Friderika
10 °C
17 °C

Autisták hekkelték meg a képzőművészetet

2010.07.03. 13:28
A Konkrét birodalma címmel autisták képeiből nyílt zavarba ejtő kiállítás Miskolcon. A műalkotások ugyanis jók, csak nem biztos, hogy valójában műalkotások. De akkor mi van a falon?

Könnyű dolgom lenne, ha képzőművészeti kiállításon állnék. Azt gondolnám, a vehemens ceruzamozdulatoktól pulzáló, de egyszínű vörösre színezett felület, és a megnyíló, barnás hasadék a fájdalomról és feltárulkozásról szól.

A fehér lapot villámként kettéhasító kék forma pedig a harmónia végét, a teljesség megszűnését jelentené. A szálkás, fekete vonalak háttere előtt hajladozó, energikus mozdulatokkal felvitt piros foltokat pedig nyilván emberek baljós rendben vonuló csoportjának fordítanám.

Kelemen Róbert alkotása előtt és Tarr Hajnalka mellett

A zavart az okozta, hogy ezek a képek jelenthetik az ellenkezőjét is. Lehet, hogy egyik sem baljós, hanem éppen az öröm rajzairól van szó, vagy valami olyan érzésről, aminek létéről nem is tudok.

A miskolci galériában ugyanis autisták képeit állították ki. Olyan emberekét, akik egyik legfőbb jellegzetessége, hogy képtelenek a kommunikációs jelrendszerek értelmezésére, és maguk sem tudnak a hagyományos értelemben kommunikálni. Alkotásaik emiatt olyanok, mintha egy évszázadokkal ezelőtti, ismeretlen civilizáció véletlen előkerült tekercseit vizsgálnám. De az ikonográfia ismerete nélkül valójában esélyem sem lenne megtudni, hogy a zöld sárkány vajon baljós elem a képen, vagy éppen a szerencse szimbóluma.

Az ilyen fokú elveszettség érzéshez pedig nem is kellenek évszázadok. „Bemutatnál Kelemen Róbertnek? – kértem a kiállítás kurátorát, Tarr Hajnalka képzőművészt. - Az ő képei a legerősebbek, megkérdezném, melyik a kedvence.” „Bemutatlak, de csak visszamondja, amit hall” – tárta szét a kezét a kurátor. „És akkor melyikükkel érdemes beszélni?” „Beszélni? Egyikükkel sem.”

Ennek ellenére persze odaléptem a félénken álldogáló, szürke inges fiatalemberhez. „Nagyon jók a képeid. Melyik a kedvenced?” „Melyik a kedvenced?” – érkezett a válasz, amitől úgy éreztem magam, mintha egy tükörüveg mögé próbálnék belesni, de csak saját magamat látnám. Elveszettnek éreztem magam, hiszen már abban sem voltam biztos, hogy a falra függesztett képeket művészetnek tekintsem egyáltalán, vagy inkább valami terápia végtermékéről van szó.

Annyi nyilvánvaló volt, hogy amit látok, az egyáltalán nem szánalomból érdemel figyelmet, csak azért, mert ezek szerencsétlen, kisállat őszinteségű emberek, akiket gyámoltalanságukból adódóan kell dicsérni.

Fotó: Földes András

Tarr Hajnal is a képeikben rejlő, művészinek tűnő potenciál miatt kezdett velük foglalkozni, amit az is mutat, hogy a válogatásba nem csak autisták, hanem egy skizofrén és egy downszindrómás beteg is bekerült. A megoldást azonban az ő műveik sem segítik.

A legtöbb munka absztrakt. De ha nem, akkor is, az emberalakok, kulcstartók és festékes tubusok is hasonló jegyeket mutatnak a kavargó foltokkal: a vonalak vehemensek, ugyanakkor a legutolsó, mellékesnek tűnő részlet is olyan kidolgozott, mintha valami rejtett jelentősége lenne. A minták ismétlődnek, a besatírozott sávoknak, rendeződjenek azok egy kulcstartó formájába, vagy valamilyen nonfigurális alakzatba, mintha csak a papír széle szabna határt: olyan érzésem volt, hogyha a kurátor egy négyzetkilométeres papír közepére állította volna a művészeket, azt is ilyen akkurátusan kitöltötték volna.

„Az autisták nem megbomlott elméjű emberek, hanem éppen ellenkezőleg. Mivel nem tudják értelmezni a körülöttük zajló világ jeleit, félnek minden változástól. – Tarr Hajnalka sem tudta, mit jelentenek valójában a képek, de azt igen, miért olyanok, amilyenek. - Az autista számára a világ úgy néz ki, mint egy nagy puzzle, amit aprólékosan összerak. De ha ekkor belép valaki az ajtón, akire nem számított, és mond valamit, akkor az olyan, mintha lesöpörnék a félig kirakott játékot, és el kellene kezdenie kirakni egy teljesen újat. Ezért inkább bezárnak, és valamilyen követhető, következetes cselekvésbe menekülnek. És nekik, mivel nem tudják értelmezni a jeleket, minden részlet ugyanolyan fontos. Mindennek ugyanakkora hangsúlya van a képeiken is.”

Amiből az is következik, hogy ami a képekre kerül, az kompromisszumoktól mentesen őszinte. Nem az önkifejezés képeit látjuk. Hanem konok, megalkuvástól mentes kísérleteket arra, hogy rendet rakjanak a világban.

A nézőt azonban nem csak ez a tudatos világtól idegen, kendőzetlen nyíltság zavarhatja össze. Hanem az a kérdés is, hogy ezeket a képeket képzőművészetnek tekintsük-e. A kérdés összezavarta a hazai képzőművészeti élet udvariasan leosztott játékát. A kurátor beadta az egyik kiállító, az általunk is ajnározott Kelemen Róbert képeit a Fiatal Művészek Stúdiójába (FKSE), hogy tagságot szerezzen. Az ötlet nem provokáció volt, hiszen ha ezek a képek megjegyzés nélkül szerepelnének a Műcsarnokban, akkor tanult szakírók közölnének elemzéseket róluk valamelyik, 350 példányban megjelenő szaklapban. Ilyen repetitív, vonalközpontú, absztrakt művészetet sokan művelnek, például Szijj Kamilla ismert ránézésre nagyon hasonló munkáiról.

A hazai képzőművészeti élet neves és fiatal szereplőit egyesítő szervezet azonban visszautasította a kérelmet. Indoklásuk szerint nem a képek minőségével volt a baj, hanem azzal, hogy azok mögött nem húzódik meg olyan művészi koncepció, amit ők alapvető fontosságúnak gondolnak. Amivel a szervezet nem csak képzőművészeti, hanem pszichiátriai ismeretekről is tanúbizonyságot tett, hiszen a világon senki nem tudja, mi húzódik ezen képek mögött, kivéve az FKSE-t, amely legalább abban biztos, hogy mi nem. (Az ügyet a szervezet egyébként szeptemberben újra napirendre veszi.)

Az eset jól jelzi, hogy az autisták kiállítása a képzőművészet lényegét érinti. Mit tekintünk érvényes művészetnek? Azt, amit mi művészetként értelmezünk, vagy azt, amiről az alkotó azt állítja, hogy művészet?

Kattintson a többi képért!

„Az autisták meghekkelték a képzőművészetet – mondta a kiállítást megnyitó képzőművész és tanár, Sugár János. – Ezek a művek végtelenül következetesek. Nincs bennük egy vonal sem, aminek nincs jelentése. Minden okkal van a képen. De közben nem úgy készültek, ahogy mi nézzük őket. Döntenünk kell, hogy az alkotó, vagy a befogadó szempontjából közelítjük meg az alkotásaikat. És mivel az alkotó szemszögéből nem tudjuk, marad a mi saját befogadói megközelítésünk” – volt megengedő Sugár velem szemben, aki izgalmasnak találta a munkákat.

Pedig a képekkel kapcsolatban valójában csak két dologban lehetünk biztosak. Hogy a képzőművészet átértékelésére készteti az újtól nem rettegő művészeket. És hogy egy nagyobb kiállításon márciustól a Nemzeti Galériában is szembesülhetünk ennek a megfejthetetlen világnak a pillanatfelvételeivel.