltatások csak most jöttek. Rátértünk ugyanis egy olyan, a térképek szerinti főútra, amelyikről - jobb híján - vissza kellett fordulni. A földúton huszonöt perc alatt tettünk meg egy kilométert. Pedig azt hittük, elővigyázatosak voltunk, mert nem mentünk rá arra az útra, amit szintén jelöl a térkép, csak olyan nincs is. Itt volt, de járhatatlan volt, és igazolódott, hogy ebben az országban a hosszabb út - az egyetlen - a rövidebb. A megfordulás a szűk helyen döcögős, kivált, hogy az utat hatalmas szakadék szegélyezi.

Berat ráadásként nem is jelentett akkora élményt, bár a várat itt is szépen helyrehozták, és itt is találkoztunk menyasszonyokkal. (Albániában a menyasszony és a vőlegény két külön napon ünnepel.) A háromnapos utazás végére Kruját hagytuk, hiszen nemzet hősét, Szkander béget még nem is láttuk.

Hunyadi Jánosról utcát neveztek Kruján

Ez a szakasz azt leszámítva, hogy nem volt kitáblázva, elviselhetőnek érződött. Ekkor esett meg, hogy egy békésen bringázó albántól azt tudakoltuk, hogy merre van Tirana, mire ő elismerően bólogatott, hogy Albániában, és ezt többször is elmondta az irány helyett.

A szent helyen, Krujában a Szkander bég-múzeumba vezető utcát Hunyadi Jánosról nevezték el, és a magyar hadvezérről is megemlékeznek a falak között, de csak albánul. Kruját éveken keresztül védte a bég, és a törökök hosszú harc után tudták csak bevenni.

Szuvenírbunker - amerikai zászlóval

Itt láttunk először bazársort és komoly turizmust, jellemzően belföldit. Lehetett kapni helyi jellegzetességeket is, de az Amerika-imádat itt is érződött az ajándéktárgyakon, hiszen a hamutálnak használatos szuvenír-bunkeren ott volt az albán, és a csillagos-sávos lobogó is. (A tengerparton minden második törölköző az amerikai lobogó mintájára készült.)

Persze nemcsak ezt az ízléstelenséget kellett elfeledni, hanem sok más kellemetlenséget is. Egy albán villámkörút kifejezetten az a kategória, amikor el kell telni legalább két hétnek, hogy csak az utazás szépsége idéződjön fel.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.