Géza
0 °C
8 °C

Ázott rasztahaj és a magyar Jamaica

2004.08.02. 14:51
Vacogó skinheadek, harmincas pesti értelmiségiek és egy jamaicai haknizenekar a gárdonyi reggaetáborban.
A gárdonyi Reggae Campet szinte lehetetlen eltéveszteni, hiszen egyrészt a lassú ritmusokat egészen Agárdig viszi a Velencei-tó, másrészt a part menti utcákban esténként táskás szemű, halkan szitkozódó, pizsamás nyaralótulajdonosok jelzik a koncerteknek otthont adó strandhoz vezető utat.

Sár, sör, ska

Mi péntek este érkezünk a reggaetáborba, eddigre ugyan már elállt az eső, de azért így is sikerült egyenesen belegyalogolnunk a pultok és a színpad közt elterülő sárfürdőbe.

Egyelőre legfeljebb kétszázan lézengenek a Sport Beach elkerített részén, talán mert az idő nem éppen jamaicai, de ahogy elkezdődnek a koncertek, előbújnak a sátrakból a fesztiválozók, és éjfélre már legalább annyian vannak, mint egy népesebb zöldmozgalmi felvonuláson vagy irredenta hídfoglaláson.

A péntek skával indul, először a Pannonia Allstars Ska Orchestra lép fel, ezúttal női énekhang nélkül szól a Babylon, hiszen az énekesnő már nem tagja a zenekarnak. A rajongók ennek ellenére lelkesen ugrándoznak fúvósszekció lábai előtt, míg hátrébb egy anyuka nyolcéves fiúgyermekét tanítja a skához passzoló autentikus táncra. A második szám után már a kiskorú skarajongónak is egész jól megy az ütemes lábemelgetés és a karok egyidejű, ámde ellentétes irányú mozgatása.

"Álmodd, hogy vakít a fény, tombol a nyár e földtekén, ne érdekeljen, ha esik a hó, mert nyaralni visz az álomhajó" - üvölti két szám között valami érthetetlen okból a közönség jó része az egykori Carpe Diem nevű formáció rádióbarát slágerét, dacosan beintve a nyirkos hideg, időnek, na meg persze a koromsötét éjszakának.

A Pannonia után a nézőtéren terjesztett legenda szerint a hardcore-ból pár éve hirtelen elhatározással a reggeabe igazoló Tigris lemezbemutató koncertje kezdődik. Az első számok után kiderül, hogy a zenekar azért nem szakított teljesen az ugrálós-keménykedős múlttal, hiszen a legtöbb szám vad húrtépésbe fullad, hiába, ha valaki egyszer már rászokott a torzító pedálra, azt többé nem lehet megállítani.

A műfaji keveredés szemmel láthatóan nem zavarja a rajongókat: a rasztahajú reggaefanatikusok nagy örömmel térdelnek bele az antirasszista skinheadnek maszkírozott skarajongók veséjébe, és viszont. Az apró táborra nemsokára hideg köd ül, amivel csak a hamburgeres bódéból gomolygó meleg, zsíros füst dacolhat egy ideig. Hajnalban, amikor távozunk már csak egy csapat, fagyos széltől lila szájú lány táncol a sáros réten, a bárpultot rejtő sátor alatt pedig pár jamaicai fekete didereg batikolt pólóban, arcukon az eltévedt sarkkutatókra jellemző megdöbbenés és értetlenség.

Tavaszi szél

Másnap megérkezik az augusztusi tavasz, kisüt a nap, felszárítja a sáros pocsolyákat, így a fesztivál utolsó napján már nem lehet vietnámi papucsban csúszkáló koromfekete lábú, fehér jamaicaiakat látni.

A rasztakatarzist ezúttal a fesztivált szervező Ladánybene 27 alapozza meg, a Kell egy ház című hungarojamaicai himnuszt együtt énekli a néhány száz néző a környék lakóinak legnagyobb bánatára. Két sláger közt azonban sokszor mintha csendes liftzene lenne az LB27, a közönség mindenestre lelkesen együtt énekel minden számot a zenekarral. A Ladánybene éjfélig küzd az ellen, hogy magyarnak születtek, azután átengedik a színpadot a Sixth Revelation elnevezésű formációnak, akik egyenesen az őshazából, Jamaicából érkeztek.

A négy egyenrasztás zenész pár saját szám mellett leginkább Bob Marley-klasszikusokat játszik, és persze felszabadultan, erőlködés nélkül alázzák meg a színpadot az utóbbi napokban megjárt összes sápadt arcú fellépőt. A No woman, no cry első taktusaira az eddig a bárpultoknál csendes bólogatásba, és alig észrevehető csípőrángásba merülő harmincas reaggerajongók is előbújnak, hogy az utoljára a nyolcvanas évek alternatív zenekarainak búcsú- és emlékkoncertjein bemutatott "mezítláb, becsukott szemmel kapálózás" elnevezésű tánccal ünnepeljék a gárdonyi Jamaicát és tűnő fiatalságukat.

"Ezek megélhetési jamaicaiak" - panaszkodik mellettünk egy bizonytalan mozgású fesztivállátogató, majd kifejti, hogy a Sixth Revelation produkciója pont olyan, mintha Vágó Isván a Favágókkal Ázsiában haknizna, és a Petróleumlámpát énekelné a közönség nagy örömére.

"Do you speak english?" - kérdezi a Sixth Revelation énekese egy rajongójától később, a koncert után a rögtönzött dedikáláson és előadó-rajongó találkozón. "Évinek. Azt írd rá, hogy Évinek" - válaszolja határozottan a lány, mire az énekes még párszor visszakérdez, majd a hirtelen támadt kommunikációs zavar megoldásaképpen rajzol egy virágot a frissen vásárolt cd-re.

Eközben már az utolsó dancehalltaktusok szólnak a strandon, fáradt, üveges szemű raszták kóvályognak a tóparton, golfpólós skafantikusok isszák utolsó söreiket, a tánctér felett lebegő vizualizáción pedig egy pesti villamos éppen egy jamaicai gandzsamezőn gázol keresztül.