Mária
-6 °C
-2 °C

'A hamvasztás kényelmesebb'

2006.02.07. 13:30
Kapcsolódó cikkek (1)
A halált elcsépelték vagy lehet még újat mondani? A súlyos beteg Halász Péter még életében befeküdt a koporsóba, hogy barátai elbúcsúzhassanak tőle.
Feszengve közeledek a Műcsarnokhoz. Este tíz óra van, a Liget felől csontig hatoló, fagyos szél csap az arcomba, a Hősök terén pedig talpig sárga fényben állnak sorfalat a királyok. Mintha minden a múlandóságra és a nagy folyón túli bizonytalanságra emlékeztetne.

Nagy folyón túli?! – döbbenek meg saját, teátrális kifejezésemen. Most kell visszafognom magam. Persze, egy ember, ráadásul nagy művész ravatalához tartok éppen. A barokkos gyászhangulatba mégis inkább az taszít bele, hogy az elhunyt még él.

A súlyos beteg Halász Péter ugyanis még közelgő halála előtt megrendezi ravatalát, hogy valóban elbúcsúzhassanak tőle szerettei. Ez pedig érthetően teszi feszültté az embert. Hiszen fájdalmával, gyászával nem csak maga és a rokonok előtt kell elszámolnia, de nyilván a távozó is vet majd egy pillantást az érzelmi tünetekre.

Fekete humor

#alt#
Kattitntson a fotóriporthoz!
A Műcsarnok bejáratánál olyan a hangulat, mintha rendhagyó, éjszakai kiállítás megnyitó készülődne. A színes ruhákba öltözött tömeg cseveg, ismerősök üdvözlik egymást, a szomorú apropóra csak a mellettem álló nő emlékeztet, aki barátnőjének magyarázza: „a gyerekeket otthon hagytam, nem lenne jó, ha röhögcsélnének”.

Végül is, miért bolyongjak falfehér arccal? – próbálok felengedni, miközben a zsúfolásig telt teremben elindulok a pogácsás tál felé. Bár jövetelem oka rettentően szomorú, az esemény pedig elsőre morbid, másodikra pedig zavarba ejtő, az egész tulajdonképpen beleillik a halászpéteri életműbe: a magánszférát megnyitó, azt művészeti produktummá alakító szobaszínházak koncepciójába.

De ez mégsem színielőadás, vívódom tovább egy pohár borral a kézben. Majd azt gondolom, hogy Halásznak mégis csak igaza van, a Földön annyiféle módon viszonyulnak a halálhoz, egyes népeknél például vidám ünnepséget tartanak, itt miért ne lehetne színház? Mi azonban mégsem vagyunk a világ más részén, hanem csak az egyiken, állapítom meg, miközben a terem végében elrántják a függönyt, én pedig sodródás közben eldöntöm, támpontok híján egyszerűen csak megfigyelem a szertartást.

Gáz van

#alt#
Kattintson a képre!
A fekete koporsó egy emelvényen áll, a félhomályos apszisban. A jó háromszázas tömeg pár percig zsizseg, majd meglepően gyorsan elcsöndesedik. Halász Péter nagyon vékonynak és alacsonynak tűnik a koporsó előtt. Jellegzetes, éles tekintetét karikás szemei teszik lemondóvá. Ez azonban csak a betegség mimikája lehet, hangja ugyanis erős és kimért.

„2005 október 13-án, egy hosszú próba után összeestem. Azt hittem, a kimerültség miatt van. A mentők bevittek a kórházba, és megállapították, hogy gáz van”. Májrák. „Tizennyolc orvos diagnózisa szerint végzetes a betegségem. Sőt, van egy menetrend is, hogy ez progresszív, és majdnem dátumra pontosan lehet látni a végét” – meséli, mintha egy közelgő turné programját ismertetné az érdeklődő közönséggel.

„Gondoltam, ha már rendelkezem egy ilyen betegséggel, akkor kezdjünk vele valamit. Nem sok ember láthatja a saját temetését. Ez gondolom izgalmas lehet másoknak is, látom egész sokan összejöttünk” – mondja a közönségre mosolyogva, aztán nehézkesen, mintha egy gumimatracra mászna rá, felkapaszkodik a koporsóra. Elhelyezkedik, megszólal a zene, a ceremóniamester, Vajdai Vilmos pedig a keverőpult mögül egy tibeti éneklőedényeken játszó srácot jelent be.

A búgás, bongás közepette váratlanul leesik a koporsó mögé ragasztott, nagy, szuggesztív Halász-fotó, a közönség pedig nevet.

Botrány a temetésen

Következőként Földényi F. László lép a mikrofonhoz, ősi kultúrákat emleget, és hogy Halász a színpadon zseniális civil volt, az életben viszont igazi színész, majd Bozsik Yvette táncol gunyoros haláljelmezben. Vágvölgyi zavarban van, Eörsit idézi, aki szerint senki nem tud úgy haldokolni, mint Halász. Aztán Konrád György emlékszik vissza közös eseményekre, Kari Györgyi színésznő érzelmektől túlfűtött, remegő hangon az első, tallini találkozásukat susogja el, Juszuf pedig egy nyolcvanas évekbeli New York-i buliból vezeti le, hogy Halász csak a színpadon élt valójában.

Az elhunyt néha kinyitja a szemét, nézi a mikrofonnál szónoklót, majd visszafekszik, mintha egy gumimatracon fekve napozna. Időnként felül, iszik egy korty vizet, egyszer mintha gyógyszert is venne be, és visszahanyatlik.

Több hajtja ezt a furcsa ravatalt, mint Halász kíváncsisága? - kalandozok el egy óra után. Köze van mindennek az ősi kultúrákhoz, a halál átértékeléséhez, vagy arra kellene rájönnünk, az érzelgős reakciókon túl mennyire nem tudunk mit kezdeni a halállal?

Najmányi László zökkent ki, a temetés botrányba fullasztásának módozatait ismertetve (csempéssz vámpírfogat a halott szájába; kérj meg valakit, hogy fotózzon le, miközben kezet rázol a halottal; sustorogj a gyászolók közt, hogy nincsenek benne a végrendeletben), majd a nevető Halásznak integetve ül vissza.

A közönségből néhányan igyekeznek továbbra is nevetgélni, Jovánovics anekdotázása egy ideig még a csiklandós tartományban tartja az eseményt, a hangulat azonban ismét kenetteljessé válik. Újabb beszédek következnek Halász érdemeiről, energiájáról, közös emlékekről. Diákjai aranyköpéseit olvassák fel.

A halált elcsépelték

#alt#
Katt!
Elfogy a levegő, meleg van. Az elhunyt mocorog, forgolódik, majd felül a koporsóban, és kiszól: „Szerintem a hamvasztás kényelmesebb.”

Lassan belefáradok én is. Bármilyen szokatlan, ez is csak egy temetés, amit meg kell tartani, amin túl kell esni, és ami alapvetően nem változtat meg semmit. Ami elhangzik, azt a távozó tudja, vagy szeretné, ha igaz lenne. A halálról meg úgysem derül ki semmi, csak az élőkről. A halál banális dolog. A halált már elcsépelték.

Sugár János igazat mondott az imént. A gyászbeszéd lényege, hogy az elhunyt már nem hallja. És hogy így a hátramaradottak szónoklatukban megkezdhetik a múlt átírását, a leszámolást rossz lelkiismeretükkel. Azaz a gyászmunkát. A halott nem marad le semmiről. Racionális univerzum lakói vagyunk.

„Tudtad, hogyha leesik egy kép a falról, az azt jelenti, hogy az illető meghal?” – kérdezte kifelé tartva Nagy Tereskova Kriszta. „Szerinted megrendezték a fotó lezuhanását?” – kérdeztem döbbenten. „Nem, a diszperzit ilyen. Elengedi a ragasztó.” Racionális.