Árpád
-1 °C
9 °C

Sportszerű döglégy

2004.08.06. 17:25
"Legyes verseny az Ipolyon" - jelent meg a felhívás az egyik horgászszaklap píárcikkében, nem mesze egy ökoterrorizmusal aligha vádolható szösszenettől, ami azt taglalja kedélyesen, hogy ötletes embertársunk horgászbottal, téphetetlen fonott zsinórral és hármas horoggal felszerelt villantóval, miként akasztott meg Trabantból egy szerencsétlen juhot a gáton, és hogyan próbálta kifárasztani a megrémült állatot. (Sporthorgász, 2004. júl., 106. old.). A legyesverseny persze nem légyfogó viadal, hanem legyező horgászverseny, amiből még nem sokat tartottak Magyarországon.
Az ipolysági legyesversenyt az egyik fővárosi horgászbolt tulajdonosa szervezte, reményei szerint hagyományteremtő jelleggel. Láthatóan ő is meglepődött az indulók nagy számán, ötven versenyző jelentkezett. A bajnokság két, háromórás futamból állt, az első etap a Letkés és Ipolytölgyes közötti partszakaszon folyt le, a másik egy Ipolytölgyes alatti részen. A falu központjában kellett lefordulni, a "legyesverseny" feliratot sajátos módon fejjel lefelé, egy szeretetotthon irányát jelölő táblára biggyesztették.

Legyezzen!
A szabályok szerint egyszerre csak egy legyet lehetett felkötni. Az első félórát mindenkinek a kisorsolt helyen kellett végigküzdeni, utána szabadon lehetett más helyet keresni. A kifogott halak hossza szerint adódtak össze az eredmények, 15 cm-nél hosszabb halaknál minden újabb centi plusz pontot ért. A versenyzők között sajátos mérőeszközzel ellátott bírák bóklásztak, a kifogott halakat ugyanis lemérés után el kellett engedni. A két forduló közötti szünetben a résztvevőknek grillezett kolbászt, húst, sört vagy üdítőt biztosítottak a szervezők, majd szabadon lehetett suhogtatni a reklámcéllal kihelyezett, közönséges halandó által elérhetetlen árú legyezőbotokat.

Fantázia és döglégy

Érdekes volt látni, mennyire számon tartják egymást a módszer művelői, szinte mindenki ismert mindenkit, bár a látszólagos összetartást egy-két bennfentes szerint igencsak feszegeti a szakmai féltékenység. Az tény, hogy a kikísérletezett egyéni trükkökről nem nagyon szeret senki sem beszélni, és az egyedileg megkötött csodalegyek is inkább a szappantartószerű légyistállóban maradtak. A versenyzők nagy része nem bajlódott mellcsizmával, jobbára szandálban, feltűrt nadrágban dacoltak a szúnyogokkal. Akinek elfogyott a legye, vásárolhatott a parton árult döglégyfantáziákból. A szöcskéket gyorsan elkapkodták. Legyet elveszteni nem túl nehéz horgászat közben: a folyó közepéből közvetlenül a part mellé érdemes a legyet ejten, a benyúló bokrok, ágak alá, ugyanis általában ott tanyáznak a domolykók.

Ha a part melletti ágakba akadtak a legyek, célszerűbb volt beszakítani, mint kigázolni és legyet szabadítani, ugyanis a kigázolás holtbiztos, hogy elzavarja az óvatos halakat. A verseny alatt tudtommal nem születtek nagy fogások, egy 42 centis domolykón kívül inkább az apróbb halak dőltek be a szőrös csaliknak.

Szögmérő öt lövésből

Mivel a legyezőhorgászatot nézni közel sem annyira izgalmas, mint művelni, a második forduló alatt átautóztunk letesztelni a vámosmikolai búcsú céllövöldéjét. Az öt lövésből leszedett szögmérő-vonalzó készlettel felszerelve, egy tutinak beállított harcsázó hely keresése közben papírok nélkül áttévedtünk Szlovákiába, de egy újabb határsértéssel sikeresen megoldottuk a helyzetet, majd az ipolytölgyesi presszó fekete sügeres flipperével múlattuk az időt. Szerencsénkre, mert a késve megkezdett eredményhirdetés egy kicsit elhúzódott, ugyanis a szervezők elfelejtettek számológépet vinni, és láthatóan úgy fizikailag, mint fejben elfáradtak, a bonyolult számsorokat többszöri próbálkozásra is rosszul adták össze. A véglegesnek hitt eredmény díjkiosztás közben is módosult, a sorrend megbicsaklása miatt két nyertesnek később díjat kellett cserélni. Mindenesetre a derék horgászboltos szervező kitett magáért: komoly értékű botokat és orsókat nyertek a helyezettek, bár én leginkább a legtöbb halat kifogó versenyző különdíját, Szabó Miklós festőművész: Légyre alulról ráforduló sebespisztráng című, csaknem hiperrealista akvarelljét irigyeltem legjobban. És végül a verseny hiteles eredménye:

1. Kanalas Milán 269 cm fogás
2. File István 254 cm
3. Németh István 246 cm
4. Imrik Péter 181,5 cm
5. Gégény Viktor 168 cm
6. Pünkösti Zsombor 167 cm
7. Kerékgyártó Péter 147,5 cm
8. Bittera Tamás 146 cm
9. Papp Karsa 136,5 cm
10. Soós Zoltán 134 cm

Bittera Tamás fogta a legnagyobb halat Papp Karsa fogta a legtöbb halat

Mi is az a legyezés?
A horgász az emberiség külön alfaja, tartják sokan rólunk: csak ül a vízparton a kapanyél vastagságú teleszkópos botok mellett, nyomja magába a söröket, és várja-várja a nagy pontyot, ha véletlenül bejön évente egy-kettő, hónapokig a nagy fogás egyre szépülő sztorijából él, ez legitimálja a család előtt és barátok előtt a hóbortos időtöltést. Ha valaki a műanyag tavakon vagy a Balaton-parti klasszikus horgászat látványán szocializálódott, némileg érthető a horgászatról alkotott képe, és nem is sejti, milyen sokrétű kasztokra bomlik a horgászok társadalma.

A különböző technikákra esküsző kasztok közül kétségkívül a legtitokzatosabb - és kívülről nézve a legmulatságosabb - a legyező horgászoké. Sokan úgy tartják, a legyes szubkultúra kizárólag az angolszász arisztokrata elithorgászat majmolása. Bevallom bennem is bujkált ez a vélemény, persze egészen addig, amíg egy véletlen csoda folytán egy barátom be nem avatott a legyezés titkaiba.

A legyezést megtanulni kétségkívül nagyon nehéz, de ez igaz a többi módszere is, ha eredményt akarunk elérni. A legyezés lényege, hogy leheletkönnyű, tollból, szőrből és más mindenfajta anyagból kötött, rovarra vagy féregre emlékeztető műcsalit minél finomabban a vízfelszínre juttassunk. Ezt a szokásosnál lényegesebben nehezebb főzsinór speciális dobásával érhetjük el, megfelelő gyakorlattal akár 30-40 méterre is el tudjuk dobni a csalit. A zsinórt a bot metronómszerű mozgatásával, előre-hátra suhogtatva és fokozatosan engedve kell dobni, úgy, hogy közben végig, a cél eléréséig a levegőben maradjon, és szinte zajtalanul érjen a vízfelszínre.

A vastag főzsinór vékony előkében folytatódik, ennek a végére kerül az úgynevezett légy, ami persze nem csak légy formájú lehet, gyakorlatilag minden, a halak kíváncsiságát felkeltő lény leutánozható, példának okáért múlt pénteken én egér és patkány alakú legyeket kötöttem jelen riport fotósával, Déri Miklóssal egy mongol horgásztúrához.

A legyezésnek tehát két szűk keresztmetszete van, a dobástechnika, és maga a légy. A lustábbak a legyet veszik, a profibbak és ügyesebbek megkötik, jobb híján külföldi szaklapokban megjelent képek alapján, ahol ilyen fantázianevekkel találkozhatunk, mint "Ezüstfejű montana", vagy "Royal coachman", illetve "Black spider", amely utóbbinak látványra köze sincs a Fekete Özvegyhez. A horgászatkor a megfelelő legyet a legnehezebb kiválasztani, megesik, hogy órákon át kell kísérletezni. Van aki horgászat előtt köveket forgat fel a vízben, és megnézi milyen jószágok laknak alatta, ez alapján választ legyet, van aki az első megfogott hal béltartalmát szondázza meg egy szemcseppentőhöz hasonló cső segítségével, a horrorisztikusabb lelkületű horgászok egyszerűen kibelezik az első halat és megnézik mit evett utoljára.

A legyezésnek két fő fajtája létezik, a száraz és a nedves legyezés. A száraz legyet úgy kell a vízre ejteni, mintha egy rovar esne a felszínre, ha jó helyre dobtuk, akkor a hal rakétaként tör fel érte, és amikor rávág, akkor kell nekünk is bevágni. A nedves legyezés, más néven nimfázás víz alatti módszer, súlyozott léggyel a sodrás segítségével végig lehet tapogatni a víz alatti gödröket, köveket halakat keresve, itt a feszes zsinór rándulásán vesszük észre a kapást.

A legyezéshez, mivel jobbára csak a vízben bóklászva művelhető eredményesen, legyezőjelmez is tartozik, alapesetben a vízhatlan mellcsizma fölé rövid mellény kerül, hogy ne érjen az alja a vízbe, hátul egy mágnessel fixált nyeletlen teniszütőre hasonlító merítőszák lóg, és egy vállra akasztott kis haltartó kosár. Mivel a legyező horgász mindig mozog, ebben tárolja a megfogott halakat. A kizsigerelt hal nedves lapulevélbe vagy rongyba csavarva, órákig nem romlik meg. A mellényre elől egy bárányszőr- vagy szivacslapot erősítenek, ide tűzik a száradni a legyeket csere esetén. Az installáció messziről a szovjet tábornoki kitüntetésarzenálra emlékeztet. Elengedhetetlen kellék a körömolló és az ércsipesz is. Érdemes mindent felkötni a mellényünkre, hogy ne essenek a vízbe: gyorsan el tud úszni a sebes patakban bármi, ha belejtjük. Ajánlott a karimás kalap, ez védi a fület a kilyukasztástól, és a napszemüveg, amely szintén nem csak a naptól, hanem a pontatlanul dobott, önálló útra kelt légytől is óvja a szemet. Nem olcsó, de hasznos dolog polárnapszemüveget beszerezni, amely megszűri a fénytörést. Magam sem hittem, milyen tisztán ki lehet szúrni a halakat a vízben megbújva, ahol szabad szemmel semmit sem, vagy legfeljebb egy sötét követ sejt a horgász. A polárszemüveg egyébként vezetésnél is hasznos esős időben, kevésbé csillog az úttest. És bármilyen hihetetlen, legyezve szinte minden fajta halat meg lehet fogni: pontyot, csukát, süllőt, kárászt, a hollandok például a kövér bodorkára esküsznek.