A fiatalok csúfítják el Budapestet

Kedden tartották a műemlékvédelmi világnapot, aminek keretében Bozóki András kulturális miniszter gyökérkefével esett neki néhány kandelábernek, gondolom azért, hogy ezzel a gesztussal hívja fel a figyelmet a hazai műemlékvédelem tudatzavaros állapotára.

Mielőtt azonban rátérnék Ráday Mihály esetére a hígítóval, le kell szögezni, nem vagyok a műemlékek ellensége, építészeti, művészeti vagy városképi értékkel bíró épületekre nagyon is szükség van. Ez azonban a közvélekedéssel ellentétben nem jelenti, hogy minden gipszstukkót, csak azért, mert ötven évnél régebbi, meg kell védeni. És különösen nem jelenti azt, hogy a megsemmisült régi házak helyére ugyanolyanokat kell visszaépíteni. Sőt, lehetőség szerint minden nézzen ki úgy, mintha még mindig XIX. század lenne. Az üvegépületeknek meg az anyját.

Egyébként érthető, ha a kortárs építészet meg is valósuló produktumai láttán az emberek a Rádai Mihály-izmus tüneteit mutatják. A tájékozott és nyitott politikusként futtatott Bozókitól mégis furcsa, hogy a világnapon 1989-90 táján öntött, rekonstruált kandelábereket tisztogatott demonstratív célzattal.

Miniszter vasvödörrel

A műemlékvédelem és a múltba merengés azonban észrevétlenül mosódott össze a kellemes, áprilisi délelőttön. A miniszter vasvödörrel és kefével felszerelve negyven percig sikált egy 15 éve készült öntöttvas oszlopot a Kodály köröndön, a fotósok fotóztak, a sajtótitkár telefonált, a minisztériumi dolgozók nyilatkozatokat adtak, miközben mindenkit egyaránt melegített a nap.

Hátrébb sodródva a második vonalba, a kulturális minisztérium egyik munkatársától megtudtam, hogy hazánkban a graffitik és plakátok okozta károk sokkal súlyosabbak, mint a környező országokban, de a fő probléma, hogy "az emberek arcán kevés a mosoly". És hogy itt, a világnapon a város arculatáért aggódó önkéntesek teszik rendbe a dolgokat.

A város arculatáért aggódó, és a háttérben meghúzódó oszlopokat sikáló önkéntesek pedig elmesélték, hogy ők a Petrik Lajos vegyipari szakközépiskola környezetvédelmi szakos diákjai, akik egy ötösért, egy szabadnapért és egy Műemlékvédelmi Világnap feliratú pólóért ragadtak kefét.

Oldószer

Őszinte beszélgetésünket hirtelen félbeszakította egy mellettünk fékező, ezüstszínű Subaru, amelyből a nejlonszatyrot lengető Ráday Mihály pattant a diáklányok közé. Figyelmen kívül hagyva, hogy a városvédő azt hajtogatta, "hígítót, Ultrát, spaklit valakinek?", megkérdeztem, ő is részt vesz-e az akcióban.

"Persze, hogy részt veszek, mert ezt a Budapesti Városvédő Egyesület szervezte, aminek én vagyok az elnöke" - hadarta Ráday, miközben megkísérelt egy flakon hígítót nyomni az egyik félénk lány kezébe. Faggatózásomra még gyorsan elmondta, hogy anno az ő kezdeményezésére állították a kandelábereket. Mindegyik öntöttvas lámpaoszlopnak megvan a maga szponzora, akire réztábla emlékeztet, hacsak nem lopták még le.

"Álljanak meg, nem kell maguknak oldószer?" - lengette szatyrát néhány nebuló után a városvédő, majd végül maga nyitotta fel az üveget. Valószínűleg a szipustanyára emlékeztető szag vonzotta oda a hölgyet, akiről hamarosan megtudtam, hogy a Városvédő Egyesület ügyvezető titkára. "Ne használj oldószert Misi, kérték a tulajdonosok" - mondta, Rádayt azonban már elkapta a lendület: "A tulajdonosok le vannak szarva. Gondozták volna a rájuk bízott javakat" - válaszolta a városvédő, miközben a kandeláberen előtűnt a fekete festék alatti fehér felület.

A titkár, Vitkay Katalin zavartan elfordult, így megkérdezhettem, mit lehet elérni ezzel az egésszel, már azon túl, hogy a miniszter bekerül a sajtóba. "A figyelemfelkeltés a lényeg. Nem akarjuk azt a képzetet kelteni, hogy most megoldjuk a problémát. Szeretnénk megmutatni mindenkinek, hogy a fiatalok nem csak rombolni tudnak."

"A műemlékekre a fiatalok jelentik a legnagyobb veszélyt?" - értetlenkedtem, miközben védett házakat majszoló munkagépek jelentek meg lelki szemeim előtt. "Igen, a graffitivel van a legnagyobb probléma."