Mária
-7 °C
3 °C

Egy spiclifi az irodalomtörténetben

2002.05.26. 19:00
"Nem találunk szavakat" - ezzel a mondattal jelentkezett be 1978-ban a magyar irodalomtörténetbe Esterházy Péter. Így kezdődött a Termelési regény és egy negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy kiderüljön, humbug az egész. (Nem mintha már eleve nem értettük vón' a posztmodern tréfát. Még hogy nem talált szavakat! Hisz egyfolytában mást se csinált, mint szógyűjtést, szófűzést, szószövést: kézimunkázott a nyelv szövetén, amivel felöltöztette a meztelen valóságot!)

Most megjelent EP új könyve, és most először fordul elő vele, hogy tényleg nem talál: "...mintha veszíteném el a nyelvemet" (94.) - a szöveg dadog, makog, dühöng, szipog.

Annyi tehát leszögezhető, hogy a Javított kiadás irodalomtörténeti esemény.

*

"És jó?, kérdeztem tőle szemérmetlenül, mintha én egy író volnék, ő pedig egy kiadó, ez meg egy kézirat, vagyis a világ világ volna, az apám az apám, konkrétan az én drága jó édesapám, és juszt se sírom el magam, hogy baszná szájba telibe a kurva élet, ahogy a jó katolikusok mondják." (268.)

Jó, válaszolhatnánk, ha olvasók volnánk. Kib* jó, mert lehet, hogy nem "irodalom", de nem lehet letenni.

* Nem ismételném meg, amit az olvasó már tud: a történeti hivatalt, a dossziékat, a döbbent szembesülést az atyai kézírással, stb. Inkább egy idevágó [anekdot].

Esterházy Péter a Javított kiadás 262. oldalán megemlíti, hogy "...tegnap [2000. június 8.-ról van szó - a szerk.] a Victor Hugo utcába kellett mennem, de a metróból rossz irányba indultam, így a Csanády utcában találtam magam." Ennek azért van jelentősége, mert "Csanádi" volt III/III-as ügynöknek beszervezett apja fedőneve: "Utcát neveztek el róla. Helyes." De mit keresett EP a Victor Hugo utcában?

Az Indexet, mi mást.

Én, botcsinálta rovatvezető, vártam aznap délután a kapuban, online interjúra jött, a Harmonia Caelestis megjelenése alkalmából. "E hét csütörtökön irodalomtörténetet ír a Törzsasztal: Esterházy Péter, aki prózáját máig töltőtollal, csíkos füzetekbe írja, és nem tűnik a világháló nagy barátjának, kötélnek állt, és eljön" - darvadoztam a topiknyitóban. EP kedves volt, gunyoros és rezervált: tömören (médiumszabatosan) és többnyire szarkasztikusan válaszolgatott, a zsidózóknak foghegyről, az ájultaknak iróniával, az intimkedőknek elegánsan. Nyelve pengés volt és sokértelmű, mint mindig. Hozta, mondhatnánk irodalomesztétikai műszóval, a formáját. Nem tűnt hát többnek a szokásos [EP-és (!)] manírnál, amikor a cinquecento nick gyanútlan és bennfentes kérdésére ("kedves E.P., úgy is mint édesapám, most éppen min töri a fejét? Milyen mű készül? Készül valamilyen mű? Mi készül?") azzal kezdte, hogy "úgy döntöttem, hogy mostanában erre a kérdésre azt válaszolom..." Mint aki nemcsak számít a kérdésre, de tart is tőle: "legyen dokumentálva, mikor - miket tudván" (171.) - mondta, amit mondott. Mint aki előre tudja, hogy egyszer ezt a választ még a fejére fogják olvasni.

Épp ez az, ami most történik.

EP akkor azt választ rögtönözte az olvasónak, hogy "semmin nem töröm a fejem és nem készül semmi új." És hozzátette: "Ez csak félig igaz. Annyit dolgoztam az elmúlt kilenc évben, hogy legalább ezt a választ megérdemlem." Most látni csak, milyen halálosan pontosan fogalmazott. (Nézem a fotókat a topik tetején: én is ott fontoskodom a háttérben, emlékszem a rohadt melegre és beleborzongok ebbe a rideg pontosságba. EP a kitérő válasz jogosságáról beszélt, nem a munka alóli felmentésről. Mert hiszen nagyon is dolgozott - "Munka ez is" (5.) - : a napló tanúsága szerint az interjú másnapján tervezte befejezni a sok-sok száz oldalnyi besúgójelentés és operatív tiszti feljegyzés kimásolását a Történeti Hivatalban.

*

[Metafor] A Javított kiadás csócsálása persze máris ezerrel zajlik: ezt minden rosszalló hangsúly nélkül mondom. Mi, kritikusok, irodalmárok, hivatásos értelmezők, ki vagyunk éhezve az efféle csemegékre, egy-egy Esterházy pedig mindig pompás falat ("...én immár egy nagyon jó frankfurti étterem étlapjára kerültem föl, pályám csúcsára érve..." - idézhetnénk frivolan, 262.o.). De azért ez a könyv, legyen mégoly magát-emésztő (ergo interpretátori szempontból hálás), túlságosan megüli a gyomrot. A diktatúrák lélektani instrumentáriumáról, a hatalom gyakorlójának és kiszolgáltatottjának egymással kompatibilis aljasságairól, a morális züllesztés stratégiájáról, a Kádár-rendszer és a szervilizmus lélektanáról, a kelet-európai nyomorúságról, az egyéni felelősséget áthárító történelmi öncsalásról, ilyenekről kellene értekezni - és ettől forog igazán az esztétai gyomor.

*

Az új szövegre szeppenten, döbbenten, lesújtva, letaglózva - nem találunk szavakat - mered az olvasó: de mindenképpen megszégyenülve és bután. Nem tudja birtokba venni. De nem azért, amiért, mondjuk a Harmonia Caelestis mennyei összhangzataihoz nem érhet fel prózai halandó: nem azért, mert a Javított kiadás még furmányosabb, még fantasztikusabb, még mesésebb és pajkosabb szöveglabirintus volna, mint az, aminek a javítása.

Mert nem az, sőt. Annak ellenére fog ki az olvasón, hogy nagyon is, tán túlságosan is egyértelmű, úgyszólván banálisan egyirányú. Azért fog ki rajta, mert alig nyújt lehetőséget a "saját olvasatra", az egyéni értelmezés örömszerző játékára.

*

Végtére is lineárisan előrehaladó naplóról van szó, persze több idősíkban, 1958-tól 1980-ig és 1999 decemberétől 2000 júniusáig, majd az újramásolások jelöletlen idejében, de mégis rendületlenül, nap nap után, évről-évre, előre az időben: mintha egyenesen az idő rendje volna az, amiben az opus magnum leginkább felülvizsgálatra szorul. Voltaképp kettős fejlődésregény, az ügynök-szerepbe kényszerített apa lezüllésének és a fiú ("spiclifi") ráismerésének Bildungsromanja.

Az olvasó egy olvasás történetét olvassa tehát, szövegrészleteket, reflexiókat és a reflexiók reflexióit: az író pedig egyszerűen jobb olvasó és rezonőr, mint az olvasója. Érzelmesebb (annyi könny irodalmi műben, Courts-Mahler inkluzive, még nem nyeletett le, mint itt), morálisan szigorúbb (ki merné édesapját ennyiszer legecizni és elküldeni a picsába, ha spicli volt is, pláne nyilvánosan?) és megértőbb is (vö. az ember gyengeségének és a kiegyensúlyozatlanságnak a "mindenkiből lehet spicli" tétel bizonyítását szolgáló körülírásával, 252.o.) Minden a legnyersebben ki van mondva, minden ellentmondás tövig kifordítva, minden paradoxon a végsőkig feszítve. Nincs hermeneutikai menedék: ahol "nincs titok, amit megfejthetnék" (261.), ott az olvasó sem kutathat enigmák rejtett és rejtőzködő, magasztos vagy játékos értelmek után. Akkor már az író is bevallhatja, hogy "a fiktív-nemfiktív libikókát, a [Harmonia Caelestis] leghangsúlyosabb jellegzetességét" nem tudja követni. "Mintha apám árulása elbutított volna..." (189.)

*

Nem találunk olvasatokat.

Legfeljebb fanyar-intellektuális tréfák adódnak, mint ez, a 96. oldalról: az "új fausti paktum, én mint Leverkühn. Nohiszen." EP itt eljátszik a nagyon is reális (azóta többek által írásban is realizált) értelmezési ötlettel, hogy a Javított kiadás voltaképp monumentális fikció, az apa mocska nem valódi, csak a zseniális fiúi fantázia terméke ("istenem, milyen lenne...") : a nem-fikcióként előadott remekmű, aminek ugyan megvan a morális ára, de az irodalmi tökély ennyit megér. Mármost a zeneszerző Leverkühnnek a Doktor Faustusban azon az áron adatik meg a remekmű kegyelme, hogy nem szerethet. A végén, mint tudjuk, a kétségbeesés átkozódó gesztusaként visszavonja a beethoveni IX. szimfóniát. Ad analogiam, EP a maga Apocalypsis cum figurisát csak annak árán írhatná meg, hogy mintegy visszavonja a maga örömódáját, a Harmonia Caelestis-t. 88.o: "Ez jutott hirtelen eszembe... nem kéne-e visszavonnom a HC-t." vö. még 20.o: "egyébként: bazd meg az égi harmóniáidat!") Van-e a szabadság mámoros művének ("hogy ilyen szabadon tudom használni a világot": 102.o.), létjogosultsága, ha a valósághoz való alkalmazkodás kényszere erősebbnek bizonyul, mint a szavakhoz valóé? Ennyiben a Javított kiadás nem melléklete és kiegészítése volna a nagy műnek, hanem ugyanaz, csak annyira fölülírva, hogy alatta eltűnjék, ami érvénytelenné vált: az irodalom. De a cím nem véletlenül paradox: hogyan is lehetne egy javított kiadás egyszersmind melléklete is annak, amit kijavít? Az 'én vagyok-nem én vagyok-de mégis' játéknak" úgy van vége (108.), hogy nincs vége: EP nem bír ellenállni a duplacsavarú bonmot ("Könyvet vissza nem veszek!", 273.) csábításának.

Erre a szimplaságra futunk ki: "Nem bírom, nem merem, nem akarom." (88.) A problémának nincs megoldása. Esztéták végórája: "Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam..." (67.)

*

Ad felelősség, nemzeti és személyes önvizsgálat, jegyezzük ezt meg a 274. oldalról: "Ha mindent megtettünk, és történt, ami történt, akkor újra kell definiálni a mindent. Ha az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát, és történt, ami történt, akkor újra kell definiálni a Napot."

(Az oldalszámra való külön hivatkozásért ezer bocs, édesapám.)

Olvassa el másik kritikánkat: Édesapám kizuhant a sifonérból

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.