Natália
-3 °C
7 °C

Techno-konspiráció

2001.06.12. 13:57
Jó napot. Ezennel és e helyt kezdődik meg a Kult új alrovata, amely - kissé - eltérően az eddigiektől nem elsősorban a puszta információátadást és vélemény-formálást célozza, hanem sokkal inkább a hangulati elemek feltöltését. Amolyan egymásköztiség, reflexió, nyilvános töprengés annak, aki érti - fű alatt. (A szerk.)
A szemközti falat betöltő monitort bámultam, egy balkáni hadművelet real-time képei ömlöttek a szerkesztőségbe, valami harckocsik nyomultak előre kiürült sétálóutcán, robajuk visszhangozhatott a házfalak közt, ezt nem hallottam, mert levettem a hangot. Nem mintha bárkit is zavart volna, szombat éjfélkor rajtam kívül senki nem volt a szerkesztőségben, meg amúgy is, tudtam, nem lesz ebből hír az éjjel: más erről nem nagyon fog tudni. A harckocsik a hatvanhét képernyő radioaktív sipításától eltekintve némán haladtak előre, tükörképük ugrált a kirakatüvegekben, a ritmikus villódzást bámultam: kirakatbábuk és szürke acéljárművek elegyét. Aztán váltott a kép, egy word ablak jelent meg, és a pillanatig villogó kurzor megindult a kiíródó szöveg előtt: "Xperipheria. Tárgy: Techno-konspiráció". Az enter gomb lenyomásával lekértem az adatokat, majd ráokéztam a jelentkezésre. Néhány másodperc múlva jött a visszajelzés: Wa Lace fedőnéven kaptam belépést. Amikor elhagytam a termet, a harckocsik éppen szép sorjában átkeltek egy újságosbódén.

Amióta az androidok betörtek a hálóra, előfordul, hogy hamis híreket kapunk, de ezeket mindig sikerült kiszűrni. Most azonban arra gyanakodtam, hogy hackelt információra utaztam be a város elhagyott negyedébe. Semmi nem utalt itt hipertechnológiában elszállt anarchistákra, de még életre sem: a gyárcsarnokok sötéten meredtek a macskaköves utcára, az ablakok mögött nem láttam képernyővillogást, a falak mentén telefonfülkét, interminált. Mintha a civilizáció utolsó vívmánya egy útmentén hagyott Zil képében érkezett volna ebbe az ipari falanszterbe.

Aztán lila fény-trapézt pillantottam meg egy nyitott kapu mögött, valamelyik ablakból vetődött az udvarra, és már tudtam, hogy szó sincs androidokról. Az odakinn mozgó árnyékok az épületben emberek lettek: a rasztahajú, éjjel is napszemüveges, mackófelsőben lézengő arcok közt a beengedőpulthoz mentem. Miközben a srác megkeresi a nevem a képernyőn, bólint, majd a vaslépcsőn felmegyek az emeletre, és elindulok az egyik lüktető terem felé, elmondok néhány dolgot az androidokról, akiket még soha, senki nem látott, de létüket állítólag bizonyítja, néhány, sehová nem köthető információhalmaz feltűnése a hálón, a megjelenő képletek hihetetlen fejlődési sebessége és a rendszerekbe férkőző hamis, ugyanakkor öncélú információk. Meg persze az összeomló adatbázisok helyét átvevő geometrikus alakzatok, a villódzás és lüktetés hipnotikus fraktálja.

Ennyit az androidokról, mert közben elértem a szférikus hangoktól zengő csarnokba, és nyilvánvaló lett számomra, hogy az X-peripheria nem party, mert szó sem volt táncról. A szellősen álló, ülő csoportok az emelvényt figyelték, ahol a kerület technikai színvonalát évszázadokkal megdobó berendezések, és néhány kilométernyi kábel kaotikus rendszerében göndör hajú srác tevékenykedett: egy lap-top, szintetizátor és sampler fölé görnyedve állított elő olyan ős-technót, amivel még ez az egész műfaj a nyolcvanas évek közepe táján megszületett. Később váratlanul sztatikus zajok bömböltek fel, mintha valaki az agyunkba ültetett rádiót szándékosan a sercegő-sivító tartományban tartott volna.

Amíg a dj a zenén túli hangok összhangzatával kísérletezett, a hajdani zsírzókamrában kialakított büfébe sodródtam, amivel, úgy tűnt, nem vagyok egyedül. A büfé kínálatát látva ébredtem rá, hogy itt valóban konspiráció folyik, hogy az elhagyott gyártelepet nem spontán összeverődött társaság szállta meg. Elemi üzleti érzékkel rendelkező kereskedő ugyanis nem kísérletezik egy bulin - alapos ok nélkül - palacsintával, mogyoróscsokival, ginzeng-teával és banánnal. Rituális ős-techno eseménybe keveredtem tehát, félni nem volt okom, mert szelíd, a monotónia és ritmus elsőrendűségét hirdető, kommercializálódott világunk perifériáján egyensúlyozó emberek voltak a szektatagok. Betolakodásom csupán annyi hatást váltott ki, hogy egy őstechno-guru felhívta a figyelmem a kapunál beszerezhető füldugókra, amik hosszútávon is elviselhetővé teszik az estét, továbbá, hogy viselését kicsit bizonytalannak fogom érezni, de nem csúszik ki.

Később a teherliftben, házias túrós palacsintával a kezében azt is elárulta, hogy nemsokára a Szkenner nevű angol pasi következik, aki az agyával tulajdonképpen letapogatja az univerzumot, hogy azt elektronikus formába hozva elénk tárhassa. A csarnokba érve éppen a göndör hajút tapsolta meg a közönség, mert itt nincs folyamatos átkeverés, ez élő zene, ahol van kinek tapsolni. Aztán vibráló geometriai alakzatok képe jelent meg a falon, a szemplereknél pedig egy kopasz, yodaféle ember. A szervezők nem tudom, hogyan hoztak be ekkora hangfalakat, de fáradozásuk megérte, mert torzítás nélkül szólaltak meg a pulzáló hangok. A zenében nyoma sem volt a tetszeni akarásnak, a dallamos mellékzöngéknek, ezek a hangok egy szigorú logika mentén rendeződtek össze. Nem akartak szépek vagy érthetőek lenni. Hatni akartak, a tudat mélyrétegeire. A zene pedig hatott, a közönség bemozdult, a konspiratív hangulat némi buli-mellékzöngét kapott.

Hátul álltam, a VJ (visual jockey) pultjánál, ahol az egész falat betöltő képkavalkád megszületett: geometrikus képletek és furcsa filmrészletek egyvelegét keverte két srác lüktető képfolyammá. A táncoló vonalak mögött néhány harckocsi és szenvtelenül bámuló kirakatbábuk képei villództak egy kirakatüvegben. Aztán színes papírok szálltak a levegőben, ahogy a tankok keresztülgázoltak egy újságosbódén.