A magyarok sosem lesznek boldogok

Tegyük fel, hogy Ön külföldi, aki annyit látta mostanában Budapestet a hírekben, hogy kedve támadt meglátogatni ezt a barátságos kis kelet-közép-európai metropoliszt. Mit tesz tehát Ön? Természetesen beszerzi a vonatkozó Lonely Planet legfrissebb kiadását, bagóért vásárol valami repülőjegyet, és egy taxishiénával beszállíttatja magát a városba. Már ha nem jutott el a gépen a közlekedésről szóló fejezetig, mely figyelmeztet a logó nélküli taxikra, amik valójában "csak fickók kocsikkal, és a legvalószínűbb, hogy megvágnak".

Különben sem kell sokat taxiznunk a magyar fővárosban, annyira jó a tömegközlekedés, tudhatjuk meg a világ legnépszerűbb útikönyvének most bemutatott, Budapestről szóló kötetéből, melynek a borítóján fiatalok csókolóznak a Széchenyiben, azt sugallva ezzel, hogy Budapest a fürdők és a szex városa, bár ez kimondva sehol nincs a könyvben, de mi azért tudjuk, amit tudunk. (Érdemes lenne egyébként erre a fürdődologra még jobban ráfeküdni országimázsilag, hiszen a Magyarországról szóló Lonely Planet borítóján meg egy uszoda van, szóval a magyar ember a külföld szemében inkább úszik, nem pedig karikás ostort pattogtat.)

Honfibú

Szóval milyen emberekre számíthat Ön ebben a Duna-parti barokk-
neoklasszikus-szecessziós ékszerdobozban, azon túl, hogy mindenkinek nyilván ráncosra van ázva a bőre? Ne tévesszék meg a tévében látott képek: az emberek itt semmiképpen sem azok a szenvedélyes, cigányzenére mulató és csuhajgató népség, mint gondolná, inkább visszafogottak és udvariasak, emellett gyakran lesznek öngyilkosok. Ebben szerepet játszhat az általános nemzeti érzés, a honfibú is, amit himnuszuk is remekül megjelenít. A honfibú egyébként nem az átkos 40 év terméke, amit az a harmincas években Európa-szerte elterjedt legenda is bizonyít, mely szerint a budapestiek a Szomorú vasárnap dallamát meghallva azonnal a legközelebbi Duna-hídhoz rohantak, hogy levessék magukat.

Szomorúságuk ellenére az egzotikus, néha kifürkészhetetlen magyarok extrém módon segítőkészek, és szeretik, ha minden a lehető legsimábban megy. Szeretik az állatokat, egy-egy aranyos kutya láttán kortól és nemtől függetlenül gügyögni kezdenek. Talán a világ minden más nemzeténél jobban kimutatják vonzalmukat nyilvános helyeken. Mindezek ellenére a magyarok sose lesznek boldogok, mivel az elégedetlenség és a busongás annyira mélyen be van ágyazva a társadalom szövedékébe.

A magyarok mostanában leginkább Orbánról és Gyurcsányról, a 4-es metróról, romkocsmákról, ingatlanárakról és valóságshow-król beszélgetnek (meddig mehetnek még olyan műsorok, mint a szadista Benne leszek a tévében és a Való Vilány? Az Index tanácsa: az utóbbi témával ne égessük magunkat, mostanában beszélgessünk inkább pártpolitikáról és rendőrökről.) Magasan iskolázott és kulturált ország ez egyébként, a tizenöt éven felüliek 99 százaléka tud írni-olvasni. A divatos magyarok mostanában retró, illetve fetisiszta (bőr és katonai) cuccokban járnak. A magyar nők 66 százaléka bocsátaná meg a hűtlenséget, ellentétben az 54 százalékos európai átlaggal. A magyar nagyon borravaló-orientált társadalom, viszont szokatlanul borravalózik: nem hagyják a pénzt az asztalon (ezt hülyeségnek és illetlenségnek tartják), hanem megmondják, mennyiből kérnek vissza.

Sajtos rétes névnapra

A könyv meglehetősen kiterjedt történelmi áttekintést ad, amiből olyan romantikus részleteket is megtudhatunk, hogy Lugosi Drakula Béla a Tanácsköztársaság idején Kun Béla kultuszminisztere volt, és együtt menekültek az országból (a valóság az, hogy Lugosit szakszervezeti tevékenysége miatt üldözték, és ezért emigrált). Két helyen említi, hogy a magyarok nem koccintanak sörrel, egyik helyen rendesen felidézve a legendát, miszerint a Habsburgok katonái így ünnepelték az aradi vértanúk kivégzését, a másik helyen viszont felületesen azt írja, hogy Kossuth Lajos vereségére koccintottak, de a magyarok többsége szerint ez badarság. Arra, a témakörben viszonylag fontos részletre viszont nem tér ki, hogy a néphagyomány szerint 150 évig tartott ez a fogadalom, ami azonban már lejárt.

Ital- és ételügyben mégis verhetetlen a könyv, a szerző, Steve Fallon nyilván több időt töltött ezirányú kutatással, mint a történészi aprómunkával, de egy városról szóló Lonely Planettől egyébként is mindenekelőtt azt várjuk, hogy mondja meg, melyik a legjobb kajálda a környéken (ja és a legjobb múzeum, igen). Itt most nem fogunk ingyenreklámot csapni, úgyhogy nem soroljuk fel a toplistákat, de ha kedvenc helyén a következő hetekben-hónapokban nagyon sok idegenajkú vendég tűnik fel, akkor biztos lehet benne: ejtett róla pár elismerő szót a könyv (és abban is, hogy emiatt megeshet, hogy élvezhetetlenné válik a vendéglátóipari egység, a Lonely Planet-hatásról ld. még A part idevágó részletét.) Valaki viszont súlyosan megvezethette Steve Fallont névnapügyben: a könyv szerint a névnap legalább olyan fontos ünnep itt, mint a születésnap, ha nem fontosabb, és a magyarok általában csirkepaprikást és sajtos rétest esznek névnapjuk ünneplése közben (itt persze a túrós rétes van rosszul visszafordítva, de akkor is). Alkoholfogyasztás tekintetében azonban élesen lát a szerző, a magyarok eltökélten művelik a dolgot.

Te csodás

A látnivalók és szabadidős programok (fürdők, egyebek) bőségesen és jó érzékkel vannak kiválogatva, a kötelezők mellett került a könyvbe elég, úgymond alternatív lehetőség is, és előbbiekhez is megfelelő kritikával viszonyul a szerző, megemlíti például, hogy Szentendre kissé túlságosan is megcsinált és hasonlók. A szórakozóhelyek választéka meglehetősen kicsi, de nem rossz, egy-két mellényúlással csupán (amellett, hogy megtudjuk, jelenleg Palotai, Naga és Yonderboy (így) a legmenőbb lemezlovasok a városban). Az ajánlott budapesti sétaútvonalak okosan vannak megrajzolva, kedvünk támadt végiggyalogolni rajtuk, úgyhogy ha hétvégén jó idő lesz, el is indítjuk a "Légy turista a saját városodban!" mozgalmat. De tényleg.

Tevan közlekedésmániás főszerkesztő-helyettes azonnal elkezdte ízekre szedni a könyvet, így kiderült, hogy némelyik térkép több mint öt éves, az 1-es villamos vonalát például csak a Salgótarjáni útig jelöli, a 3-as villamos nincs benne, nem jelöli például a Újpest vasúti megállót a városkapunál, ahol át lehet szállni a metróra, és hiányzik a Ferencvárosi pályaudvar is. Persze egy belvárosban érdekelt turistának ezek nem létfontosságú részletek, de egy Lonely Planetnek igazán illene a lehető legfrisebb térképeket használnia.

Mindegy, a könyv összességében meghatóan pozitív képet fest Kelet-Európa Párizsáról, az egy-két - valószínűleg elkerülhetetlen - bakit leszámítva bátran a kezébe adnám külföldi ismerőseimnek, hogy mászkáljanak vele egy hétig, és csak utána nyaggassanak programokért. Sőt, be kell vallanom, ahogy végigolvastam, kedvem támadt ellátogatni Budapestre, attól függetlenül, hogy a) itt élek; b) nagyjából naponta kívánom a pokolba a zsúfoltságával, a zajjal és a dugókkal együtt. De ilyenkor mindig elfeledkezem az Iparművészeti Múzeum Zsolnay pyrogránit tetőcsempéiről, például.

Steve Fallon: Budapest
Lonely Planet Publications, 2006
$ 18,99; £ 12,99