Salamon
6 °C
14 °C

Szex és terror

2008.05.01. 18:29
A Szabadság a paplan alatt című kiállítás az 1968-as események, a májusban kezdődött francia diáklázadások negyvenedik évfordulóján a szexuális forradalom és a szocialista viszonyok kapcsolatát feszegeti. A magyar Elvis Presley ezt nem veszi észre, de mi sem.

"1968 körül valóban szabadosabbak voltak a fiatalok, mint manapság?" - léptem oda Komár Lászlóhoz, aki egy kisebb társasággal a kor énekesnőinek fotóit mustrálta. A rongylábkirály úgy nézett rám, mintha angolórára jöttem volna, úgyhogy konkrétabban fogalmaztam. "Akkoriban könnyebben vették a szexet?"

"Nem is tudom. Hogy jön ez ide?"

"Ez a kiállítás arról szól, hogy a hatvanas évek végén a szexualitás a lázadás szinte egyetlen formája volt itthon" - összegeztem magabiztosan Schmidt Mária megnyitóbeszédét. Hogy aztán rögtön elbizonytalanodjak.

"A szexualitás? Nem is vettem észre" - nézett körül Komár, elárulva, hogy kihagyta a Terror Háza igazgatónőjének beszédét, pedig abban részletesen szó esett arról, hogy Kádár idejében mindenki félt: Kádár a néptől, a nép meg Kádártól, de a magánszférába már nem tolakodott be az állam, így ott azt tehetett a munkásosztály, amit csak akart. A munkásosztály pedig dugni akart.

Kattintson 1968 emlékére!

A magyar Elvis Presley tekintetét követve körbepillantottam a teremben, és hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Hiába kapta ugyanis a kiállítás a Szabadság a paplan alatt - Szex és forradalom címet. Alaposabb szemlélő számára rögtön kiderült, hogy a bemutatott tárgyak egyike sem szól a szexről, és utalni is csak annyira utaltak arra, amennyire bármi, ha az ember nagyon akarja.

Komár László mindenesetre megkönyörült rajtam, és ahelyett hogy tovább sétált volna, mint Elvis a hawaii naplementében, elmondta: a hatvanas években még minden más volt, mert "a fiúk fiúk voltak, a lányok meg lányok". "Miért ma mik a fiúk?" - bizonytalanodtam el, remélve, hogy a Mondd kis kócos, hol van a mamád előadója rendet tesz a zűrzavarban. "Hát, az biztos, hogy ma a fiúk nem fiúk - szögezte le. - Ma a diszkóban a lányok a lányokkal, a fiúk a fiúkkal táncolnak. Régen ilyen nem volt. A katonaság miatt lehetett így" - villantotta fel a rock and roll rendpárti oldalát, hozzátéve: "Diktatúra ide vagy oda, akkoriban fegyelmezettebb volt az egész."

Elbizonytalanodva fordultam a kiállításra meghívott Benkő László felé, aki éppen 1968 lényegét foglalta össze egy hosszasan kifejtett történetben. A sztori röviden: 1968-ban az Omega Prágában játszott egy bizonyos Radim Hladik koncertje után. Az Omega 2005-ben aztán újra fellépett Prágában, ahol a koncert előtt megjelent Radim Hladik, átölelte Benkőt, és sírt, mire Benkő is sírni kezdett, és összefonódva zokogtak negyed órán át.

Benkő, Komár és a vbk feltalálója, Hóbor

Zavartan hümmögtem egy ideig, majd egy közelben álló úrhoz fordultam, akiről kiderült, hogy a hatvanas években producerként dolgozott a zenészszakmában. Hóbor István szerint akkoriban valóban szabadabbá vált a szex, de számára meghatározóbb emlék, hogy 1967-ben kitalálta a vörösboros kólát. A műszaki egyetemisták generációi számára meghatározó ital ötlete foci utáni fröccsözés közben született. A vörösbor rossz volt, akkoriban lett viszont legális a kóla, amelynek borba öntése mondén ötletnek tűnhetett Hóbor számára. Az elegyet a társaság izgalmasnak találta, és ha feltesszük, hogy legalább tizenegy ember ült az asztal körül, plusz talán a csere, akkor érthető, hogyan vált néhány évtized alatt országszerte ismert koktéllá a vadász/cibere/vbk.

Azt azonban továbbra sem értettem, miről szól az egyetlen teremből álló kiállítás. Végigsétálva a sűrűn és egyébként jó érzékkel berendezett szobában azt könnyedén leszűrhettem, hogy a hatvanas évek Magyarországán is dúlt a modernizmus, vagy annak egy sajátos, kelet-európai változata. Érezhető volt, hogy a kiállítás rendezői lubickoltak az izgalmas tárgyi világban. Énekesnők és a Füles címlaplányainak fotóit, jellegzetes alakú órákat, lámpákat, hordozható lemezjátszót, vázákat és idézeteket oszlattak el a falakon. Ez utóbbiból derült ki, hogy a kiállítás címe egy Csurka István-drámát idéz.

Ne gondoljuk azonban, hogy a kiállítás a magyarság erkölcsi romlása és a légidézőjelek közt emlegetett liberálisok közé barkácsolna ideológiát. Szó sincs a múlt vagy a szexualitás jobbos-szélsőjobbos interpretációjáról. Sőt, egyáltalán semmilyen interpretációról nincs szó. A néző akkor sem zavarodna össze, ha a plakáton 60-as évek retró, vagy mondjuk Kellék- és díszlet-kiárusítás cím szerepelne.

Az összeválogatott tárgyak és videók ugyanis nem mennek a közhelyeknél mélyebbre 1968 értelmezésében. Nem mutatják meg, milyen különbségekkel zajlottak a rockzenében, diáklázadásokban és szabad szerelemben csúcsosodó folyamatok a világban és a szocialista blokkban. Nem villantják fel, hogy ugyanazok a jelszavak mennyire mást jelentettek keleten és nyugaton. És még azt a jellegzetesen magyar, bizonyos fokig máig ható tényt is figyelmen kívül hagyják, hogy a rendszerváltásban központi szerepet játszó demokratikus ellenzék kezdetben inkább volt szaporodási, mint ideológiai közösség.

A Terror Háza kiállítását így valószínűleg valamelyik munkatárs retromániája, vagy a múzeumok közt kényszerré váló közönségvadászat reflexe indította. Pedig a kor értelmezése különösen érdekes lett volna azután, hogy a Terror Házát támogató jobboldal szellemi vezére a nyáron, szembehelyezkedve a közvélekedéssel arra jutott, hogy 1968 szabadságvágya, újító ereje és tekintélyellenessége nem hogy megtermékenyítő volt, hanem károsan hatott a világ alakulására.