filmszemle

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Rudolf Péter - Üvegtigris, Fehér Péter - Seychelles puzzle

2001. 10. 23., 16:20 | Frissítve: 2001. október 23., kedd 21:58

Egymás után két filmet csak melegedni vágyó hajléktalanok, a mozgókép megszállottjai vagy flekkpénzre éhes újságírók képesek végignézni. Én az utolsó két csoport minden ismérvét magamon hordom, ezért teljes lelki nyugalommal ültem be a Filmszemle nyitónapján Rudolf Péter és Kapitány Iván Üvegtigris, illetve Fehér Péter Seychelles puzzle című filmjeire. A nyugalmam azonban nem tartott sokáig.

A teatralitás és a giccs határmezsgyéjén
Az Üvegtigris egy tóparti büfé csendesnek cseppet sem mondható mindennapjain keresztül próbálja meg elénk tárni azt a magyar rögvalóságot, ami az utóbbi húsz évben már állandó témája, szinte rögeszméje lett a hazai filmművészetnek. Ez a vígjáték egyszerre a Roncsfilm kétezres verziója, a Blöff Magyarországra hangszerelt változata, illetve a Portugál remake-je. Ebben a műben is feltűnik egy rakás szerencsétlen pasas, akikkel a történet folyamán vagy egy tucatszor kibabrál a sors, itt is nevethetünk a nyomoron, a tudatlanságon, és ez a film sem néz mélyen a dolgok mögé.

Az Üvegtigris ezért akár egy rossz film is lehetne, de nem az. Rudolf Péter és a neves szereplőgárda élvezetessé teszi a teatralitás és a giccs határmezsgyéjén mozgó karaktereket, és a mérhetetlenül sok poén a vállára kapja a lassan araszoló, sőt bicegő történetet is.

Eladta magát, mégsem termékbemutató
Ez a mű talán megtalálta a közönség igényeinek elvtelen kiszolgálása és az alkotói szabadság közti kényes határvonalat, amelyet az elmúlt ötven év pártbizalmijai és kultúrfelelősei tartalmas szórakozás néven emlegettek. Hiszen ez a film sem hagyja túl sokat töprengeni a moziból távozó nézőket, de legalább gondolatokat csal a nevetésbe, és ugyan ez a film is eladta képkockái egy részét a szponzoroknak, de legalább nem hagyta a történetet logikátlan termékbemutatóvá fajulni.

Fehér Péter Seychelles puzzle című filmjére viszont nem sok mentséget tudtam találni a moziban töltött 118 perc alatt. A történet abszurditása, a szereplők enyhén szólva rossz színészi teljesítménye, illetve a film nyersanyaga a gimnáziumi videoszakkörök világát idézte fel bennem. Az ötletes, színvonalas operatőri munka sem bírta feledtetni a szinte a Csííízt utánzó poénok sivárságát, illetve a tökéletesen érthetetlen művészi koncepciót.

Így az előadások végén, a kijáratot jelentő vakító fénykapu felé közeledve már tudtam, hogy lehet igényes közönségfilmet, illetve pocsék művészfilmet is készíteni.

hirdetés