Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Klassz cikkek
Mindent kipróbált a Soharóza kórus, amit húsz emberrel éneklés címén ki lehet próbálni egy színpadon. A kötetlen színdarabként felépülő játékban volt kórusimprovizáció, ami magában is szokatlan műfaj, voltak művek, melyeket az egyik kórustag – Sztojanov Georgi – írt, volt ősi jávai ének, gegparádé és mozgásszínház.
Mivel a kórus egy sötét teremben, a nézők gyűrűjében vezeti elő produkcióját, rögtön az elején a Harmadik típusú találkozások csúcsjelenetét idéző szeánszhangulat alakult ki. Egy új játék főszereplője lett a néző, már amikor átvette az instruáló füzetecskét. „Menj be a sötét terembe, és keress helyet magadnak a ledlámpa segítségével” – jött az első utasítás, és aztán minden felvonásnál újabb oldalon igazítottak el bennünket arról, hogy mit látunk, hallunk, milyen helyzetbe képzeljük bele magunkat.
A lazán egymáshoz kapcsolódó felvonásokból interaktív előadás született, az élmény az éjszakai pálmaház belsejében elérhető tudatállapotba ringatott, mert épp fogékonyabb hangulatomban talált. A darab alapvető célja amúgy épp ez, hogy a néző aktív részesévé váljon, ezért kommunikál folyamatosan a füzet lapjain keresztül: a néző felfeküdhet a boncasztalra, énekelhet a kórussal, átrendezheti a teret a párnáival. És még meg is tapsolják az előadás végén a fellépők a büfébe érkező közönséget.
A produkció Halas Dóra karvezető vezénylete alatt, de jobbára közös brainstorming során alakult ki: a próbafolyamatban alapvetően a már említett kórusimprovizáció vitte a prímet. Minden tag a vezető által aktuálisan megszabott hangokból válogatva kezdett el hosszan, kitartva énekelni, ebből egyfajta hangszőnyeg keletkezett, és örvénylett a bevezető alatt. Helyben született meg a zene, amibe vakkantások, madárcsicsergés-utánzás, lihegés, csettintgetés és fújtatás is beletartozott.
Az előadás a Felületi feszültség címet kapta, ami nem bonyolult ötlettársítás. A Soharóza kórus is inkább a saját nevén agyalt sokat, és egyik műsorszámként éppen ezért az elvetett ötletnevek (paplanernyő, panelhang, expandikus létezés, rügy, rothadás, kefír, tér-idő kontinuum, testnedv, tág kopoltyú és még több száz név) csendültek fel az ehhez direkt kodályos alakzatban felálló énekkarból, ami kifejezetten viccesre sikerült.
A kórusban egyedül a karvezető és a zeneszerző profi zenészek, a többiek amatőrök. Talán néhány gyengébb megmozdulása volt a fellépőknek az egyszemélyes magánszámok között, de ez az improvizatív jelleg miatt elkerülhetetlen. Összességében az előadás működött, a jó zene miatt mindenképpen.