Subázott dollár, birodalmi öntudat

Reklámfilmet forgattam, konkrétan egy fogkrémről, egy transznacionális cég multinacionális ügynöksége által alkalmazott moszkvai produkciós ház megbízásából, egy nemzetközi kozmetikumnak az orosz piacra. Szeretett vendég voltam.

Nyers élvezetek a szociális létra felső traktusában

Vendéglátóm, L. és barátai, a feltörekvő moszkvai reklámfilmesek ingerültté és kedvetlenné váltak, ha a hosszúra nyúlt munkanap után nem jutottak friss szusihoz. A szusi akkor az igazi, ha már kétszer-háromszor visszaküldték, lehetőleg sértő megjegyzések kíséretében. A személyzetet az asztalon kézre eső kis piros csengővel lehetett visszahívni. Az étlapon az is fel volt tüntetve, hogy hány kalória a képen szereplő hal és rizs. Ha valaki el akarna hízni a szusitól, vagy éppen ettől fél, nyugodtan hagyja otthon kedvenc étkezési tanácsadóját. Hadd játsszon a gyerekkel.

Tekintse meg képeinket!

L. egyszer nekiállt panaszkodni, a kocsi szervizben van. Nekimentek, összetörték. Méghozzá egy olcsó autóval.

A búcsúvacsorán nem szusit ettünk. A Tarasz Bulba nevű ukrán étteremre esett a választás. Tarasz Bulba, amennyire a festett cégér árulkodott, kigyúrt paraszt volt, varkocsba font hajjal és fenyegetően karba tett kézzel. Az ukrán étel finom volt, erősen fokhagymás, a számlához járt egy mentolos rágógumi.

Apolitikus gépkocsi

A parlamenti választások napja volt. Naivan feltettem tehát a kérdést filmes barátaimnak: „Na, tényleg, és szavazni voltatok?” Elhallgattak, majd hitetlenkedéssel vegyes undorral reagáltak, mintha azt kérdeztem volna, és voltatok ma proktológusnál, tudjátok, aranyeret felvágatni. „Úristen, dehogyis! Miért lettünk volna?”

Kiderült, hogy a Moszkvát ellepő választási plakátok nem tudni kinek, de biztosan nem nekik szóltak. Nem hittek a politika által generált változásokban. Az orosz politika a volt KGB-sek belharca, semmi több. És folytatták a beszélgetést a díszlettervező hófehér A6-osáról, amit a múlt héten loptak el.

Kalandozás a szociális létrán

Moszkvában pesze nemcsak szusifüggő reklámosok élnek, hanem sok millió sokkal szegényebb és pár millió még gazdagabb ember. Két dolog nem szeretnék lenni Moszkvában:
a. A metró mozgólépcsőjének tetején elhelyezett, színes telefonokkal berendezett kalitkában ücsörgő éltes, egyenruhás posztszovjet asszony.
b. A metró mozgólépcsőjének alján elhelyezett, színes telefonokkal berendezett kalitkában ücsörgő éltes, egyenruhás posztszovjet asszony.

A gyezsurnaja és konkurensei

Őrző, figyelő feladatokkal tömegeknek adnak munkát a mai Oroszországban, de hiába. Az új oroszok emblémája, a dudorodó zakós, nagydarab testőr és a páncélozott fekete terepjáró együttes elrettentő ereje sem versenyezhet a szovjetek által kifejlesztett csodafegyverrel, a tapasztalt gyezsurnajával.

A gyezsurnaja civil kiadása is megfutamít egy kapitalista szivargyárost, de az egyenruhásnál nincs félelmetesebb. A Kreml és az oligarchák is tudják, hogy nincs igazi változás, amíg ki nem mozdítják a rosszindulatú gyezsurnajákat. Márpedig az anyagerős szovjet asszonyok minden lényeges poziciót szilárdan a kezükben tartanak, a már említett megfigyelő kalickáktól az édességboltok pultjain át a lakóházak és közintézmények portájáig.

A moszkvics

Nem a rosszemlékű négykerekűről van szó, hanem névadójáról, a Moszkvai Emberről.

1. A sima Moszkvics

Az egyszeri moszkvai ugyanolyan városlakó, mint a pesti ember, de mögötte ott az Ural, a tajga felett süvítő szél, a Nagy Honvédő Háború, a togliatti Lada-gyár és most már a Fabergé-tojások meg a Chelsea. Vagyis a nagyorosz birodalmi öntudat. Nem csoda, hogy nehéz megingatni önbizalmában. Így aztán bátran viselhet fekete bőrből készült svájcisapkát, hozzá fekete bőrkabátot és fekete bőrcipőt, és előszeretettel kortyolgathatja sörét a hosszú metróúton. A moszkvai nem rendelkezik a magyar ember született kisebbrendűségi komplexusával.

2. A Szupermoszkvics

Szusi, Audi, szusi, megalázott személyzet, szusi, munka éjjel, munka nappal, dollárguriga – ebbe a nem is annyira szűk csoportba tartoztak például a vendéglátóim is.

3. Az Übermoszkvics

Klikk a képre!

Ha két Merci terepjáró közeledik nagy sebességgel, köztük egy hatszázas Merci rendszám nélkül, akkor sejthetjük (bár nem látunk be a vakfekete ablakon), hogy nem Mihail, a művezető siet, mert nem akarja lekésni a harmadik műszakot. Ahogy a múlt hőseit, a jelen bálványait is szoborrá formázták már a moszkvaiak. Utóbbiakat vittrinbe állítható méretben. Az Arbat egyik kirakatában büszkélkedik az újorosz világ, aktualizált népművészeti tárgyak alakjában.

A teniszező, dzsetszkíző, kurvákkal enyelgő testes orosz újburzsoák porcelánszobrai és a népszerű Toyota terepjárót vagy a jellegzetes nagy Mercit díszként viselő giccses népművészeti dobozok előtt vinnyogva röhögő, a kifinomult szatírára érzékeny, félrészeg oroszokat láttam. A relikviák között volt Szerdzso Takkini bocskor, de simán elfért volna egy dollárbankjegy-gobelin is, ha már az újorosz kedvenceknél tartunk. Errefelé ember nem megy ki az utcára vaskos köteg százdolláros nélkül. Az euró kicsi, kicsúszik a kézből, a dollár nagy, bolsoj. Mint Amerika, mint Oroszország.

A város

A pár napos szociológiai tényfeltárás során nem kerülte el a figyelmemet, hogy az érdekes lakók egy legalább olyan érdekes városban laknak. Moszkva lenyűgözően impozáns. E sorok írója az érintetlen természeti táj mint vizuális koncepció ádáz ellensége. A nagyváros, „az égből alászálló isteni építmények” vonzzák. New Yorkban például csak egy hét után tért magához, de rögtön újra elájult. Hong-Kongba nem is mer elmenni. A Gotham City-mániás embernek Moszkva hamar rajongás tárgyává válik.

A metró

A világ legnagyobb szürrealista műalkotása. A kocsik és a mozgólépcsők azonosak a budapestiével, itt azonban véget is ér a hasonlóság. A térkialakításnál a boltozatos szerkezetből indultak ki, a világítás alapjául a kristálycsillárt választották. „Kastélyok, paloták a dolgozó népnek? Lófasz! Metrót nekik!” – üvöltötte Sztálin állítólag. Így születtek a kastélybelsőt imitáló báltermek félúton a föld magja felé.

Minden megálló önálló koncepciót tükröz, van, ahol gigászi bronzfelkelők ülnek gépfegyverrel, van, ahol a dobtáras PPS gépfegyver csak stukkódísz. A Belorusszkaja állomást a névadó tagállam hétköznapjait ábrázoló mozaikok díszítik, a Mengyelejevszkán tudósok és művészek tipikus pózokban jelennek meg festett üvegeken. A félőrült sztálini klasszicizmustól a hetvenes évek nehézkes modernizmusáig minden fellelhető ebben a város alatti városban.

A sugárutak

Amit mi Lomonoszov egyetemként ismerünk, abból hét darab elképesztő felhőkarcoló áll elszórva a várost keresztülszelő, vizionárius sugárutak és bulvárok mentén. Sztálin építtette őket Manhattanre válaszul. Még mindig jobb utánozni, mint bunkó módon belerepülni.

Az utóbbi évek termése a távol-keleti méreteket öltő színes neonáradat. Aki olyan öreg, hogy emlékszik a cirill ábécére, kedvtelésből fejtsen meg feliratokat, és ilyenek fognak kijönni: dzsekpot, kofi hauz vagy mekdonaldsz.

Az a rengeteg autó, ami az utóbbi pár évben rászabadult Moszkvára, kétszer négy, hat vagy nyolc sávon, egész napos gigantikus dugókban araszol. Az autópark a következő összetételű: 100 ból 90 Lada, Aleko vagy Volga, négy terepjáró, négy luxuskocsi, egy régi Toyota és egy szakadt Passat. Plusz rengeteg Zil és pesti trolibusz, csak itt nem pirosak. Az oroszok úgy döntöttek egy ponton, hogy a tiszta autó sem ér oda hamarabb, így aztán napirendre tértek az autómosás problémája felett.

Az emlékművek, régi dolgok

Egyet láttam, és nagyon szerettem volna hazahozni. Az űrhajósok emlékműve 90 méteres cipőkanálként tör az égbe. Általában jellemző, hogy a szovjet múlt építészeti emlékeit őrzik, ápolják, felújítják, szeretik. Van még persze a Kreml, meg biztos Puskin meg Bulgakov is lakott valahol, azt is érdemes megnézni.