Árvíz ellen Szűz Mária

A Niculán (Füzesmikolán) átvezető utat már szombat délután lezárták a rendőrök, a monostorhoz csak gyalog lehetett feljutni. A falu megtelt zarándokokkal, a környékbeli domboldalakban mindenhol sátrakat és embereket látni.

Mária nemcsak a románoké

A széki román pap szerint volt olyan év, hogy négyszázezren is elzarándokoltak ahhoz az ikonhoz, amely a legenda szerint 1699-ben 26 napon keresztül sírt, és egyszer „megszökött” Szamosújvárról (Gherla), pásztorok találták meg Niculában egy fatörzsön. A „Szűzanya gyermekkel” ikonhoz számos csoda kapcsolódik, nem véletlen, hogy ezrek és ezrek kelnek útra minden év augusztusában, hogy a kép érintése, megcsókolása révén feloldozást nyerjenek.

A hegy tetején lévő monostorhoz három kilométert kell gyalogolni. A zarándokok nyugodtan, hátukhoz szíjazott szivaccsal, takarókkal bandukolnak felfelé. Útközben egy református széki asszony elfúló hangon azt meséli az unokájának, hogy gyerekkorában Nagyboldogasszony napján gyalog tette meg az utat Széktől a monostorig, mert „Szűz Mária nemcsak az övék” (értsd a görög katolikus románoké), „és a szent helyhez bárki elzarándokolhat”.

Véres kövek

A monostorhoz vezető úton szerzetesek és szerzetesnők árulják „szent” portékáikat, villogó kereszteket, szentelt mirhát (10 ezer régi lej, kb. 60 forint), a csodatévő ikon háromdimenziós képeslapmásolatát, és persze gyűjtik az adományokat. A piros felmosó vödröt később még sokat látjuk a fejkendős fejek felett, kézről kézre adva.

A kapuhoz közeledve egyre több fogyatékost látni, vakokat, nyomorékokat, a tömeg egyre nyomorultabb látványt nyújt. A fatemplomnál kicsi gyerekek, idős asszonyok, de még a kirendelt zsandár is térden és könyéken csúszik a murván, a kövek estére már véresek. Van, akit úgy kell kiemelni a sorból, amikor már elzuhan a fájdalomtól és a fáradtságtól.

A nagytemplom oldalában lévő mise este tízkor bizánci énekekkel kezdődik. A sátorral szemben lévő hegyoldalon már egyáltalán nincs hely. Az emberek egymás mellett vetettek maguknak ágyat – nejlonfóliákból, takarókból, szőtt huzatú dunyhákból -, úgy hallgatják a misét.

„Valami nagy baj közeleg”

A színpadtól úgy harminc méterre találok egy kis helyet. Előttem egy középkorú férfi vállból nőtt kézfejével vet keresztet, oldalt egy cigányasszony szoptat, a hátam mögött egy földig görnyedt öregasszony előre mondja az imát.

A színpad elejében ott a csodatévő ikon. A pap felidézi azt a történetet, amikor Mária koporsóját a tanítványok vitték, és egy hitetlen meglökte, de azonnal megvakult és megbénult. „Az Ördög mindig köztünk van, ne aludjatok, legyetek éberek” – mondja, de vannak, akik mégis elalszanak. Sokan több száz kilométert zarándokoltak idáig, mint az az asszony is, akit megkérdezek, hogy miért van itt.

„A szomszédasszonyom rontott be hozzám, hogy gyere, fussunk, jön az árvíz. Ahogy a dombra értünk, hátrafordultam, és láttam, ahogy a víz kicsavarja a házam alapját, és omlik be a tető, és viszi a víz a házat, a disznómat, a csirkeólat, a vetést, mindent” – mondja a Beszterce környéki asszony. „Az a ház, annyim volt, nem más, azért dolgoztam egész életemben, és nem maradt több mint ami rajtam volt. Azóta a lányoméknál élek a városban, egy szobában hatan, tőle kaptam ezt a takarót, hogy ne fázzak az éjjel. Ez az árvíz jel volt, figyelmeztetés, valami nagy baj közeleg. Könyörgök a Szűzanyához, járjon közbe, és ne legyen több eső”.

Szenteltvíz és szarszag

A monostorban teljesülni látszik a kérés, bár éjszaka is legalább huszonöt fok van, a három vízcsapot elzárják estére. Már legalább kétszáz éve mindig megtartják a búcsút, de a papok úgy tesznek, mintha nem készültek volna fel a zarándokok hadára. Mivel a kétszázezer emberre mindössze 15 toi-toi jut, a hegyet lassan szarszag borítja el, az emberek pedig a szenteltvizes hordóból isznak.

Hajnal egykor a monostor bejáratánál - ahol már kisebb a népsűrűség - leülök, úgy nézem az embereket, és hallgatom a misét. A szentbeszéd és a bizánci énekek hajnal kettőig váltogatják egymást, aztán a szerzetesek vállukra veszik az ikont, és körbejárják vele a templomot. Bár a tömeg nagy része már alszik, nekem mégsem megy, mert a legalább harminc fokos lejtőn állandóan lecsúszok a hálózsákkal együtt.

Eső ellen ima

A reggel az egyik stáció alatt ér. Az emberszag és az akolmeleg kicsit oldódik, sokan nem várják meg a reggeli misét, és elindulnak haza. Pedig a szertartásra eljött Tăriceanu kormányfő és Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is. A sátor két részre oszlik, a bal oldalon állnak a politikusok, a jobb oldalon a papok. Kicsit kínosan feszeng mindenki, egy cigányasszony nem tudja, mit keres itt a román miniszterelnök, „mikor még keresztet sem tud vetni”.

A fatemplomnál még mindig térden csúszik a tömeg, egy ismerős a látványtól felháborodva azt mondja, „irtózom ettől a helytől, borzasztó ez az önkínzás, hogy erre kényszerítik a híveket a papok”, de akik teszik, önként teszik, és úgy tűnik, élvezik a szenvedést.

Egy férfi azt meséli, vele már semmi rossz nem történhet. „Évekkel ezelőtt azt mondták az orvosok, hogy gyógyíthatatlan bajom van, nincs remény, eljöttem ide, és meggyógyultam, tudom, most újra megerősödtem”. Kérdezem, hogy mi volt a baja, de nem jut eszébe a betegség neve. Mondom neki, hogy az előrejelzések szerint Románia-szerte újra nagy esőzés lesz, és árvizekre is számítani kell. Mondja, nem baj, és ha úgy is lesz, majd „a Szűzanya megvéd minket”. Úgy legyen.