Oslo: a gazdag hajóőrültek városa

Miért nem jár a magyar Norvégiába nyaralni? Állítólag azért mert drága, mert hideg van, és mert a szomszéd sem ott volt, hanem pedig Horvátországban. Skandinávfetisiszta vezetőm az utóbbival nem vitatkozott, ellenben ragaszkodott hozzá, hogy meggyőzhessen a másik két pont ellenkezőjéről, úgyhogy kifogásaimmal mit sem törődve jegyet foglalt egy norvég repülőtársaságnál, majd sokatmondóan hallgatott.

Menekült Kelet-Európából

Az első meglepetés így rögtön a repülőn ért, ahol kiderült, a Norwegian Air valójában fapados társaság, ételt nem szolgálnak fel, így Európa leggazdagabb országába olyan éhesen érkeztem meg, mintha Észak-Afrikából menekültem volna egy gumicsónakban.

A turizmusnak ezen módja egyáltalán nem jellemző a vidéken, különösen, hogy Norvégia nem folytat túl liberális bevándorlási politikát, állította vezetőm, miközben az Oslóba tartó vonathoz vezetett.

Az éhség egyébként nem végzett velem az út alatt, és nem azért, mert egy lopott bevásárlókocsit toló embertől vásároltam egy csomag puffasztott kukoricát, hanem mert az ötven kilométeres távot negyed óra alatt tettük meg.

Skandinávfetisiszta vezetőm lelkesedése az ebéd után ragadt át rám. Rövid séta után megállapítottam, Oslo pont olyan, mint Budapest lenne abban az esetben, ha a budai oldalt tükröznénk a Dunára, megsokszoroznánk a hegyeket, a völgyek legtöbbjét pedig feltöltenénk tengervízzel. Oslo tehát semmiben sem hasonlít fővárosunkra. Különösen, hogy a délutáni csúcsforgalom idején akkora volt a tolongás, mint Budapesten szokott lenni nyáron, vasárnap, hajnali hatkor.

Üdülőfőváros

A közép-európai krízisszocializáción átesett földlakóban a néptelen utcák és az elvétve feltűnő autók csak azért nem keltették egy arctalan katasztrófa képét, mert a járókelők vonásai aggodalom helyett derűs nyugalmat tükröztek. Így a város központjaként is szolgáló kikötő környékén sétálva inkább tengerparti üdülőhelyen éreztem magam. Ami egyébként annak az adatnak a tükrében nem meglepő, hogy Norvégia fővárosában alig félmillióan laknak.

Oslo tehát valóban remek hely azoknak, akik szeretik a nyugodt, tiszta levegőjű, északi kikötővárosokat, ahol olyan az időjárás nyáron, mint nálunk, azaz gyakran esik, néha pedig kisüt a nap. A norvég fővárost leginkább mégis a hajóőrültek értékelhetik, mert szinte nincs olyan pontja a városnak, ahonnan ne látszana legalább egy gigantikus óceánjáró, vagy néhány árboc.

Ökohajós és a polgárikör-vezető

Mi az élményt virtuális ingerekkel is fokoztuk, elsőként az egyik közeli szigetre telepített hajózási múzeumban. A múzeum poros volt és félhomályos, de ez csak azok meglepetését fokozza, akik úgy gondolják, közlekedési eszközökért nem lehet rajongani. A romantikus érzések minimumával rendelkező látogatót ugyanis azonnal rabul ejti a tengerjáró evolúciót bemutató több száz hajómodell. Később zsíros hajú, szakad ruhás matrózzá változtam, belépve egy középkori vitorlásból kiszerelt, fojtóan szűk legénységi kabinba, majd unatkozó arisztokrataként szemrevételeztem egy XIX. századi óceánjáró szalonjait.

A romantikus tizenéves végül a szomszédos, nagyon furcsa alakú múzeumban vette át bennem az irányítást. Az épület aránytalanul magas, sátortetős formája rögtön érhetővé vált, amint belépve fölém magasodott Amundsen legendás, és faltól falig érő felfedezőhajója. Az épületet ugyanis a dicsőségben kiszolgált, majd partra vontatott felfedezőhajó köré építették. Ködös tekintettel bolyongtam a Fram nevű, sarkvidéki felfedezésekre épített bárka sokkolóan kis kabinjaiban, ahol éveket töltött Nansen és Amundsen, miközben derék hajójuk jégbe fagyva sodródott valamelyik pólus közelében. A valóságba még a folyamatosan fotózó, túlsúlyos turisták sem rántottak vissza, akik nyilván nyomorultul pusztultak volna el a hajó egy hajdani útjának harmadik napján.

Erős kiállításokat egyébként nem nehéz szervezni, ha az ország nagyformátumú felfedezőkkel rendelkezik. A Kon Tiki múzeumba például egyszerűen csak berakták Thor Heyerdal, az ökohajós történész balsafából épített hajóját, és én elérzékenyültebben toporogtam, mint polgárikör-vezető a Feszty körképnél.

Lopjon drága festményt szeretteinek!

A lélek természetes védekező reakciója volt, hogy belekapaszkodjak a valóságba, így ahelyett, hogy vezetőmmel a skanzen és egy viking hajó felé vettem volna az irányt, visszahajóztam a kontinensre, a sors tragédiájával terhelt Munch Múzeumhoz. A képlopási ügyek után nem volt meglepő, hogy a galériába alapos motozás és csomagátvilágítás után jutottam be. A festő önarcképeiből válogatott, több száz darabos kiállítás nem csak egy nyomasztó élet nyomasztó érzéseit adta át, hanem azt a kellemetlen tapasztalatot is, hogy komolyat alkotni csak lelkileg rokkantan, valamilyen szenvedély szorításában lehet.

Nyilván a súlyos gondolatok oldására találta ki a múzeum vezetősége, hogy a rigorózus beléptetés után a látogatók egy, az őröktől üvegfallal elválasztott, jelzőrendszer nélküli, nem ellenőrzött folyosón távozhatnak a múzeumból, adott esetben egy festménnyel a kabátjuk alatt. Amivel aztán megalapozhatnak egy boldogabb életet.

A valóságba mégis az rántott vissza, amikor végül betértem a sarki boltba, és a kasszánál kiderült, egy jobb pesti vendéglős ebéd árát kell otthagynom egy csokiért, kekszért és kóláért.