Parti Nagy nyelvével hét nőt teremtett
A Nemzeti Színházban Csákányi Eszter szólóban mutatja meg, miért ő az egyik legjobb. Hogy a színház látszólag tök egyszerű dolog: vannak szövegek, meg kell tanulni és elő kell adni. És ennek az ellenkezőjét is bizonyítja, hogy egy színésznek nem elég játszania, a szerepévé kell válnia, majd át kell tudnia alakulni. Az ezernyi identitás és lelki helyzet között vagy eltűnik a színész valódi személyisége, vagy megmutatkozik. Csákányi Eszternél ez utóbbi történt. Parti Nagy Lajos: A hét asszonya SzépRóza-monológok.
Kéthete a Magyar Narancsban Parti Nagy Lajossal arról beszélt Csáki Judit, hogy PNL a kortárs színház megmentője, akinek nyelvérzékenysége bármilyen történetet meg tud menteni. Most nem valami nagy színházat kellett megvalósítania Anger Zsolt rendezőnek PNL szövegével, hanem egy az íróhoz sokkal közelebb álló, szövegközpontú világot kellett teremtenie. Ráadásul Csákányival, mi kellhet még?
Fotó: Barakonyi Szabolcs
Hét nő monológját adja elő Csákányi: a villamosvezető messze a legjobb és legmegrázóbb, ugyanis őt választja valamelyik magazin A hét asszonyának, és néhány feles után elkezd beszélni belőle a fájdalom, amit a Moszkva tér és az Oktogon között szedett össze. De van Amerikából visszatérő üzletasszony, meg bárénekesnő is. Csákányi mindegyik monológ között átöltözik, leveti nyelvét és lelkét, hogy a parókával egy másikat húzzon fel, átalakul, amennyire egy színésznő csak átalakulhat. Teljesen.
Van hét nő. Az egyik egy színésznő, aki megszólalásig hasonlít Csákányira, de még sem ő, hiszen nyelvleg teremtett ő is, játék ez is, hogy miközben ülünk be a sorok közé, kihangosítva halljuk a színésznő készülődését, félelmeit, hogy érdekli-e a nézőket a darab vagy hogy bakizik-e. Mert amikor kézműves-előrajzolóként kezében pezsgővel és virágokkal kijön a kis színpad előterében álló mikrofonhoz, akkor az már egy szerep. Ahogy a színésznő is.
A monológok közti átöltözéseket Csákányi végig kommentálja, miközben a néző még a monológ hatása alatt áll, ő már profi színészként csak arról beszél, hogyan reagált a közönség, mit szúrt el. Folyamatosan tudatosítja, ez csak egy előadás, amitől nem az elmondott hat monológban bújik meg a lényeg, hanem a háttérből beszélő színésznőben, aki kiteszi a szívét, lelkét, testét a nézők elé, mindent belead. A végén paróka nélkül meghajol Csákányi: félig még a darabban, félig már kilépve belőle. Ez az átmenetiség a színház lényege, ezért volt jó Anger Zsolt rendezése.
