Hőgutát kapni, boldogan

Az elmúlt hetihez hasonló kánikularohamokat talán nem is lehet stílusosabban átvészelni, mint a szerencsésen pont ekkor rendezett, "négy nap Jamaica"-ként hirdetett reggae-táborban, és mivel a mi aranyborjúnk a stílus, így is tettünk. A tábor számára évről évre a gárdonyi strand, pontosabban a Sport Beach Agárd irányába eső sarkát kerítik el, itt van fölállítva egy színpad, egy zenélős sátor és egy evős-ivós sátor. Napközben, a strand zárásáig össze van nyitva a terület a strand többi részével, aminek köszönhetően a látogatók számos multikulturális élménnyel gazdagodhatnak (mint például a soundsystem-sátorból hallatszódó zenére bólogató ötvenes házaspár), másrészt a táborlakók sem veszítik el a kapcsolatukat a magyar valósággal, ami itt egymás törölközőjén átgyalogoló strandolók, illetve lángosért és gofriért álló húszméteres sorok képében jelentkezik.

Fesztiválriporthoz képest formabontó húzással most megkíméljük Önöket a koncertbeszámolóktól (a zenekarok jamaicai erdetű zenéket játszottak, a közönség és a kritikus megelégedésére), hogy rátérjünk választott témánkra. A tábor honlapja tudniillik a rendezvény fő céljai között említi a magyarországi reggae-előadók bemutatásán és satöbbin túl a pozitív gondolkodást és az egymás iránti tisztelet átélését. Előbbiről van némi fogalmunk (sőt egyre több és egyre jobb fogalmunk van róla), de az utóbbi tisztázása az azonnal előtolakodó közhelyeken és a jamaicai gyökerű szubkultúrák képviselőinek sűrű riszpektezésén - ez ugyanaz, csak külföldiül - fölül egyszercsak felfedezésre csábító vadregényes tájként, kalandra hívó ismeretlen mélységként sejlik föl előttünk, nyilván nem függetlenül a negyven fok és a csapolt sör huncut kombinációjától.

Aranyos emberek

A vidám páros szerencsére jól összeszokott csapatként segíti a kommunikációt mindenkivel, akivel egy asztalhoz sodor a véletlen, legelőször is Melindával, aki Szegedről érkezett, és a tábor látogatói közül talán egyedül visel darkos megkülönböztető jegyeket, úgyis mint fekete ruhát és hajat, számos piercingeket és tetoválásokat. Melindát volt osztálytársa hívta el, de azért ő sem volt minden előképzettség nélkül való: "Egyszer meghallgattam egy Ladánybene-koncertet, és azt mondtam, ez nekem nagyon bejön, és el kell jönnöm ide". Neki a tisztelet, amire mindenképp terelni akarjuk a szót, annyit jelent, hogy itt minden további nélkül elfogadják: "A stílusban, amiben mozgok, nyilvánvalóan nem néznek ki, ez a black metal, goth, dark, satöbbi, de itt kellemesen csalódtam, azt hittem, hogy majd idejövök, és csúnyán fognak rám nézni, de itt nagyon aranyos emberek vannak." Kérdésünkre, hogy hogyan fér össze felfogásával a feltétel nélküli életigenlés, tömör a válasz: "Megfér, én erre itt kurva jól érzem magam, de azért nem fogom megtagadni a saját stílusomat, az a lelkemnek a zenéje, az vagyok én, de ez itt egy nagyon jó dolog." Szóval így.

Diktafon zsebre, sorbanállás, közben ismét ékes példáját láthatjuk a magyar nép közmondásos leleményességének (tényleg, van egyáltalán ilyen közmondás?). Az időjárás ugyanis még éjszaka is olyannyira jamaicainak képzeli magát, hogy a sörcsap nem bírja egyedül, így külső eszközt kell bevetni segítségére egy zsák koktéljég formájában, amit a szerkezetbe zúdítanak. Egy gyermek örömével figyeljük a műveletet, majd visszatérünk asztalunkhoz, ahová időközben letáborozott Pikoló, a talált kutya. Pikolóra éppen Marcsi vigyáz, akinek tüstént neki is szegezzük a digitális hangrögzítő eszközt és a kérdésünket.

"A tisztelet számomra azt jelenti, hogy elfogadni egymás gondolatait, egymás életérzését. Itt mindenki megpróbál kikapcsolni a mindennapok rohanásából, és nyugodtabb, lassabb tempót fölvenni, amiben talán jobban előkerülnek a gondolatok" - mondja Marcsi, aki egyébként egyedül jött a táborba, a férje nélkül ("ő elfogadja ezt az egészet, bár nem szereti annyira a reggae-t"). Marcsi még hozzáteszi: "A fontos az, hogy ez egy életérzés, nem arról van szó, hogy egy idegen kultúrát átveszek, hanem hogy mi az, amit ebből a magamévá tudok tenni, amit pozitívként élek meg, és ami tudja segíteni az életemet."

Pozitív vibráció

A mi életünket per pillanat egy kád koktéljég tudná érdemben segíteni, de ennek beszerezhetetlensége okán inkább érdeklődve elnézegetjük a fotelekben üldögélő, vízipipázó fiatalokat, akik láthatóan már felvették az említett nyugodtabb, lassabb tempót. A színpadon valami csendrendelet miatt éjfélig lehet csak zene, azután csak a soundsystem-sátorban lehet hangosítani, de állítólag hajnaltájt még emiatt is kijöttek a rendőrök. Viszont a fesztivál hét éve alatt csak emiatt jött ki a rendőrség, mondja Bodnár "TB Homelock" Tibor, a rendezvény egyik szervezője, a Ladánybene 27 gitárosa. "Itt nem volt soha semmi atrocitás, de még lopás sem" - teszi hozzá, hogy így szerencsétlenségére rákanyarodhassunk a sok kanyarodástól már némileg megviselt vesszőparipánkra.

Ő természetesen a zenészek oldaláról közelíti meg a kérdést: "Sok más fesztivállal ellentétben itt - annak köszönhetően, hogy egy műfajból jönnek a zenekarok -, kollegialitás, barátság van, és nyitottak egymás műsorára a fellépők" - magyarázza. "A zenében is van valami "pozitív vibráció", Bob Marleyt idézve. A lábdob van a hármon, ez a "one drop", és ez valahogy kihozza az emberekből a jó érzéseket. Talán lehetne vizsgálni ennek a biológiáját is" - ismerteti a szakkifejezéseket, és ad egyúttal tippet a jövő kutatóinak. Gyorsan feltesszük a bónuszkérdést, hogy a rasztafári hitvilágot őszerinte hogyan fordítja le magának egy magyar ember, mert hogy messzebb ne menjünk, például a "vissza Afrikába!" jelszóval nyilván nem tud mit kezdeni. Bodnár Tibor elmondja: amikor elkezdte látogatni a prof. Menelik által tartott "rasztaegyetemet" (mert ilyen is van), hogy többet tudjon meg a dologról, meglepő módon az derült ki a számára, hogy a rasztafárianizmusnak nincsenek szabályai, azt nem lehet definiálni, körülírhatatlan. Inkább egy évek alatt kialakuló életérzésről van szó, térünk vissza ismét a mindig visszatérő kulcsszóhoz.

Így hát pozitív gondolatok, vibráció és életérzés birtokában, valamint súlyos dehidratációval küzdve sétálunk vissza hajnalban harminchárom fokos, barátságos kis szobánkba (ha nincs hő, nincs sírás), és álmunkat csak félóránként zavarja meg egy-egy elrobogó, az ablak alatt kedélyesen dudáló vonat.