Lábai közének kivillanó halacskái

A héten rendezték a Nemzetközi Istennő Fesztivált Budapesten. A nyitó Istennő-szertartásra Parti Nagy Lajos kézikönyvével a hónunk alatt léptünk be, mert végig a szemünk előtt kellett tartani egy fontos irányelvet ahhoz, hogy ne veszítsük el objektivitásunkat: „nem a pina forog a világ körül, hanem a világ a pina körül.”

Szent Női Princípium

Az Ősanya belekezd: „Szemünket a felejtés fátyla takarja el”; „Emlékeink ajtaját megnyitom”, majd ezeket angolul is megismétlik, mert mint később kiderült, minden második néző külföldi. Mondjuk, ki bírna ennyi pénzt kifizetni? Mert rendben van, hogy Szent Női Princípium meg az Istennőhőz való fohász, de semmit nem adnak ingyen. A napijegy 5000 forint, ha valaki az egész fesztiválra szóló jegyet vesz, az 16 ezer forint. Ja, és ez nem tartalmazza a NeoTánc workshopot (5000 Ft) és az Istennő Zarándoklatot a Káli-medencébe kilencezerért. Itt még csak viccelődtünk a szcientológiával, később ezt már nem tettük.

A darab egyszerű: elmondja, hogy született meg az Ősanya nyolc gyermeke, akik máig uralkodnak világunkon, mindezt cédéről, amire az amatőr színészek tátogtak és énekeltek. A szereplők között több a nő, mint a férfi, de mindenki női szerepet játszik, például Szarvasasszonyt és Kígyóanyát. A második dal meghallgatása után bátran kijelenthetjük, hogy a zeneszerző valószínűleg az Illés együttes (vagy Fonográf?) és Halász Judit szerelemgyereke, akit fiatalon megaláztak egy dobbal valami sámántáborban, amit nem bírt kiheverni.

Az Ősanya a kör közepén áll, lányai veszik körül, és a darab jelentős részében csak kéztáncot lejt, amivel egy általános iskolai sulidiszkót én is túlélek, itt viszont kevés.

A rózsával simogatás túlzás

A testiség nagyon fontos: faágakkal, majd rózsákkal simogatják egymást a színészek, ami még rendben is lenne (nincs), de hogy engem is, az túlzás. Az egyik nő egy férfi belső combját simogatta a rózsával, a másik egy nő arcát, én megúsztam azzal, hogy beleszagoltam. Biztos ez is a transzba esés felé vezető út egy lépcsője, mert később gyanús szőlőszemeket osztogattak, amiből, megjegyzem, én nem kaptam, így nem is imádkoztam transzban a nyolc istennőhöz a darab után.

Mi jut eszébe a pontyról?

Na, nekik a szexualitás, az erotika, a szenvedély, mivel Pontyasszony ezen princípiumok istennője. Jó, tudjuk, hogy az ősi Kínában felbukkant ez a motívum, de mindent nem kell átvenni.

Az Istennők papnői nem nevezik nevén a pinát, ők körbeírják, hogy senki se értse: „Lábai közének kivillanó halacskáit rózsaszirmok fedték”. Egyébként a falakon is stilizált pinák voltak. Mit mondana erről a PNL-kézikönyv? „Ő megengedi, hogy mindenféle költők tollán a szerelem kelyhe szebb (…), de az csak úgy mondva van, az udvarlás és illendőség végett, mert a legtöbbje ezalatt a kimondott pinát érti és gondolja.” Hát, mi is.

A Kígyónál megijedtünk, mert úgy tűnt, a szereplőn nincsen alsónadrág, és éppencsak a csípője alá ért a hosszú sárga-fekete felső. Nem csodálkoztunk volna, mivel a szóróanyagban azt írják, „Az Istennő ott van mindenben, ami szép, és abban is, ami rettenetes.” A nagy rettenetes látványától megkíméltek minket, mint később kiderült.

Északkelet: a bocsok pajkossága

Másfél óra után megszületett az Ősanya mind a nyolc gyereke, mind táncolt és énekelt, ezért egy gyertyás fináléban zárták le az este kulturális részét, hogy átvegye a helyét a szakrális tér és idő kiszélesítése az imák, énekek és táncok által.

A játszók lejöttek a színpadról, és egy körbe invitáltak mindenkit, majd a „Forduljunk északkelet felé!” utasításra kivétel nélkül mindenki arra fordult, amerre az Ősanya. Persze honnan tudnánk, hogy arra van északkelet. Mintha mindenki erre várt volna, ledobták a papucsokat, tenyereikkel fordultak a Medveanya felé, hogy együtt kérjék, ébressze fel őket: „Hozd el bocsaidat, a játékosságot, a bocsok játékosságát, a pajkosságot, ébreszd fel a belső gyermeket, ami meggyógyít minket.”

A bocsok pajkosságát elképzelve halkan kuncogni kezdtünk a hit e mélyről jövő őszinteségén. Az imaszerűség után elénekelték közösen a dalt, ami a darabban Medveanyához tartozott, ez minden istennőnél így volt egyébként.

Kemencéd méhének melege

Nem mennék végig az összes imán, de a Madáristennőhöz (a gyakorlók kelet felé forduljanak) intézett imában Koncz Zsuzsa Ha én rózsa volnékjának átiratát hallhattuk: „Ha folyóvíz volnék / bántani nem tudnék / Hegyek, völgyek között / Csörgedezve járnék”. Itt külön kitértek arra, hogy a Madáristennő segítsen befogadóvá tenni a hívőket, ami egy Szent Női Princípiumot hirdető vallásnál elég vicces: megerősíti azt a régi problémát, hogy a nő a passzív fél, míg a férfi a cselekvő. Plasztikus szexes példán is gondoljuk el, úgy mindenki érti. Tehát ez az Istennőt a középpontba helyező vallás is a férfinak jó.

A testiség és az erotika istennője, a Pontyasszony (ráz a hideg) elhalkulva, lihegve és majdnem sírva fohászkodott, mutassa meg nekünk a szerelmet és a szexualitást az istennő. Nagy közös szeretkezést vizionáltunk, amiben nem kímélik egymást az emberek, de ezután Sazrvasanyához imádkozva minden addig felépített metaforát lerombolt az agancsos férfi: „Add, hogy megbecsüljük kemencéd méhének melegét!”.

A szakrális téridő egységét a Bagolyasszonynál sikerült teljesen felszámolnom: „Jöjj el Bagolyasszony hu-hu-húú”.

A közös imádkozás egy hatalmas körtánccal folytatódott, amit addig gyorsítottak és nehezítettek, amíg a harminc hívő egy emberként fel nem sikított és tapsolni nem kezdett. Tényleg, hallották már harminc ember közös orgazmusát? Mi igen.

Nem vitás, egy matriarchális sámánista vallás közepébe csöppentünk, miközben egy színházi előadásra jöttünk. A Fészekben még összefutunk egy kollégával, aki látja zavarodottságomat és félelmemet, hogy Pontyasszony valami hivalkodó, kacér nő képében elcsábít, majd társai elé dob, és a Szarvasanyával, Bagolyasszonnyal és Medveanyával közösen máglyán égetnek el a következő találkozójukon.

Tanulság: A mindennapi kenyerünkben is benne van a pina, csak fordítva – ez is Parti Nagy.