Az öreg hippi és a biofotonok

Zánka-Köveskál vasútállomása békésen lebeg a szezon előtti hőgutában. Az épület árnyékában néhány utas félálomszerű állapotban. Még csak délelőtt tíz óra, de mindenki kétszer meggondol minden mozdulatot. Nagyobb mozgás egyedül a 424-es resti teraszán mutatkozik, ahol a gesztenyefák alatt két eltéved német vendég komótosan szopogatja terápiás sörét.

Hirtelen, minden különösebb figyelmeztető jel nélkül materializálódik mellettünk egy KIA transzporter, kormánya mögött egy hatvanéves hippivel. Ő Rácz Lehel, aki miatt itt vagyunk, akinek Köveskál határában épült ökoházát értesüléseink szerint a tapolcai építési hivatal lebontással fenyegeti.

A biofotonok felfedezője

A kocsiban tüzetesebben szemügyre vesszük a jelenést. Fején szalmakalap, hozzá kerek napszemüveg. Ősz haja varkocsba fonva, fehér Tolsztoj-szakálla hasát verdesi. Fehér halásznadrágot és bő vászoninget visel; lábán saru, az ülés mellett bőrönd méretű nemeztarisznya.

Míg Köveskál felé menet az olvadt aszfaltot hasítjuk, elárulja, hogy neki igazából semmi köze az építészethez. Ő autodidakta feltaláló, a napból származó, "életerőt képviselő" biofotonok felfedezője, amelyek a táplálkozás mellett forradalmasíthatják akár a politikát is. De sajnos Magyarországon ma még virtuális táplálkozás folyik, melytől legjobb esetben is csak jóllakott éhezők lehetünk.

Másnap utazik Párizsba, ahol két standon állítja ki a "hosszan csíráztatott, biominőségű ősgabonából" készült "szuper oxid diszmutáz hatású" Manna-Rax termékcsaládot, és a Manna-Rax hatóanyagát teljes értékben tartalmazó Fényszeletet, melyből egyszer egy tonnát küldött Indonéziába. (A Fényszeletről mindent megtudhat a Tékozló Homáron.)

Rácz úr 1957-ban disszidált Franciaországba. Idehaza a nyakába akarták varrni két tank felrobbantását. Pedig ő csak gyógyszereket gyűjtött egy Csepellel, amiért igazából kitüntetés járt volna.

1970-től húsz évig egy St. Tropez melletti kommunában élt. Beszámolója szerint egy darabig Bernard Kouchner, az Orvosok határok nélkül alapítójának, és Kassovitz Péternek a társaságában, akinek fia, a színész-filmrendező Mathieu Kassovitz gyerekként ott rohangált körükben.

Nyolc éve költözött vissza Magyarországra. Köveskál határában vásárolt négy hektár mandulást, és egy kisebb telken felépítette ökoházát.

"Előtte egyszer már hazajöttem - meséli -, de gyorsan visszamentem. Túl korai volt."

Mire megérkezünk, kezd derengeni előttünk, talán most sem érzi túl sok értelmét. Megkeseredett embernek tűnik. Épp csak megél búzacsíra-bizniszéből. Egykori versenytársa, akivel egy időben még társuláson is törték fejüket, ellenben meggazdagodott gyenge minőségű búzacsírájából, mely valójában nem is tartalmaz biofotonokat.

A volt Püspökkerti mandulásban álló házát pedig végromlás fenyegeti.

A Főnix Életház

Gondozatlan, önfeledten burjánzó kertjével azonnal belopja magát szívünkbe. A vastag bioszőnyeget csak egy helyen szakítja meg egy pár négyzetméteres "konyhakert": pár tő paradicsom, egy tucat paprikapalánta és néhány évelő virág. Mellette egy izzasztósátor váza abból az időből, amikor nála táborozott néhány táltostanonc. A földút szélén pedig még mindig ott áll annak a francia rendszámú furgonnak a maradványa, mellyel annak idején hazaérkezett.

A ház már közel sincs olyan állapotban, mint akkor, amikor a Magyar Építőművészet hosszú cikkben méltatta értékeit. 2003 decemberében kiégett. Csak egy festett főnixfigura vészelte át a tüzet, Rácz úr ezért mostanában az építményt előszeretettel nevezi Főnix Életháznak.

Belépve azonnal megcsap bennünket és lassan ruhánkba ivódik a vályogházak nehéz levegője. A ház gyakorlatilag egyetlen térből áll. Fenn a galérián egy hatalmas ablak alatt található a házigazda egyik büszkesége, a napágy, melyről, bárhol keljen is fel a Nap, első sugaraiba éppen bele lehet nézni, így ébredés után azonnal rengeteg energiát lehet felvenni.

Odalenn a betonkeményre döngölt padlón téglából kirakott ösvények kanyarognak egy hatalmas kerek faasztal, egy báránybőrökkel borított kanapé, egy búboskemence, egy térelválasztó polc és egy számítógépasztal között. A falakon és az ablakpárkányon körben gyerekrajzok, plakátok, reprodukciók, batikolt textíliák, szobrok, festmények a lehető legteljesebb vallási zűrzavarban.

A kikerülhetetlen termékbemutató után kérésünkre feltesz valami zenét. "A kommunában Vangelistől Az állatok apokalipszise volt a himnuszunk. Mostanában inkább Chopint hallgatok" - mondja, és betesz egy cédét a lejátszóba, melyet - a számítógép és a hűtő mellett - egy napelem lát el energiával.

Emberi jog-e a fűrészporos százaz vécé?

Rácz úr jóval otthonosabban mozog a vitaminszinergiák és a misztikus őserők világában, mint a jogi csűrcsavarásban. Elbeszéléséből annyit sikerült kihámoznunk, hogy az építkezésnél igen szabadon kezelte az engedélyezett építési tervet. Eleinte ebből nem lett semmi baj, de aztán sokadmagával összetűzésbe keveredett az egyik környékbeli falu jegyzőjével, aki szintén szeretett volna magának a Káli-medencében egy kis földet, rajta pici házacskával. A helyi "védegyletnek" viszont nem nyerték el tetszését módszerei, különösen építészeti elképzelései. A jegyző pedig annak rendje és módja szerint felhívta a tapolcai építési hatóság figyelmét azokra a szabálytalanságokra, melyeket az ellene tiltakozók házainál észlelt.

Nem tudni, mi igaz ebből a történetből. Annyi biztos, az építési hatóság lakossági bejelentésre kezdett vizsgálódni. És már évekkel ezelőtt megállapította, hogy Rácz úr "mind anyagában, mind méretben" eltért az engedélyezett építési tervtől. Emellett kifogásolta, hogy a házban nincsen vezetékes víz, villany és angol vécé.

Többéves huzavona után a bíróság a közelmúltban jogerősen arra kötelezte, állítsa helyre az engedélyezett építési tervben szereplő, soha meg nem valósult "eredeti állapotot". Ráadásul érvényes használatba vételi engedély hiányában elvileg be sem teheti lábát a házába.

Minél tovább beszélgetünk, annál inkább az az érzésünk, házigazdánk ebből az egész történetből kizárólag azt hajlandó figyelembe venni, hogy egy ökoház esetében mennyire képtelenek a használatba vételhez előírt jelenlegi követelmények. Márpedig neki vezetékes víz nem kell, van ásott kútja, egyébként meg csak forrásvizet iszik. Napelemet akar használni, mert ellenzi az atomenergia felhasználását. Nincs szüksége folyóvizes vécére, ő biotrágyát szeretne termelni Franciaországban vásárolt fűrészporos száraz vécéjével.

Búcsúzóul elmeséli, nemrégiben ellátogatott szülővárosába, Szolnokra. Az egykori bábaotthonból, ahol született, mára öregek otthona lett. "Szóval megvan nekem, hova menjek haza" - fejezi be keserűen. Az ő ügye jó ügy, érdemes érte elveszíteni akár a házát is. Csak azt szeretné, hogy a fiatalok, ha véletlenül ilyen ökoházat szeretnének építtetni, megtehessék, ne packázhasson velük a hivatal, mely Magyarországon "le van maradva néhány rubrikával".

Hazafelé megáll Strasbourgban

Azután sem láttunk világosabban, hogy beszéltünk a tapolcai építési hivatallal.

"Folyamatban lévő ügyről nem adhatok felvilágosítást" - zárná rövidre riportunkat Ihász József osztályvezető. - De ha Rácz úr felhatalmaz, szívesen megmutatom az egész dokumentációt."

"Költözzön le ide a Truman Capote" - gondolom magamban. De mire mondat lesz belőle, szerencsére úgy hangzik: "Igazán beláthatná, nem szánhatunk heteket erre az ügyre."

Ihász úr először végtelenül sajnálja hozzáállásunkat, hisz ők is úgy szeretnék megismertetni álláspontjukat. "Na jó - enged végül egy kicsit -, beszéljünk csak úgy általában, nem erről a konkrét ügyről."

"A demokrácia nem jelenti azt - osztja meg velünk helyzetértékelését a jóindulatú paternalista - , hogy hagyhatunk valakit meghalni, ha neki úgy tetszik. Ráadásul ha mondjuk összedőlne a ház - hisz maguk is látták, néhány ácskapocs fogja össze a tetőszerkezetet tartó gerendákat -, és valami baja lenne a használatbavételi engedély nélkül benn tartózkodónak, akkor a hivatalt is vétkesnek találná a bíróság".

"Nem gondolja, hogy embertelen lenne végrehajtani ezt a határozatot? Rácz úrnak nincs hol laknia. Nincs pénze se büntetések fizetésére, se közművesítésre, se átépítésre. Nem lehetne valahogy mégis boldog vége ennek a történetnek?" - veszem célba befejezésül a szívét.

"Még mindig rendezni lehetne a dolgot - válaszolja Ihász úr rejtélyesen -, ha leülnénk beszélgetni Rácz úrral és jogi képviselőjével."

Rácz úrnak azonban nincs megbízott jogi képviselője. Egyik barátja segít neki alkalmanként. "És az a baj, hogy nem is igazán segít - meséli immár telefonon -. Múltkor kérdezem tőle, hogyan vihetnénk el az ügyet Strasbourgig. Azt mondta, ő nem ért hozzá."

Igazában bízva Rácz úrnak egyébként ma az jutott eszébe, Párizsból hazafelé megáll Strasbourgban, hogy személyesen tájékozódjon a dolgokról.