Négyszáz forint alatt a világ körül

Álmot láttam. Egy világoskék, földig érő selyemköntöst viselő nő közeledett, csuklóján óriáskvarcóra formátumú, 3490 forintos vérnyomásmérővel, magasra tartott bal kezében 799 forintos bel- és kültéri digitális hőmérő, szívére szorított jobbjában 33 333 forintos, 55 centi képátlójú sztereó színes televízió. Hosszú, fekete haját selyemkendő fedte, léptei nyomán apró harangvirágok és 1199 forintos steak-evőeszközkészletek sarjadtak a földből. Hatszemélyesek. Ma nyit a Liedl, ami állítólag a legolcsóbb szupermarketlánc lesz az országban. Menj el és nézd meg, milyen! A leheletében liliom, ambrózia és 50 forintos, szerény alkoholtartalmú sör illata keveredett mágikusan. Bólintottam, autóba ültem Jánival és meg sem álltunk Dunaharaszti külterületéig.

Árérzékeny újságírók

Az online újságírók nem olyan emberek, akiket heves óriásplakát-kampánnyal, harsány prospektusokkal és webszájtokon elhelyezett árengedményes hírekkel le lehet venni a lábukról. Így csak hat darab 699 forintos üveg teáskannára, két darab nyolcszáz alatt kínált digitális hőmérőre és egy 229 forintos akkus manikűrkészletre volt megrendelésünk. Haha, ha az indexesek tudták volna, hogy van lézeres célzóberendezéssel ellátott körfűrész tíz rugó alatt, teherautóval kell nekiindulnunk. Tíz pont a Lidlnek, hogy már nyitáskor gondolt a kispénzű zombivadászokra és nyomorgó horrorfilm-kellékesekre.

Krúdy Gyula rosszat sejt

Tömegre számítottunk, hiszen a piacra betörni készülő német Lidl szupermarketlánc masszív reklámkampánnyal sulykolja egy ideje a magyarság agyvelejébe, hogy ennél olcsóbb nincs is. És tényleg, ijesztő bevezető árakkal dolgoznak. Az mondjuk gyanús volt, hogy Budapesten első körben nem nyitottak boltot, de igazán csak a tömött haraszti parkolóba behajtva világosodtunk meg. Piros cseréptetős, egyszerű kidolgozású épület, sok szekuritis és még sokkal több tolongó néni fogadott minket. A cseréptetős szupermarket már Krúdy Gyula szerint is rosszat jelent, azóta pedig csak súlyosbodott a helyzet, minden fronton.

Kurta órányit kellett sorba állnunk a bejutáshoz, addig a tömeget figyeltük, én élvezettel, Jáni szakmailag, mert ő többek között szociológus. De azt még én is meg tudtam állapítani, hogy a közönség a kereskedelmi neo-PC nyelven árérzékenynek nevezett réteghez tartozik.

Egyszer csak áttörtünk egy csapat szabad stílusban kempózó nénin és ott álltunk a bejáratnál. A soros bejutónak el kellett kísérnie az autójához a soros kijutót, megvárni, míg bepakol, aztán a megszerezett bevásárlókocsival engedték be az embert. Nekem a szakállas Zoli jutott, aki kis japán furgonnal érkezett és 80 doboz félliteres olcsósört, öt kiló banánt, egy hektoliter 80 forintos narancslét és - logikus döntésként - mérhetetlen mennyiségű vécépapírt vett, amit a kíséretében lévő vidám néni trotyipapírnak nevezett.

Nem egy hipermarket

Nem hittem volna, de tényleg bejutottunk. Az érzés nagyobb svunggal csapott mellbe mindkettőnket, mint Schmuck Andor a repülőnap közönségét, amikor nem nyílt ki az ejtőernyője: ez egy hormonkezelt Penny Market! Hát igen, az olcsóságnak ára van: a Lidlben az árukat amúgy pőrén, kartondobozban halmozzák a vásárlók elé, a nyomasztó előkép boltjainál nagyobb, de egy átlagos hipermarkethez képest elenyésző alapterületen.

Kábán keringtünk az olcsó élelmiszerek között. Egy férfi fél kézzel próbálta leszorítani a kocsijából felmeredő söröskarton-oszlopot. Te, még azt hiszik, hogy alkoholisták vagyunk - mondta a trotyipapír-gurigák alatt rogyadozó haverjának. Pedig azok vagyunk - folytatta frappánsan, aztán eltántorogtak a boros szekció felé. Követtük őket.

A Lidl az olyan bolt, ahol aránylag kevés fajta élelmiszert kínálnak kartonból, viszont rettentő olcsón.

Négyszáz forint alatt a világ körül

A boros részlegben zabolátlanul kicsap a máshol visszafojtott fantázia. Átlagos, úgymond normális bor elvétve akad - a pillepalackos eresztésből kedvencünk a Vino Bianco és Vino Rosso néven futó hazai vegyipari termékcsalád volt - annál több az egzotikus helyekről származó, de zavarba ejtő módon 2-300 forintba kerülő cucc. A 299 forintos portugál rozé után felszisszentünk a chilei vörös 349 forintján. Ennyiért persze választhattunk volna ausztrál cabernet-t, ha meg rádobunk 150-et, miénk lehetett volna a 499 forintos sangria. Nem beszélve a 299-ért kínált germán pezsgőről.

Hogy lehet itt minden ennyire olcsó? És miért volt olyan furcsa, bizonytalan érzésünk az első negyedórában, míg rá nem jöttünk, hogy itt szinte minden márkanév teljesen ismeretlen? Ami, lássuk be, nem megszokott dolog egy élelmiszer-osztályon. Olyanok, mint Mikado, Vitakrone, Casorio, Landgut, Ital D'Oro és Devito. Később utánanéztünk. A Lidl a szaksajtó szerint azzal arat, hogy a legtöbb áruja sajátmárkás termék, ráadásul vaskesztyűben csavargatják a beszállítók tökét az alacsony árak végett.

Máj, zúza, tévétorony

Következő nagy élményünk a bontott csirkék és sajtok közül felmagasodó, tévékészülékekből konstruált torony volt. A reklámok - indirekt módon - azt a némileg megtévesztő képet sugározzák, mintha a Lidl olyan teszkószerű bolt lenne, ahol van étel-ital meg egy jó csomó egyéb, ehetetlen dolog, akár műszaki osztály is. Dunaharasztiban viszont csak a prospektusokban és a webszájton hirdetett akciós műszaki/nem emészthető cuccokat árulták a sztenderd élelmiszereken kívül, ámde azok közé telepítve. Tévé például kizárólag a 33333 forintos fajtából volt.

A mirelitek táján nyilvánvalóvá vált, hogy a megrendelt árukból semmit sem tudunk megvenni, mert a meginterjúvolt vásárlók 1-3 órás sorban állásról számoltak be kifelé menet. Olyan mennyiségű vásárló passzírozódott be a gondolák közé, hogy csak titkos buddhista tréningjeinknek és egy illegálisan megszerzett lézeres körfűrésznek köszönhetően tudtunk kimenekülni, anélkül, hogy a szupermarket pénztárak felé eső felét meg tudtuk volna vizsgálni.

Ajánljuk a Lidl mindazoknak, akik úgy érzik, hogy vészesen elszigetelődtek embertársaiktól. Azoknak is jó tipp, akik mindig is be akartak lépni egy Opel Astra- vagy Suzuki Swift-klubba, de nem tudják, hol kell jelentkezni. És persze mindazoknak, akik baromi olcsón akarnak normális minőségű élelmiszert vásárolni, és életfilozófiájuk kábé így foglalható össze: Sajt, sajt, nem mindegy? Az a lényeg, hogy el lehessen vágni és ne marja szét a teflonedényt.