Sportszerű döglégy

A különböző technikákra esküsző kasztok közül kétségkívül a legtitokzatosabb - és kívülről nézve a legmulatságosabb - a legyező horgászoké. Sokan úgy tartják, a legyes szubkultúra kizárólag az angolszász arisztokrata elithorgászat majmolása. Bevallom bennem is bujkált ez a vélemény, persze egészen addig, amíg egy véletlen csoda folytán egy barátom be nem avatott a legyezés titkaiba.

A legyezést megtanulni kétségkívül nagyon nehéz, de ez igaz a többi módszere is, ha eredményt akarunk elérni. A legyezés lényege, hogy leheletkönnyű, tollból, szőrből és más mindenfajta anyagból kötött, rovarra vagy féregre emlékeztető műcsalit minél finomabban a vízfelszínre juttassunk. Ezt a szokásosnál lényegesebben nehezebb főzsinór speciális dobásával érhetjük el, megfelelő gyakorlattal akár 30-40 méterre is el tudjuk dobni a csalit. A zsinórt a bot metronómszerű mozgatásával, előre-hátra suhogtatva és fokozatosan engedve kell dobni, úgy, hogy közben végig, a cél eléréséig a levegőben maradjon, és szinte zajtalanul érjen a vízfelszínre.

A vastag főzsinór vékony előkében folytatódik, ennek a végére kerül az úgynevezett légy, ami persze nem csak légy formájú lehet, gyakorlatilag minden, a halak kíváncsiságát felkeltő lény leutánozható, példának okáért múlt pénteken én egér és patkány alakú legyeket kötöttem jelen riport fotósával, Déri Miklóssal egy mongol horgásztúrához.

A legyezésnek tehát két szűk keresztmetszete van, a dobástechnika, és maga a légy. A lustábbak a legyet veszik, a profibbak és ügyesebbek megkötik, jobb híján külföldi szaklapokban megjelent képek alapján, ahol ilyen fantázianevekkel találkozhatunk, mint "Ezüstfejű montana", vagy "Royal coachman", illetve "Black spider", amely utóbbinak látványra köze sincs a Fekete Özvegyhez. A horgászatkor a megfelelő legyet a legnehezebb kiválasztani, megesik, hogy órákon át kell kísérletezni. Van aki horgászat előtt köveket forgat fel a vízben, és megnézi milyen jószágok laknak alatta, ez alapján választ legyet, van aki az első megfogott hal béltartalmát szondázza meg egy szemcseppentőhöz hasonló cső segítségével, a horrorisztikusabb lelkületű horgászok egyszerűen kibelezik az első halat és megnézik mit evett utoljára.

A legyezéshez, mivel jobbára csak a vízben bóklászva művelhető eredményesen, legyezőjelmez is tartozik, alapesetben a vízhatlan mellcsizma fölé rövid mellény kerül, hogy ne érjen az alja a vízbe, hátul egy mágnessel fixált nyeletlen teniszütőre hasonlító merítőszák lóg, és egy vállra akasztott kis haltartó kosár. Mivel a legyező horgász mindig mozog, ebben tárolja a megfogott halakat. A kizsigerelt hal nedves lapulevélbe vagy rongyba csavarva, órákig nem romlik meg. A mellényre elől egy bárányszőr- vagy szivacslapot erősítenek, ide tűzik a száradni a legyeket csere esetén. Az installáció messziről a szovjet tábornoki kitüntetésarzenálra emlékeztet. Elengedhetetlen kellék a körömolló és az ércsipesz is. Érdemes mindent felkötni a mellényünkre, hogy ne essenek a vízbe: gyorsan el tud úszni a sebes patakban bármi, ha belejtjük. Ajánlott a karimás kalap, ez védi a fület a kilyukasztástól, és a napszemüveg, amely szintén nem csak a naptól, hanem a pontatlanul dobott, önálló útra kelt légytől is óvja a szemet. Nem olcsó, de hasznos dolog polárnapszemüveget beszerezni, amely megszűri a fénytörést. Magam sem hittem, milyen tisztán ki lehet szúrni a halakat a vízben megbújva, ahol szabad szemmel semmit sem, vagy legfeljebb egy sötét követ sejt a horgász. A polárszemüveg egyébként vezetésnél is hasznos esős időben, kevésbé csillog az úttest. És bármilyen hihetetlen, legyezve szinte minden fajta halat meg lehet fogni: pontyot, csukát, süllőt, kárászt, a hollandok például a kövér bodorkára esküsznek.