Esterházy a németeknek drukkol

A könyvheti papírsurrogást lassan elnyomja a Németországból átszűrődő meccszaj, a Petőfi híd lábánál büntető verőfény, maga Esterházy Péter messzire látszik a kábé 100 főre rúgó E.P.-, irodalom-, foci-, és fociközvetítés-rajongókból álló közönségben és a tág tér ellenére senki nem cselezget a placcon. Azért ennyire nem folyik össze irodalom és foci, bár a magyar írók köztudottan bele-bele rúgnak a labdába. Szigorúan könyvbemutatóra és meccsnézésre érkeztünk.

Aztán a lehető legkellemesebb, árnyékba boruló színpadra pattan Esterházy Péter és Király Levente, az utóbbi moderálja az előbbit, és a futballal kapcsolatos közhelyek rövid megidézése - valaki azt mondta, állítja Király, hogy a vb az valójában minden férfinak a négyévente megrendezett születésnapja - után úgynevezett segítő kérdést tesz fel a híres írónak, hogy hát milyen focista is ő. Merthogy ezt azért lehet tudni E.P.-ről, hogy focistának indult, ugye az öccse az is lett, és most meg még írta is ezt a focis könyvet, aminek a címlapján félreismerhetetlenül egy focista van.

Egy jó negyedosztályú

E.P. tagadja, hogy az írása bármi kapcsolatban lenne a valósággal, de azért azt elismeri, hogy az öccse focista, és tulajdonképpen ő is, sőt kiderül, hogy a Csillaghegyen még mindig van egy kicsiny, de tántoríthatatlan bázis, akik szerint ő mindig is jobb focista volt, mint NB1-es kisöccse.

Hogy milyen focista Esterházy? Erre is megvan a válasz, "jó negyedosztályú" futballista. "A negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója..." - írja E.P. új könyvének első oldalán. Az "Utazás a tizenhatos mélyére" amúgy főképp ezekről az apró, mezei csapatokról szól, és korántsem a nagy foci világáról, mert, amikor a Süddeutsche Zeitung felkérte Németországban is népszerű írónkat, hogy írjon valami focisat most a vébére, E.P. úgy döntött nyakába veszi a német vidéket, és meglátogatja azokat a csapatokat, melyekkel azelőtt játszott, ő, vagy a válogatott, vagy az öccse, egyszóval végigjárja a régi meccsek helyszíneit, Csillaghegytől Hartháig, az '54-es berni döntőtől a 2005-ös megye kettőig (nyugati csoport).

Nem szonettek

Közben egyre több lesz a gyerek, fodros babakocsik koccannak össze, és alkoholmentes sörök gyűlnek az asztalokra, és Király Levente is érzi, hogy most a posztmodern szót inkább csak szőrmentén érdemes E.P.-re rápróbálnia. Az író laza és barátságos, nem úgy, mint a legutóbbi friderikuszos fellépésén, de hát a közönség is családiasabb és a téma is fekszik, a foci összehoz, ráadásul most olyan, mint amilyen csak négyévente van, és meg is beszélik, hogy egy perccel sem fognak továbbtartani hatnál. "Ha mondjuk szonetteket írtam volna, amik a ... szonettről szólnak, akkor elmehetnénk negyed hétig talán, de így... - mondja Esterházy és mindenkit biztosít afelől, hogy ő is akarja nézni a nyitómeccset, ezért hatkor szigorúan vége.

A németeknek drukkol

Király Levente az erre a célra kölcsönkért órájára pillant és ellövi az utolsó sorozat villámkérdést, amiből megtudhatjuk, hogy E.P. képtelen lenne a Costa Rica-iaknak drukkolni, sőt beismeri, hogy a németeknek drukkol (pedig, ugye tudjuk, hogy a mai Európa a németek utálatára van berendezkedve), főleg, mert azokat a játékosokat ismeri. Az is kiderül, hogy szerinte a kortárs foci három nagy alakja Ronaldinho, Rooney és Henry, és most azok közül is Rooney-ban bízik a legjobban. Aztán kb. 5.59-kor leintik a beszélgetést, mindenki elkezd székeket tologatni, a technikus zsinórokat dugdos innen-oda, és lassan bekapcsol egy plazmatévé az árnyékban, és akkor én azon bosszankodtam, hogy tök jó fejek voltak, meg ennyit okoskodnak, de a tévéközvetítés törvényein nem sikerült kifogniuk és csak meg kellett nézni a meccs előtt a reklámblokkot. De ez már egy másik történet.