Lila dildóval, halott kisbabával ütik a ritmust

A gyerekkort, a félelmeket és a szorongásokat jó érzésű emberek nem növik ki, viszik magukkal, hogy ezzel kockáztassák, életük bármely pontján előbukkanhatnak olyan nyomasztó és vicces figurák, mint a Tiger Lillies, amit Grimm, Tim Burton és szexuális frusztráció nélkül szinte megérteni sem lehet. A Trafó-beli kétórás koncerten azért tettünk rá kísérletet, mert a húszéves zenekar nem akármilyen, néha színházba forduló koncertet adott, és mert bárányokkal közösülnek.

Az elején rögtön a saját fejemet veszem, mert csúnya dolgokat írtam a Tiger Lilliesről a Szigeten, de ez a vallomás sem nyomaszt már tovább, mert akkor egy lyukon át figyeltem ezt a szakértők szerint a brechti színházat cigány kabaréval keverő együttest. Egyfelől minden igaz, amit akkor megfogalmaztam: játszanak a színházi keretekkel, klimpíroznak, másfelől néhány albumukat meghallgatva és látva végre egy előadást az elejétől a végéig, kiderül, ezért is jók. Szomorú és beteg humoruk van, amibe belefér, hogy a koncert egy pontján előkapjanak egy hatalmas, lilának látszó dildót, zongorázás közben azzal illusztrálva az illusztrálandót. Később ezzel legalább megtámadhatták a dobost.

Adrian Huge dobos amúgy is remek, akkor is, ha a szórólap szerint David Byrne a dobolás James Joyce-ának tartja, és bár bogozom a képet, megfejteni nem tudom. Az tény, hogy a dob mintha dobos testének része lenne, mintha magán játszana, néha meg is teszi. Egyszer hatalmas gumikalapáccsal zenél, amivel szétveri a felszerelését, utána a maradványokon kíséri társait, de előfordul, hogy elővesz egy kisbabát, hogy azzal adja a ritmust a bébihalálról szóló dalhoz. Ebbe a beteg show-ba minden belefér, a fűrészen zenélés is, vagy az Örkény Színház társulatának megjelenése: Für Anikó vezetésével megérkeznek a színpadra, hogy a Tiger Lillies Parti nagy Lajos fordításában elkészült dalaiból kettőt elénekeljenek. Elérték, hogy a színdarabra felhívták a figyelmet, jók voltak, a fiúk lánynak, a lányok fiúknak öltöztek.

A Seven deadly sins címen futó előadás természetesen a hét főbűnt járja végig a kevélységtől kezdve a fösvénységig, így énekelve szexualitásról, drogokról, prostikról, a másik autójáról és nőjéről, a haragról vagy egy kisbaba haláláról. Morális haláltánc harmonikára és fűrészre. A festett arcú énekes, Marty Jacques szexualitástól és haragtól színes szövegvilágát viccesen ellenpontozza a punkkabarénak titulált, alapvetően harmonikára épülő zenéje, de igazán beteggé a szuper magas hangon elénekelt dalok teszik. Az énekes végig a karakterében marad, mereven közlekedik, kicsit lehajtja a fejét, hol őrült Chaplinnek, hol szívszorító bohócnak tűnik, aki járja a világot, énekli az embereknek a borzalmakat, de nem hallgatnak rá, csak nevetnek, élik tovább az életüket.

Az is csak viccként működik, hogy a végén halálra dobolja magát a dobos, lefordul a székről, a koncert így fejeződhet be igazán, bár a közönség soraiból rántanak be egy srácot, aki rögtön bármelyik számot leköveti, nem mindegy, hogyan, de remek móka, ő meg bátor. Végül szellemként visszatér a dobos, hogy a szellemruhaként használt lepedőtől vakon eljátssza az utolsó számot. Háromszor tapsoljuk vissza a beteg freak show-t, hogy büntessenek.