Mária
-7 °C
3 °C

Beavatási rítusok a középiskolákban

2003.09.13. 14:59
Kapcsolódó cikkek (1)
"Aztán visszavitték a negyedév egyik hálójába, bevetett egy csomó ágyat, énekelt és táncolt egy ruhásszekrény tetején, filmszínészeket utánzott, kifényesített egy sereg bakancsot, egy csempét tisztára nyalt, kéjelgett egy párnával, vizelettel itatták, de mindez egy lázas örvény volt, és egyszerre újra a saját körletében találta magát. A hálóban csend volt. A fiúk egymásra néztek, és bár összeverték, leköpték, bemázolták, levizelték őket, az arc-kifejezésük komoly volt és szertartásos."

Így avatják be a kutyáknak nevezett újoncokat a limai Leoncio Prado katonai kollégiumban, legalábbis a világhírű perui író, Mario Vargas Llosa önéletrajzi regénye, A város és a kutyák szerint. Peru persze messze van, a 20-as évek Kőszege is elmosódik az évtizedek távolában, a katonaiskolákról meg Musil óta tudjuk, hogy melegágyai mindenféle kegyetlenkedésnek. De kell-e vajon egy mai magyar elsősnek hasonló kellemetlen rítusoktól rettegnie, ha új iskolába megy?

Szokás, jog

Egy 2001-es felmérés szerint Magyarországon sem csupa móka és matematika a friss középiskolások élete. A Kurt Lewin Alapítvány vizsgálata, melyet az oktatási jogok miniszteri biztosának felkérésére készítettek 60 osztály 1500 diákjának megkérdezésével, kimutatta, hogy a megalázó beavatási szokások még ma is élnek, főleg a vidéki kollégiumokban és szakiskolákban, de a kutatók budapesti gimnáziumokban is találkoztak a jelenséggel.

Pécsett például több középiskolában ismert az úgynevezett szecskáztatás, amikor az év elején a felsőbb évfolyamosok minden szünetben felkeresik az elsős osztályokat, és különböző "játékos" feladatokat adnak az új diákoknak. Gyakran fordul elő, hogy a szünetben egy-egy elsőst többen megállítanak, és ott helyben fekvőtámaszoztatják, esetleg felszedetik vele a szemetet. Néhány diák arról számolt be, hogy a vécén ülve a pumpát sebességváltóként használva kellett autóvezetést imitálnia, ám történt olyan eset is, amikor belenyomták a vécébe az egyik elsős fejét, és ráhúzták a vizet. A felmérés tanúsága szerint azonban arra is volt példa, hogy "a 20 perces nagyszünetben összeterelték a diákokat az aulába a harmadikosok, egy-egy lavór fölé hajoltatták őket, ahonnan hátratett kézzel kellett kivenniük a szájukkal a papírhajókat. A tanárok fel-alá sétáltak, mintha nem is vennének észre semmit, pedig az egész iskola elsős szecskái össze voltak terelve."

A tanárok a vizsgálat szerint általában nem lépnek közbe, még akkor sem, amikor az események eldurvulnak, az elsősöknek pedig minden azt sugallja, hogy megpróbáltatásaik hozzátartoznak az iskola nemes hagyományaihoz. Sok helyen még szecskabált is rendeznek, amely eseményre ráadásul a tanári kar is izgatottan készül minden évben. Az ünnepélyt persze diszkó zárja, mely utólag kellemessé homályosítja a nemegyszer megalázó feladatokat.

A vizsgálatban szereplő egyik szakközépiskola gyakorlatában a beavatás egyenesen a fegyelmezés hathatós eszközévé vált. Itt a tanárok fölírták az órát zavaró elsősök nevét egy listára, a lapon szereplőket pedig később, a szecskabálon egyesével hívták ki a színpadra, és ott kínos feladatokat adtak nekik.

Gólya, gólya, gilice

A kutatási eredmények publikálása óta eltelt egy évben nagyon sok telefonhívás érkezett Aáry-Tamás Lajoshoz, az oktatási jogok biztosához, de írásos panaszt kevesen tettek. A bejelentők többsége szülő volt, akik azonban nem akarták kockáztatni gyermekük iskolai előmenetelét, ezért inkább csak tanácsért fordultak a hivatalhoz.

Azért néhány hivatalos bejelentés is érkezett, sőt volt olyan ügy, amelyben az oktatási jogok biztosának a rendőrség segítségét kellett kérni. Egy szülő például vidéki szakiskolában tanuló gyermekének védelmében fordult az Oktatási Jogok Biztosának Hivatalához, mivel tizennégy éves fiát folyamatosan bántalmazta az iskola néhány végzős diákja, szünetekben megverték, sőt a pénzét is elvették. Az ügy kivizsgálásakor ráadásul kiderült, hogy a felsősök osztályfőnöke tudott a szecskáztatásról, és bár állítása szerint fogalma sem volt róla, hogy diákjai "átléptek egy határt", többször is bátorította őket az elsőévesek megnevelésére. Ebben az ügyben a bántalmazókat kizárták az iskolából, sőt ügyészségi megrovást is kaptak, a tanár ellen pedig fegyelmi eljárás indult, mindez azonban nem nevezhető általánosnak, hiszen a legtöbb iskolában megpróbálják házon belül elintézni vagy inkább eltussolni az ehhez hasonló ügyeket.

Aáry-Tamás tapasztalatai szerint a felmérés publikálása óta nagyon sok iskolában a szülők nyomására megváltoztatták a házirendet, és több figyelmet fordítanak a gólyatáborok szervezésére, de a probléma továbbra is jelen van a magyar közoktatásban.

Ligeti György szociológus, a felmérés vezetője is úgy látja, hogy a megalázó beavatási szertartásokat csak hosszú munkával, az iskolarendszer átalakításával lehet végleg megszüntetni. A szecskáztatás ugyanis sok iskolában a nevelés eszköze, amelynek segítségével a túlhajszolt, leterhelt tanárok megpróbálják a felsőbb éves diákokra hárítani a fárasztó fegyelmezést. Ráadásul az iskola még közel sem az a demokratikus, nyílt közeg, amelyről szinte minden intézmény pedagógiai programjában olvashatunk, az erősen hierarchikus, tekintélyelvű gimnáziumok és szakközépiskolák pedig szellemiségükkel még akkor is támogatják a felsősök rémuralmát, ha nyíltan nagyon is kemény szankciókkal sújtják a szecskáztatást.

Az önkéntes szívás mámora

Persze egy beavatási szertartás nem feltétlenül embertelen: ezek a rítusok segítenek a csoportépítésben, összetartják a közösséget, éppen ezért minden iskola vagy éppen multinacionális nagyvállalat hagyományai közt megtalálhatóak.

Ligeti György szerint az a legfontosabb, hogy a beavatás mindvégig önkéntes maradjon, bár ezt nehéz biztosítani, hiszen már a helyzet, a csoporttagok puszta jelenléte is nyomást gyakorol a közösségbe újonnan érkezőre. Ki merne például nemet mondani, ha egy gólyatáborban kedvesen megkérnék, álljon már egy órácskát fél lábon, és szavalja Petőfi Anyám tyúkját fennhangon, ha ezért cserébe az iskola teljes jogú tagjává válhat, és az új osztályból mindenki más nevetve tesz eleget a felkérésnek.

Az iskolai beavatások a magyar folklórban, sőt még annál is mélyebben, a természeti népek átmeneti, férfivá válási rítusaiban gyökereznek. Persze a huszonegyedik század sincs meg szertartások nélkül, habár például a busójárás ünnepélyességét sem csökkenti, hogy tavaszköszöntés címén már jó ideje nem dobnak máglyára egyetlen szűzlányt sem.

Szabó Zoltán