Árpád
-1 °C
9 °C

Szüret, ellenszüret

2004.09.12. 19:31
Hány pohár bor után homályosul el a díszkivilágításban ragyogó Parlament? Hogy viselkednek a szalonspicces japán turisták? Kivel jár Irsai Olivér? Hol kóstolhatjuk meg a legjobb borokat? Megannyi kérdés, amit csak akkor tudunk megválaszolni, ha testi épségünk kockáztatásával végigjárjuk a főváros mindkét borfesztiválját.
Tavaly ilyenkor még csak a Vár turistarezervátumában találkozhattunk olyan jól öltözött harmincas-negyvenes párokkal, akik egymásba karolva, üres borospoharat markolva botladoztak hazafelé az őszi éjszakában, miközben a beszédközpontjukat is megtámadó alkohollal harcolva csak azért is megpróbálták kimondani, hogy alacsony Malligand-fokú sauvignon blanc. Idén ősszel azonban már a Felvonulási tér környékén is sokan suttogtak botrytisről, akácméz- vagy baracklekvár utóízről, esetleg a savak dominanciájáról, miközben poharaikat titokzatosan a nap felé emelve pár korty bort lötyköltek nagy élvezettel.

Parancsol?
A Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál sikerét kihasználva ugyanis idén Borfalu fedőnéven ellenfesztivált szerveztek Pesten, mondván a Várban csak a híres nagytermelők mutathatják be termékeiket, míg a feltörekvő kis pincegazdaságoknak nincs lehetőségük, hogy boraikat megismertessék a fogyasztókkal. A Borfalu a hagyományos várbeli rendezvény ellenpontjaként hirdette magát, és eddig méltatlanul mellőzött, ismeretlen magyar borokkal próbálta magához csalogatni a műélvezőket, miközben a budai palota előtt sétáló, a városra pödört bajuszuk mögül kileső borsznobok leginkább csak úgy beszéltek a pesti fesztiválról, mint a Tesco gazdaságos kannás borok őszi végkiárusításáról.

Az Index azonban végigkóstolta mindkét fesztivált, átbotorkáltunk Pestről Budára, több hektoliter bort forgattunk meg a szánkban, sőt végignézünk több órányi néptáncbemutatót is, hogy teljes képet kaphassunk a fővárosi szüretről és az egyre izmosodó magyarországi borszubkultúráról.

Irsai Olivér és a kibuggyanó sörhas

"Ez kijön Perwollal?" - kérdezi kissé bizonytalanul a Felvonulási téren felépített Borfalu bejáratánál egy harmincas évei elején botorkáló rendszergazda, miközben fehér ingjén a kékfrankos vérvörös, Nagy-Magyarországot idéző foltba rendeződik csendben.

Odabent lassan szédeleg a tömeg az ízléses habkő oszlopokkal díszített, fából ácsolt pavilonok közt, elszórva önfeledten ízlelő, a kortyot a szájpadlás és a nyelv között többször megjárató élveteg borsznobok kóstolnak óvatosan, de a többség csillogó szemmel nyeli a kiskőrösi, a kesztölci vagy éppen a bolyi borvidék specialitásait.

Megkapó látványt nyújtanak a negyvenes értelmiségiek, ahogy egy pohár tokaji aszúval a kezükben próbálják megtartani egyensúlyuk és lételméleti vitákban edzett méltóságuk: óvatosan, felszegett fejjel lépdelnek a pult biztonságos közelségében, és közben abban reménykednek, hogy mások nem veszik észre, hogy odabent a koordinációs központ legmélyén, a vörösen izzó vészvilágításban milyen kétségbeesetten rángatják a botkormányt.

Először a mohácsi borvidék pavilonjánál próbálkozunk, ahol felejthető kadarkát vásárolunk egy őstermelőtől, aki pont úgy töri a magyart, mint Napoleon a Háry János rajzfilmváltozatában. Pár korttyal később kiderül, az elzászi bortermelő tizenkét éve érkezett Magyarországra, hogy francia szőlőföldjei mellé hat hektárt vásároljon egy Mohács közeli dűlőn, ahol a különleges fekete föld egyedülállóan telt vörösborral kecsegtet.

Iszunk még pár pohárral a hazánkba szakadt szőlősgazdával a jövőre, meg persze a francia-magyar barátságra, később pedig csak a tisztesség kedvéért a török-magyar és a japán-svéd kapcsolatokra is, majd elindulunk a színpad felé, ahol állítólag nemsokára sajtkóstoló kezdődik egy visszaeső gourmet útmutatásai alapján.

Az alkohol öl
Klikk a képre!
Útközben kitérőt teszünk még néhány kevésbé ismert magyar borvidék pavilonjához, közepes és kellemes borokkal is találkozunk, de igazán emlékezeteset nem találunk.

"Melyik Irsai Olivér pavilonja?" - érdeklődik egy harmincas nő kezében egy üveg desszertborral, majd sértődötten távozik, amikor elárulom, hogy Olivér nem bortermelő, hanem egy szőlőfajta. Eközben a színpadon éppen azt magyarázzák, hogy a camambert metszete, ha megfelelően érett, pont úgy buggyan ki a penészes héjból, mint a harminc feletti férfiak sörhasa a nadrágból. Mivel a gasztronómiailag kicsit taszító hasonlat mellé kóstoló már nem jut nekünk, inkább elindulunk a Vár felé, ahol az ismert bortermelők és a szalonspicces japán turisták már várnak ránk.

A homályos pesti látkép

A kivilágított Lánchíd és a Parlament díszletei előtt amerikaiak, olaszok állnak sorba, hogy megvehessék az 1200 forintos belépőt. Először úgy tűnik, itt mindenért többet kérnek, turistaárfolyamon számolnak, de később kiderül, hogy a kétszáz forinttal drágább belépő mellé itt jár pár borjegy is. Ráadásul hiába adnak a Várban nyolcvan forintért egy bont, míg a Borfaluban csak ötvenért, a valódi árkülönbség elhanyagolható, hiszen itt fent már akár két jegyért is kaphatunk bort, míg Pesten legalább hármat kellett fizetnünk a legolcsóbb kadarkáért is.

"Nézd, mennyi jó nő van!" - mondja lelkendezve az előttem álló fiatal bróker a barátjának, miközben tízezer forintért borkuponokat vásárol az információs pultnál. A zakóját német sörreklámokból ismert hanyagsággal vállára vető barát alaposan körülnéz, majd halkan vigyorogva még hozzáteszi: "És mind részeg".

Odabent akkora a tömeg, mintha mindenki az augusztus huszadiki tűzijátékra, vagy egy ingyenes Sting-koncertre várna, néhány német turista hangos "gulasch, gulasch" kiáltásokat hallatva átgázol rajtunk, majd pár tucat párás szemű angol diáklányba ütközünk, végül fennakadunk egy nagyobb társaságon, akik az idei szüret potenciáljáról vitatkoznak fennhangon.

Az egyre homályosabb pesti éjszaka
A budai Várban nem csak magyar, de olasz, spanyol, francia, sőt dél-afrikai borokat is kóstolhatunk, de ha felelőtlenül bökünk az itallapon sorakozó ismeretlen fajtákra, akár negyven kupont, azaz 3200 forintot is kiadhatunk 4 centiliter különleges borért.

Néhány pohár után megállapítjuk, hogy a Várban nem lehet mellényúlni: a jól ismert termelők borai közt egyetlen csalódással sem találkozunk. Kétségbeejtő viszont a fesztivál gasztronómiai kínálata: a drága juhsajtokért legalább negyven percet kell sorban állni, a francia sajtválogatás leginkább trappistából és néhány vékony szelet tihanyi camambert-ből áll, négy darab minivirsliért pedig kétszáznegyven forintot kérnek.

Már sajnáljuk, hogy nem vetettük be magunkat a Borfalu lacipecsenyés utcájába, bánatunkban iszunk is egy pohár cserszegi fűszerest, majd az egyre homályosabb pesti látképtől búcsúzva elindulunk hazafelé.

A lépcsőkön botorkálva még elvitatkozunk, hogy mennyire etikus egy jól bejáratott fesztivál hátára felkapaszkodva ellenrendezvényt szervezni, majd megkerülünk egy csapat japán turistát, és néhány tucat vidáman sikongató szabadnapos titkárnőt, és megegyezünk abban, hogy jó, hogy két borfesztivált rendeztek idén, hiszen leomlanának a Vár falai, ha ide zsúfolnának be mindenkit, aki ezen a hétvégén borkóstolásra indult Budapesten.