Napalm a Móricz Zsigmond körtéren

A sisakomról a szemembe csöpög az izzadtság, de nem mozdulok, csak pislogok, és lapulok tovább a rohadó téglafal mögött. A vér úgy lüktet a fülemben, hogy nyilván a szemközti bombatölcsérig hallatszik. Társaim olyanok mint két árnyék a kör alakú épület másik két kijáratánál. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem bírom tovább, légi segítséget kérek, jöjjön a napalm, az az édeskés illatú forróság, ami véget vet ennek az idegőrlő várakozásnak. De aztán hirtelen kavicsok csikordulnak meg odakinn, lelapulok, iszamós a kezemben a fegyver, egy alak bontakozik ki a résben, döbbenten rám néz, aztán sietősen átvág a téren, a retiküljét lóbálja.

Ismét egybe csúszik a két valóság. Ez nem Vietnam, hanem a Móricz Zsigmond körtér, a feltúrt területen a metrót építik, az M-16-os valójában egy telefon, ez az egész pedig a kerékpáros számháború, a szombat délutáni forgalomban. Egyedül a sárgák azok, amik. Célunk a sárga csapat feltartóztatása, bármi áron, nehogy bevegyék ezt az épületet, és elérjék piszkos céljukat, ami a sárga zászló célba juttatását jelenti.

De mielőtt visszacsúsznék a mocsárgőzös, dzsungelben lövöldözős valóságba, gyorsan nézzük a helyzetet a másik oldalról, mondjuk a bricsesznadrágos, retikül lóbálós csaj szemszögéből. A körépület három kijáratánál három csapzott biciklista lapul, ahhoz képest, hogy a környéket legfeljebb a fagylaltozó családok bolygatják, furcsán feszült arccal. A helyzetre csak részben ad magyarázatot a kerékpárjaik elejére szerelt tábla, négy számmal. Az egész ugyanis sokkal bonyolultabb, mint elsőre látszik.

Klikkeljen

Ismét csak egy egész várost behálózó kerékpáros versenyről van szó. Az intergalaktikus futárversenytől eltérően a kerékpáros számháborúnál az alleycat.hu nevű futár blog csak a jelentkezésre szolgál, az akció egésze az utcákon zajlik. Az olajos fogaskerekek mellett azonban itt is központi szerepe van a fejlett technikának, már ha a mobiltelefon annak számít.

A játékban a fehér és a sárga csapat küzd egy fehér és sárga zászlóért, amelynek célba juttatása a győzelem. Szó sincs azonban rohangászással vegyes ordítozásról. A csapatoknak elsőként ugyanis nyolc számot kell megtalálniuk a város nyolc pontján. A leolvasott számokat telefonon gyűjti be a kapitány, majd telefonon diktálja be a diszpécsernek. Ha a megfejtés helyes, a kapitány megtudja, hol a zászló, és azt hova kell vinni.

A pontok és a zászló helye a két csapatnál egyezik, a konfliktus tehát kódolva van. A konfliktus kezelésének eszköze természetesen az esztelen öldöklés, amely telefonok segítségével zajlik.

Lövésnél a támadó idegesen tárcsázza a központot, bemondja a leolvasott számot, mire a diszpécser felhívja a mindenki rajtszámához rendelt, előre leadott telefonszámot, és száraz hangon azt mondja: lelőttek fiú, vedd le a számodat.

De ez még csak az alap, amire épül a stratégia. A csapatok ugyanis egyenként 35 főből állnak, ennyi ember kell összehangolni, mozgatni, egymás segítségére küldeni.

A taktika elsőbbségét jelzi, hogy míg a verseny annak ellenére is lezajlott egy óra alatt, hogy a város legkülönbözőbb szegleteit kellett felkutatni, a stratégiai megbeszélés ennél több időt vett igénybe, igaz, hasonlóan forró hangulatban. A fehéreknél kikristályosodó terv szerint nyolc darab, három fős csapat áll fel, amelyek feladata, hogy a leggyorsabban elérjék a nyolc pontot. A többiek pedig egy biztonságos helyen, a Szabadság téren veszik körbe a folyamatosan a telefonon csüngő kapitányt. Később együtt indulnak a zászlóért, és kamikáze gyakorlatok árán célba juttatják a kapitányt.

Klikk!

A fenti okokból kerültem tehát a Jászai Mari térről a Móricz Zsigmond körtérre, ahol azonban teljes nyugalom honol.

A háború jellegzetessége a banalitás, az ellenség tehát úgy érkezik, mintha tejért jönne, igaz, meglepő irányból. Egyikünk a telefonba hadarja a számát, a srác elvágódik. Mélyebbre ássuk magunkat, nem adjuk fel a helyet, hiszen addig az ellenfélnek esélye sincs a zászló helyének kiderítésére. A lelőtt srác szellemként császkál körülöttünk.

"Nem kémkedsz?" - kérdem, de széttárja kezeit, én pedig megnyugszom. Később eltűnik, és már csak arra eszmélünk, hogy nehéz tarackkal lövik az állásainkat, hangzavar, röpködő sár és repeszek. Amikor eloszlik a füst, két társam halottan hever, kezükben mobiltelefon.

"Hogy történhetett?" - nézek körül riadtan, de nincs válasz, az ellenség is eltűnt, egyedül ülök a lövészárokban. Még a mellettem fagyizó család sem ráz fel. A diszpécsert hívom, hogy megvan-e az általunk védett kód az ellenfélnek. "Mind megvan, már mennek a zászlóért" - hallom valahonnan távolról. Patkányok motoznak az álcahálóval fedett állásban.

Nem szabad foglyot ejteni, szűröm le a keserű tapasztalatot. Jóhiszeműségünket kihasználva a lelőtt srác kifigyelte két bajtársam számát, és az általunk védett kódot is.

Elhagyom az őrállásom, fedezék nélkül gurulok a folyó felé. Lőjetek, ha akartok. Egy lezuhant helikopter roncsai mellől hívom a parancsnokságot. A vonal túlvégén is teljes a káosz, a kapitány hangja szakadozik. "Megvannak a számok. Most indulunk a zászlóért - kiabálja. - A Szabadság szobornál van. Te hol?"

Felnézek a Gellért hegyre, és tudom, ezt a becsület miatt is meg kell tennem. Várjatok a hídfőnél, kiabálom a telefonba, és nekivágok a hegynek. Az út helyett a lépcsőket választom, biciklivel a vállamon. Achtung, rebbennek szét a német turisták, akik valahogy az egész hegyet ellepték. Aztán szétnyílnak a bokrok, magas fű hullámzik a dombtetőn, bivalyok lógatják a fejüket, a szobor lábánál pedig két zászló lengedezik.

Később derül csak ki, hogy a központi parancsnokságon uralkodó fejetlenség miatt rossz információt kaptam, és a mi csapatunk volt az, amelyik elindult a zászlóért. De abban a pillanatban csak az zakatol a fejemben, hogy kockáztatnom kell, keresztül kell száguldanom a nyílt, füves térségen. Letépem a zászlót, és már csak lejtőn száguldva hiszem el, hogy túl vagyok rajta.

A remény azonban csak akkor érint meg, amikor megpillantom az Erzsébet hídnál ujjongó elitkülönítményt. A hétfős csapat V alakban áll fel körém, és nekivágunk a folyónak. A hídfők a legveszélyesebbek, éppen előttem lőnek ki valakit, pörögve tűnik el alattam a fák közt. A sor azonban újra összezár, alacsonyabbra ereszkedünk, az utcák sűrűjébe. A Hősök teréhez kell eljutnunk.

Irányi utca, Wesselényi, Dob. Ha a ligetig eljutunk, van remény. Már a fák közt száguldunk, egy nagy csoport zászlós kontingens tűnik fel. Felénk tartanak. Drogellenes futóverseny, veszem ki az egyik feliratot. Politoxikomán kapitányunk elegánsan bedönti a gépet, a kötelék utána, és a futók fedezékében besiklunk a Hősök terére. Saigon, kiabálom. Győztünk.

Az öldöklés a hedonista beállítottságú futároknak köszönhetően zökkenő nélkül csúszik át fiesztába. A száz főssé duzzadt tömeg a klasszikus, azaz nem engedélyeztetett Critical Mass demonstrációk szellemében együtt vonul, egy irányban, egy helyre. A nagyobb kereszteződésekben spontán bicikliemelés.

Távolabbról követem a tömeget, halk sanzon szól egy ablakból, aztán robbanás, közvetlen mellettem. A saját sorszámom hallom: 2936! Kilőttek, fut át rajtam egy utolsó gondolat, aztán rájövök, hogy csak egy zebránál ácsorgó gyalogos volt az.

Hadtudományi megjegyzések: A győzelem a két csapat különböző taktikáján múlott. Miközben a győztes arra helyezte a hangsúlyt, hogy gyorsan eljusson a pontokhoz, a vesztesek inkább a biztonságra törekedtek, kerülőutakon, óvatosan közelítették meg a kódok helyszíneit.

Így a verseny első fél órájában a későbbi győztesek, a fehérek egyharmada elesett, miközben a sárgák alig szenvedtek veszteségeket. A fehérek azonban jó pozíciót vehettek fel, és még túlerőben is fel tudták tartóztatni az ellenséget.

A történelmet a győztesek írják.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!