Elszállsz az illúzióban

Tarr Hajnalka 2007-ben egy csehországi ösztöndíj keretében kapott lehetőséget, hogy térinstallációt készítsen egy régi vár tornyába. A torony mélyén régen börtön, fent pedig őrhely volt. A képzőművész 35 ezer irodai gémkapcsot fűzött össze hosszú, szőttesszerű műtárggyá, amit a torony belsejében függesztett fel.

Az alkotást a csehországi kiállítás után szétszedték. Tarr jóval később, már itthon említette meg egyszer Pados Gábor műgyűjtőnek, az Irokéz gyűjtemény egyik tulajdonosának, hogy szívesen dolgozná át és állítaná ki a "cella zártságát a kilátó határtalanságával oldó és egyben összekötő" installációját idehaza is, más formában.

Októberben a Nemzeti Galériában időszaki kiállítás nyílt az Irokéz gyűjtemény majdnem teljes anyagából, itt Tarr Hajnalka több műve is látható volt. Százados László művészettörténésznek, a kiállítás kurátorának a megnyitó előtt pár nappal került a kezébe egy fénykép a csehországi toronybeli darabról.

A Magyar Nemzeti Galéria munkatársai már régóta gondolkoztak azon, hogy mivel lehetne a múzeum „A“ épületének lépcsőházát kicsit feldobni. A második emeletre ugyanis csak itt lehet feljutni, ám mivel a lépcső el van dugva az épület hátsó sarkába, sokan nem is találnak ide.

Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója közben megkereste Padost, hogy vegyen részt az Irokéz gyűjteménnyel – az ország egyik legnívósabb kortárs képzőművészeti kollekciójával – a Mecénásnapok nevű háromnapos novemberi kiállításon, de ezeknek a színe-java a Nemzeti Galériában volt kiállítva. Így jött az ötlet, hogy a Műcsarnokba a szétszedett művet alkossák inkább újra, amit aztán a Galériának ajándékoznak.

„Felhívott a Gábor, hogy megcsinálhatom az installációt a Műcsarnokban, mondtam, hogy fél vagy háromnegyed év kell rá. Csak 28 nap van – közölte ő.“ Tarr tudta, hogy ennyi gémkapcsot képtelen egy hónap alatt alatt összefűzni.

Akkoriban gyakran látogatta egy barátját a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, így jött az ötlet, hogy esetleg a betegek segíthetnének ebben. Kiderült, a klinikán évek óta működött kreatív foglalkoztató és művészeti műhely, szeptemberben pedig nappali foglalkoztató is nyílt, hogy a bejáró betegek hasznos elfoglaltsághoz és önálló jövedelemhez juthassanak.

„Mondtam a Tarr Hajninak, hogy semmi akadálya, mert ez egy könnyen megtanulható, automatikus munkának tűnik – mondta az Indexnek Simon Lajos, a klinika igazgatóhelyettese. - Közben a betegek tudnak majd egymással kommunikálni, aminek nagyon komoly terápiás haszna van: ha együtt, közös cél érdekében teremtenek értéket, az a csoporthoz tartozás élményét adja, ami az elszigeteltséggel küzdő emberek életében óriási dolog“.

A fekvő és a bejáró betegek egyre lelkesebben vettek részt az amúgy meglehetősen monoton munkában, és összesen három hét alatt sikerült végezniük vele, így maradt idő az installáció kihelyezésére is. A negyedtonnás szerkezet felfüggesztése a falak szerkezeti gyengesége miatt majdnem meghiúsult, de végül önkéntes szakemberek segítettek ebben.

A Műcsarnokban, az Irokéz gyűjtemény termében egyetlen mű volt kiállítva: egy faltól falig érő, félig áttetsző vékony fémfal, gémkapcsokból. „Ha az ember megvizsgálja a saját falait, korlátait, rájön, hogy azok áthatolhatók, mert nincs valós esszenciájuk. A pszichés betegek számára azonban az a fal, ami nekünk se tűnik mindig áttetszőnek, egy bonyolult akadálypálya" – magyarázza Tarr Hajnalka, milyen új jelentéseket nyert a mű a keletkezése során.

Tarr alkotásának harmadik, végső verzióját az Irokéz kiállítás zárásakor avatták fel a Nemzeti Galériában. A négyszögletes lépcsőház közepén függő, „Process" (folyamat) című alkotást a padlón és a mennyezeten is egy-egy kerek tükör zárja le, illetve végteleníti.

„A fal a Galériában feloldást kapott, mindkét irányban végtelenítődött. Nem valóságos dimenziókban töltjük az életünket. A dolgok attól teremtődnek, hogy az ember beletesz energiát. Ez teret ad, a reális és az irreális határán“ – foglalta össze a mű végleges változatával kapcsolatos gondolatait az alkotó.