Párduc, oroszlán, bringa

A kanadai szervezők is többféleképpen definiálják ezt, az egész Afrikát hosszában átszelő túrát. Expedíció, teljesítménytúra, verseny. Valójában mi is ez?

Egy expedíció, amit akár versenyként is definiálhatunk. Az összesített eredménylistára kerülésnek feltétele volt, hogy az adott résztvevő mind a nyolc szakaszra versenyzőként jelentkezzen. Ugyan mindenki idejét mérték, de végül csak kilencen őrizték meg hivatalos versenyzői státuszukat. Ők a legkomolyabb bringásai voltak a mezőnynek, a többiek inkább a kaland kedvéért indultak.

Téged mi motivált?

Én elég sokat biciklitúráztam már itthon és a környéken. Az európai viszonyokat az ember ismeri, tudja, hogy körülbelül mik a viselkedési normák, hogyan működnek a dolgok, de Afrika ilyen szempontból ismeretlen terület volt számomra. Érdekelt az a világ. A szervezés során azt is megtudtam a rendező cégtől, hogy eddig még nem volt jelentkező Magyarországról, sőt, az egész közép-kelet-európai régióból, így az is tetszett, hogy én lehetek az első magyar, aki végigbiciklizi Afrikát. Szerencsére sikerült támogatókat szereznem. A GTS Datanet fedezte a nevezési díj jelentős részét, és egy műholdas telefont is adott, mások pedig elláttak mindenféle hasznos holmival.

Negyvenégyen indultatok. Hányan értetek célba Fokvárosban?

Mindannyian. Nem volt olyan, aki - a szó eredeti értelmében - feladta volna. A mezőny kábé egyharmada lány volt, ők is mind végigcsinálták, a rangidős 65 éves nagypapával és nagymamával együtt. Volt, aki kihagyott egy-egy szakaszt, mert úgy gondolta, túl megerőltető számára, vagy az útvonalunk közelében érdekelte valami más. Az ír Paul kisebb kirándulást tett Ruandába, mondván, hogy ide nem jut el egyhamar ismét. Ha valamilyen tömegközlekedés segítségével utol tudta érni a mezőnyt, akkor ez nem volt gond. Voltak olyanok is, akik valamilyen sérülés - elfertőződött seb, kartörés, lábtörés - miatt kellett hogy kihagyjanak részeket.

Egyetlen srác hagyta abba. Ő már tavaly is részt vett a versenyen, akkor a második szakasz elején, Szudánban eltörte a lábát, de miután felépült visszament Afrikába és Namíbiától Dél-Afrikáig megcsinálta a túra végét. Most újra benevezett, hogy teljesítse a tavaly kihagyott szakaszokat, de a második héten ismét a lábát törte, úgyhogy valószínűleg neki ennyi elég is volt Afrikából.

Neked volt sérülésed?

Szudánban szétvágtam a lábamat a bicikli fogaskerekével, rögtön a második sivatagi nap reggelén, úgyhogy nyolc kapoccsal fogták össze, de szerencsére utána mehettem tovább. Az egyik társunk, George 38 kapoccsal csinálta ugyanezt. Elesett a köveken, ebédnél az orvosaink gyorsan összevarrták, aztán tekert tovább. Másnap és harmadnap már sebláza is volt, de nem hagyott ki egy napot sem. Végül másodikként végzett a versenyben. Én Észak-Kenyában voltam még eléggé rosszul. Megvoltak az oltásaim, és a teljes túra alatt szedtem a.malária elleni gyógyszert, úgyhogy valószínűleg valami helyi kajától kaphattam fertőzést.

Rengeteget fotóztál és blogot is írtál. Eleinte naponta, majd ritkábban, aztán március 20-án abbahagytad. Mi történt?

A naplót minden nap vezettem a füzetemben, amit aztán időnként begépeltem, és lehetőség szerint küldtem haza. Ha találtam is internetszalont, sokszor előfordult, hogy nem volt nálam az anyag, vagy egyszerűen nem volt áram a városban, és idővel bele is fáradtam. Nem maradt már energiám, hogy képeket méretezzek át és naplót gépeljek, inkább arra koncentráltam, hogy felkészüljek a következő versenynapra. De egyébként hamarosan minden naplórészlet és kép felkerül, az oldalt pedig fenntartom a továbbiakban is, az afrikai kerékpározásról szóló információs oldalként.

Milyen volt a társaság, honnan érkeztek még a versenyre?

A kanadai csapat volt a legnagyobb, a dél-afrikai a második, voltak résztevők az Egyesült Államokból, elég sokan Hollandiából, Belgiumból, és Svájcból. Eleinte furcsa volt ez a vegyes társaság, de a túra végére jó barátságokat kötöttünk. Én az írekkel barátkoztam össze, félelmetesen jó fejek, velük a befutó után is együtt lógtunk Fokvárosban. Ők nem is Kairótól, hanem már Dublintól bringával indultak, télen keresztültekertek Európán, vagyis ráhúztak még kábé kétezer kilométert.

Aki még sosem kerekezte át Afrikát, ilyenkor azt kérdezi, miért?

Talán mert szeretnek biciklizni.

Ez ennyire egyszerű lenne?

Igen. Ezt Szudánban sem hitték el. "És miért csinálod? Fizetnek?" - kérdezték a helyiek, mikor mondtam, hogy egészen Dél-Afrikáig megyek. Az állandó nyaggatást megunva egy idő után rendszeresen azt mondtam, hogy Alaszkába megyek, arra is az volt a válasz, hogy aha, jó. Én hegyikerékpárosként gondolok magamra, és nincs annál nagyszerűbb, amikor jó a terep és hátra van még a héten belőle 800 kilométer.

Egyszer sem gondoltad, hogy eleged van, feladod?

Volt holtpont, fizikailag és pszichésen is, de nem pont ugyanott és nem is negatív értelemben. Egyre nagyobb volt például a honvágyam. Az Egyenlítő volt egy ilyen határvonal. Eljutni biciklivel az Egyenlítőig, azt nagyon súlyosnak, jelentősnek gondoltam. Onnantól elkezdtem visszafelé számolni a napokat, de volt aki ott jelzés képpen fejjel lefelé fordította a rajtszámát. De sose gondoltam, hogy feladom.

Nem voltak problémáitok a helyiekkel?

Majdnem minden országban jól kijöttünk velük. Etiópiában nagyon sokan vannak. Kíváncsiságból mindig mindenhová elkísér egy-két etióp, integetnek, szaladnak a bicikli után, megtolnak, ha az ember éppen kaptat fölfelé. Szudán és Etiópia volt a két legelzártabb terület, ott nagy szenzáció a fehér ember, minden érdekes, amit csinál, ha órákig olvas az árnyékban, azt is öt-tíz etióp nézi folyamatosan. Kenyában, Tanzániában már jelentősebb a turizmus, ott kevésbé volt ez jellemző.

Akadtak olyanok is, akik máshogy próbáltak kapcsolatba lépni, például köveket hajigáltak. Ez elég meglepő és kellemetlen tud lenni, amikor az ember robog le egy lejtőn. De ha ilyenkor megálltam, akkor a tettesek egyből elfutottak. Természetesen vannak bizonyos szabályok, amiket ajánlott betartani, és vannak amiket be is tartatnak. Egyes helyeken, például Szudán bizonyos részein és Észak-Kenyában, nem lehet fegyveres rendőri kíséret nélkül túrázni. Persze nem tudtak minden bringás mellé őrt adni, úgyhogy én napokig tekertem jóformán egyedül ilyen helyeken is, viszont egyszer sem éreztem magam veszélyben.

Talán amikor Botswanaban egy nemzeti park közepén vadkempingeztünk, akkor gondoltam arra, hogy nem vagyok megfelelően felkészítve mondjuk egy elefánttámadás kivédésére.

Történt valami hasonló? Az állatokkal kevésbé jól jöttetek ki?

A nemzeti parkok területén felhívták a figyelmünket, hogy ne hagyjunk élelmiszert a sátrunkban, mert a vadak jól érzik a szagokat és megkeresik a vélt táplálékot. Az egyik angol nőnek volt is ilyen kalandja, mikor egy energiaszelet csomagolópapírja véletlenül a sátor zsebében maradt. Az éjszaka közepén arra ébredt, hogy egy vaddisznó van a sátrában. Óriásit sikoltott, és behúzott egyet a disznónak, mire az elmenekült.

Engem még Egyiptomban támadtak meg kóborkutyák, dehát ez a kerékpárosoknál viszonylag megszokott dolog. A fürdőzés sem volt veszélytelen, néhol ki volt írva, hogy "Vigyázz! Krokodilveszély!" Vagy épp ki se volt írva. A két évvel ezelőtti túrások megálltak fürödni egy tanzániai víztározónál, a gátőrség és a rendőrség emberei szinte egyszerre fékeztek be nagy dzsipjeikkel és kiabáltak: "Kifelé a vízből!"

Ha valaki napokig egyedül teker a sivatagban, a világ legmagányosabb emberének érezheti magát.

A világ legszabadabb emberének érzi magát. Óriási terek nyílnak, a látvány lenyűgöző, megállsz és csak hallgatod, ahogy fúj a szél.

Mi volt a végén, a célban?

Sírás, természetesen. Egy őszi, esős befutó volt Fokvárosban, nagy ünnepséggel, dobosokkal, táncosokkal, éremátadással, de közben mindenki arra gondolt, hogy valószínű, így együtt ezeket az embereket már nem fogjuk többet látni. Ez egy nagyon nagy kaland volt, egy álom beteljesítése, aminek most vége, ki lehet pipálni, de vajon mi lesz eztán? Vissza egy városba? Egy irodába? A megszokott környezetbe? Hogyan?

Változott valamiben a világképed?

Most még elég friss az egész, nagyon sok a feldolgoznivaló. De bizonyosan változott a térről, a világról alkotott elképzelésem. Egyrészt komoly önismereti túra volt ez, másrészt megismertem egy új földrészt, láttam, hogy a nyugati civilizáció, a civilizált világ nem alapfeltétele az életnek. Lehet másképp is. És volt egy furcsa találkozásom is, ami elég sok gondolkodnivalót adott utána. Észak-Kenyában, a lávakő sivatagban találkoztam egy osztrák fiúval, aki 27 évesen elindult világgá egy fekvőbiciklivel. Most 32. Öt éve biciklizik egyedül a világban. Korábban egy irodában dolgozott, most pedig figyelmeztetett, hogy Namíbiában sok defektet fogunk kapni. És tényleg!