László
17 °C
32 °C

Miért kerül húszezer ceruza a levegőbe?

2010.08.27. 14:36
„A filmben feltűnő fiatal, öreg, magyar és külföldi építészek nem azért rajzoltak, mert pisztolyt fogtam a fejükhöz” – mondta a velencei biennálé magyar kiállításának kurátora. A jövőben ráadásul egyre fontosabb lesz az építészek által létrehozott terek atmoszférája. Akármi is az eszmei mondanivaló, a kiállítás jó.

A magyar pavilon kiállításának alkotói úgy álltak a mediterrán délutánban, mint akik a saját kivégzésükre várnak, de tudják a halál már megváltás lesz a terjengős beszédek után. Figyelni akartam a megnyitóra, de a helyettes államtitkár olyan hangfekvésben beszélt, hogy már csak azt vettem észre, percek óta gondolkozom, miként lehetne a magyar protokollesemények hagyományosan tragikus hangulatát az életközeli zónába tolni. Megoldás nem jutott eszembe, így a megnyitó után feldobott, hogy a kiállítás szakított az eredendő gyász rítusával, és inkább meditatív volt, szellős és könnyed.

Klikkeljen, kérjük

Wesselényi-Garay Andor kurátor és Ferencz Marcel építész húszezer ceruzát lógatott fel fehér zsinórokra, amitől a kiállítótér fény- és árnyjátékoktól vibráló, finoman strukturált, monokróm térré alakult. Mintha a levegő eddig nem ismert halmazállapotba került volna.

A húszezer madzag szövete mögött fekete-fehér filmfelvételeken vonalak kacskaringóztak, további sejtelmes vibrálást adva a mintázathoz. Az egyik sarkot színes ceruzák szőnyege dobta fel, máshol zárt felületté álltak össze az egymás mellé lógatott ceruzák. Jó volt bolyongani a nyugodt atmoszférájú térben, az embernek csak később jutott eszébe: valójában nem egy zenbuddhista elvarázsolt kastélyban van, hanem a velencei építészeti biennálén, és ez a dolog nyilván szól is valamiről.

Felcsaptam a katalógust, elolvastam a kiállítás címét, és zavarba jöttem: Borderline Architecture. Amellett, hogy a borderline határvonalat jelent, a leginkább mégis a depresszió és a skizofrénia közti pszichés betegség neveként ismerős. Amely a maga szuicid jellemzőivel nagy távolságban van a békés hangulatú kiállítástól.

Nem igazított el a nagyteremben vetített film sem. Építészek rajzoltak épületeket, vonalakat, lendületes girlandokat kanyarítottak, és közben a rajzolásról vallottak. Elhangzottak érdekes dolgok is, valaki például elmesélte, hogy a keze mindig kicsit mást rajzol, mint amit a fejével kigondol, és hogy a kikerekedő rajz sokat elárul a tudatos és a tudattalan közti mezsgyéről. De mit akar mondani ezzel a művész? – néztem körül, és feltettem a kérdést Wesselényi-Garai Andornak: A kiállítás nosztalgikus tisztelgés a rajz előtt?


A kurátor szerint nincs szó nosztalgiáról. „A kiállításunk hipotézise, hogy az építészek még mindig rajzolnak. Különösen Magyarországon, ahol erős az építészetben a rajzoktatás. Az építészek egy jelentős része még mindig ceruzával kezdi terve kidolgozását, és az építészek közti kommunikációban is alapvető fontosságú a rajz – érvelt Wesselényi-Garai. – A rajzolás egyáltalán nem tűnt el, csak hajlamosak vagyunk a számítógépes technológiákra figyelni. A filmben feltűnő fiatal, öreg, magyar és külföldi építészek sem azért rajzoltak, mert pisztolyt fogtam a fejükhöz” – összegezte az üzenetet a netes médiáknak szóló tömörséggel a kurátor.

A heves bólogatás közben jutott eszembe, hogy ha a rajz nem tűnt el, és minden maradt a régiben, akkor mi az állítás? Ilyen alapon össze lehetne rakni egy kiállítást arról is, hogy a számítógépek milyen fontos szerepet töltenek be a szakmai és mindennapi életben egyaránt.

„Ez a kiállítás az élményről szól. Ahogy a fehér fonalak vibráló fényjátékot hoznak létre, ahogy az atmoszféra nyugalomra, lassúságra késztet.”

Fotó: Földes András

Tehát képzőművészeti, nem annyira építészeti kiállításról van szó, vontam le a következtetést, de a kurátor nem értett egyet. „Az atmoszféra fontossága új megközelítést jelent az építészetben. A modernista építészet a terek fontosságáról beszélt. Ezt a hetvenes években a regionalizmus változtatta meg, amikor lényegessé vált, hogy az épület hol helyezkedik el, és miként viszonyul a környezetéhez. A kilencvenes évektől a terek atmoszférája került előtérbe. A jövőben még fontosabb lesz az építészek által létrehozott terek atmoszférája, a terek érzelmi, pszichológiai megközelítése.”

Tetszett a gondolat, úgyhogy már nem hozakodtam elő azzal, hogy ha atmoszféra, akkor viszont miként kerül képbe ez az egész rajzolás. Inkább elvesztem a monokróm térben.