Miklós
-7 °C
4 °C

A hajléktalan Yoda hazatelefonál

2006.03.17. 01:20
Láthatatlan(?) város épül Budapesten. Tudósítónk ellátogat a párhuzamos civilizációba, és megismerkedik a hajléktalan Yodával, a legkeményebb budapesti asszonnyal és további hajléktalanokkal, akiknek van hol lakniuk.

Megpillantva a furcsa formájú házat a Népliget bokrai közt, nem a szociális problémák jutnak eszembe. Egy férfi lép ki az ajtón, lecsitítja a láncon ugató kutyát, és int, jöjjek közelebb. Mindezt olyan természetességgel teszi, hogy inkább egy párhuzamos civilizáció dereng fel előttem. Cyberpunk vízió. A város hulladékán és kihasználatlan erőforrásain titkos törzsek élnek a jól táplált városlakó szeme láttára, de mégis észrevétlenül.

Közelebb lépve persze kiderül, a helyzet kevésbé romantikus, viszont a vártánál meghökkentőbb. Amikor először hallottam a város rejtett pontjain házakat építő hajléktalanokról, apró, télire összetákolt menedéket képzeltem el, nem több szobát, fűtéssel, ágyneművel behúzott takarókkal.

Népliget, A hajléktalan ingatlankereskedő


"Fél éve élek itt. De én már csak ide költöztem. A házat a Laci vette. Úgy értem másodszor. Mert először az öregé volt. Csak ő elment szállóra, és nemrég költözött vissza" - mondja a meglepően közlékeny, buszsofőrre emlékeztető férfi, majd látva értetlenkedésem és a hidegtől lila szám, behív a házba.

Az otthonos félhomályban rögtön megismerkedem a házvásárló Lacival. Az ablak alatti ágyon ül, és lencsekonzervet kanalaz. Ha valamelyiküket hajléktalannak kellene hívnom, őrá mutatnék, de csak ha nagyon kellene. Összességében ugyanis inkább hétvégi vityillóra emlékeztet a ház, és a lakói is. A mackónadrágos, pulóveres háziasszony szabadkozik, hogy nem számítottak vendégre, én meg nyugtatgatom, hogy csak beugrottam, és amúgy is, szemlátomást rend van.

Nem udvariaskodom. Az előszoba polcain sorban állnak a konzervek, dobozok, a féllépésnyi konyha sparheltje mellett elmosott poharak. A legbelső szobában a délelőtti tevékenykedés nyomai látszanak. Leülni ugyan nem tudok, de még így is meglepően tágasnak tűnik a helyiség. A három ágynak és az asztalnak helyet adó szobában érkezésem előtt láthatóan dohányt válogattak, egy tálcán halomnyi csikk hever, mellette zacskóban több tüdőrákhoz elegendő dohány.

Érkezésemről egyedül az állig betakarózott öreg nem vesz tudomást, a nejlonnal borított ablakon át a szürke, téli fényekbe réved.

Vendégül látóm, Imre jelzi, hogy nem érdemes harmadszor köszönnöm, az öreg alig hall, már nem is nagyon kel fel az ágyból, de befogadták, amikor visszajött a hajléktalanszállóról. "Beletáplálja a nyugdíját a közösbe, abból vásárlunk neki is."

"Persze, hiszen övé a ház" - próbálom értelmezni a helyzetet, amiről kiderül, hogy sokkal bonyolultabb.

"A ház jogilag az enyém - veti fel a párhuzamos civilizáció és párhuzamos jog kérdését Laci - Legutóbb én vettem meg tízezer forintért és egy bicikliért, ami megért vagy húszezret."

Hosszas kérdezősködés után válik érthetővé a tulajdoni helyzet. A népligeti házikót először az öreg vásárolta meg másfél éve, ötvenezer forintért. Miután néhány hónapja úgy döntött, beköltözik a szállóra, visszatért a titokzatos építő, akitől aztán másodszor is megvették a kunyhót, tízezerért és a bicikliért. Végül a felesége halála után az öreg visszatért, a titokzatos építész meg ismeretlen helyen várja, hogy harmadszor is kasszírozhasson a jól megépített, kutyaházas, nyári konyhás ingatlanért.

A háziasszony, aki egyébként Imre élettársa, bizonygatja, hogy az üzlet még így is megérte, ez a legkomfortosabb ház a környéken. Szemben lakik egy pár, nekik például nincs fűtésük. "És hát az Erzsike. Neki semmije sincsen. Mondjuk ő bolond."

Nem szemétdomb

Felvilágosítanak, hogy a parkvégi kőkerítés oldalában látható szemétdomb valójában nem illegális hulladéklerakó, hanem Erzsike otthona. "Van ott egy ágybetét, meg rongyok, ami mögött elbújik, de fedél nincs a feje felett. Egyszer, amikor hideg volt, behívtuk ide, de hamar kimenekült. Nem bírja a meleget, 17 éve a szabad ég alatt él" - tette relatívvá a filmek heroikus túlélőtörténeteit Imre.

Azt gondoltam volna, a lakóközösség legnagyobb félelme, hogy kirabolják őket. Kiderült, hogy az emberek inkább segítenek, volt, hogy csomagnyi élelmet hagytak az ajtajuk előtt, a közeli boltban is megkapják a lejárt szavatosságú élelmet.

A hatóságoktól tartanak. Néhány hónapja a kerület, a rendőrség és a park fenntartói önkéntes szövetségbe tömörültek, hogy megtisztítsák a hajléktalanoktól a parkot. Végül áprilisig elálltak a tervtől, sőt kaptak engedélyt, hogy a száraz gallyakat gyűjthessenek tüzelőnek.

Az idillt csak a fotózás szakítja meg. "Az arcom ne látsszon. Nem akarom, hogy a gyerekeim felismerjenek" - megy ki a házból Imre. Már újra a csípős hidegben állva tudom meg a népligeti házig vezető történetét, a banálisan szokványos fejezetekkel: válás, családi ház feleségnek ítélése, drága albérlet, utca.

Zugló - Telefonálni bárkinek

"Én már öt éve vagy mióta lakom itt. Azóta díszítgetem" - mutat a köpcös, joviális kinézetű, kalapos úr a Barkasra, ami első pillanatra inkább valami vicces videoklipbe tervezett díszletnek tűnik. A zuglói garázsok közé állított busz ugyanis alig látszik ki a művirágok közül. A tulajdonos a Barkas és a mellette álló garázs közé előtetőt szerkesztett, arról lógnak a girlandok, szentképek, ilyesmik. A fedett rész nemcsak díszítő funkcióval bír, hanem kényelmes tornác is, padlószőnyeggel, asztallal, két fotellel, ahonnan zavartalanul követhető a félreeső, zuglói utca élete.

"Előtte egy Zsiguliban laktam a nagy út túloldalán, de szóltak a szomszédos gyárból, hogy el kell jönnöm. Akkor vettem ezt a kocsit százezerért a méhestől. Megcsináltuk, berendeztem, le is van szigetelve, nem fázom, mert kályha is lett benne" - matat a zárral Mihály.


Hitetlenkedem, mert még csak délután van, de már csípős a hideg, Mihály azonban kitárja az ajtót, és megértem. Az üvegekre és a falakra több réteg kartont és pokrócokat szerelt az őszülő tulajdonos, akit alulról két ágybetét és néhány vastag dunyha tart melegen. A félhomályos, szűk térben falvédőket, felaggatott dísztányérok sorát, ágyneműt, kolbászt, konzerveket, fél üveg kovászos uborkát látok derengeni. Az anyósülés helyén kályha áll.

"Nem sok hely van itt, csak egyedül lakik itt?" - vetem fel, hogy egy ilyen összkomfortos házat az ember biztos szívesen oszt meg valakivel. "Nem kell nekem senki" - legyint, lehámozza fekete kabátját, ami alól mustársárga zakó kerül felszínre.

"Felesége nincs?" - kérdem, de csak kurtán válaszol. Nincs, és nem is volt. Senkije sincs, de nincs is szüksége senkire, int le gyorsan, és előhúz a takaró alól egy kis magnót, hogy ő ezzel szórakozik, esténként meghallgatja a rádiót, vagy valami "muzsikát". A kazettáról egy pillanatra felsüvölt a szintetizátoros cigányzene, elégedetten vigyorog, aztán ahogy tovább feszegetem a múltat, kikapcsolja, és kelletlenül meséli: harminc éve él az utcán. "Tíz évig ezen a kocsin laktam" - mutat egy négykerekű vaskordéra. "És előtte?" "Előtte Szentendrén, a szüleimmel. Apám kupec volt. Én meg tizenhét éves koromtól szenet hordtam lovas kocsival."

A szülei már meghaltak, a húga is, gyerekei meg nincsenek. "Volt egy nő. Itt lakott - dohog miközben visszagöngyöli a rádiót. - Amott lakott a túloldalt, ide járt hozzám, aztán a múltkor kirabolt." Megdöbbentem. "Igen, elvitte a pénzem, ötvenezer forintot, megtalálta az ágyam alatt, elvitte, aztán bedobálta a gépbe." "A gépbe?" "Játszott, eljátszotta, aztán azt mondta, nem ő tette. A nők mind szélhámosok - mondja végül kinyilatkoztatásképpen, majd mint Yoda az odújában, turkálni kezd a polcon, és előhúz egy mobiltelefont. - Ide nézzél, ezt vettem nemrégiben."

"Nagyon jól működik, mobiltelefon" - forgatja örömmel. "Remek. De kinek telefonál?" "Akinek csak akarok." "Mégis, ki hívja fel?" "Bárki felhívhat. Bárki, aki csak akar."