Öngyilkosok lesznek a világ sztárépítészei

Világos volt a velencei építészeti biennále üzenete. A világ sztárépítészei mély válságba kerültek, önértékelési zavaraik erősebbek, mint egy emós tinilányé, világképük széthullása még meg is ijesztené a depresszív gimnazistát. Az építészek eddig úgy tudták, a cél az, hogy minél elmésebb, izgalmasabb és lenyűgözőbb épületeket tervezzenek. Házaikba már a NASA-t megelőzve építették be a csúcstechnológiát, amikor bejött a gazdasági válság, és kiderült, hogy sztárépítészekre nincs is akkora szükség, a világ elboldogul markáns jelek nélkül, csak legyen pénz a havi tévé-előfizetésre.

A biennále zsűrije, a hét vezető építész Franciaországtól Vietnamig szomorúan bámult ki a faltól falig ablakon, Jean Nouvel egy hullámzó dizájnkerevetre rogyott, majd azt motyogta, neki mindegy, díjazzanak valami tákolmányt, ha ez kell. És így is lett. Az idei biennále fődíjasa három darab gyalulatlan deszkákból összerótt bódé lett, amikben LCD-monitorokat helyeztek el a bahreini építészek. A tévékben riportfilmek mennek egykori halászokról, akik a part menti ingatlanfejlesztések, az épülő szálloda- és lakóparknegyedek miatt már nem halászhatnak, hanem segélyből vagy más munkából kell élniük. A közös tengerparti vízipipázgatáshoz pedig a Velencében is kiállított bodegákat ácsolják maguknak.

A történetek megindítóak, mert tényleg jobb egy cuki halászfaluban sétálgatni, mint liftezni valami felhőkarcolóban. Viszont ha megkérdeznénk a volt halászokat, hogy egy fejletlen agrártársadalomban élnének inkább, vagy néha szívesen bevásárolnak a sarki szupermarketben, ahol olyankor is van hal, ha viharos a tenger, akkor valószínűleg nem az otthon koplalást választanák.

Az ökológiai problémák, a hirtelen gazdaggá vált országok átgondolatlan fejlesztései persze aggasztóak. Az építészet felől nézve ugyanakkor feltűnő, hogy ebben a történetben az építészek a rossz fiúk, akik mesterséges szigetek és futurisztikus felhőkarcolók építésével elűzik az embereket a tengerpartjaikról. És ha ez nem lenne elég a sztárépítészek gyászos hangulatának bizonyítására, akkor megemlítjük, hogy mi kapta a legjobb projekt díját: egy láthatatlan épület, aminek életnagyságú makettjét vékony, fehér szénszálak fonalai jelölték ki az egyik teremben. Állítólag. A felállítás utáni éjszaka ugyanis beszökött egy macska, belegabalyodott a láthatatlan fonalakba és összedöntötte az egészet. Ami így még jobban megfelelt a zsűri hangulatának, akik már nemhogy építészeti jeleket nem akarnak a világba, de legszívesebben láthatatlanná tennék mindazt, amit eddig felépítettek.

Ukránnak lenni rossz

Ez a mentalitás megjelent a biennále több pavilonjában is, szerencsére különböző intenzitással. A legrosszabb lehet ukrán építésznek lenni, ők ugyanis egy rozsdás, kiégett vasépületet állítottak ki, amiben narancssárga villogó keltett atomháború utáni hangulatot.

A román pavilon inkább szarkasztikus volt azzal, hogy egy, a termet szinte teljesen kitöltő fehér fadobozt mutatott be, amelyen egy ajtón és egy felső kör alakú bevilágítón kívül csak két kukucskáló luk volt. Azáltal, hogy egyszerre csak egy ember léphetett be a dobozba, hirtelen megnőtt a tér értéke. Az emberek sorban álltak, leskelődtek, miközben ezt sem a jellegtelen épület, sem a belső tér nem indokolta.

A belgák pedig lírai kiállítással reagáltak arra, hogy már sosem lesz szükség építészekre. Rendszeresen használt terekből kiszerelt felületeket mutattak be, amelyeken finom mintát alakított ki az emberi jelenlét. Az irodai szőnyegen kirajzolódtak az asztalok pozíciói, és az ösvény, amelyen a dolgozók járkálni szoktak. A festményszerűen fellógatott asztallapon nyomot hagyott, hogy konyhában vagy a nappaliban állt. A semmibe vezető metrókorlátot nézve pedig egyértelmű volt, melyik irányból érkeztek az utasok.

A letargia vagy melankólia különböző fokain mozgó munkák nem jelentették azt, hogy a biennálé sivár és lehangoló lett volna. Sőt, nem tarthatom magamban évek óta erősödő gyanúmat, hogy a Velencében éves váltásban rendezett képzőművészeti és építészeti biennálék közül mindig az utóbbi erősebb. Talán azért, mert az építészek a képzőművészekhez hasonlóan képesek emelkedett, vagy szimbolikus, vagy esztétikus, vagy szintetizáló munkák létrehozására, projektjeik mögött viszont szükségszerűen ott van valamilyen gyakorlati kérdés vagy körvonalazható alapvetés.

Miközben a képzőművészeti projektek tömegét átnézve a kitartó látogató nagyobb arányban szembesül a fókusz hiányával. Egyes esetekben nem világos, a művész miért pont ezzel foglalkozott, és nem valami mással. És ha kivehető is valamilyen szellemi bázis a munkája mögött, az nem csak apropó-e, hogy elsüthesse az akár érdekes, de amúgy súlytalan ötletét?

(Olvassa el legutóbbi beszámolónkat a képzőművészeti biennále jázminillatú buborékáról >>> )

Barlangi Avatar

A kanadaiakat egyébként nem dobták volna ki a képzőművészeti biennáléról sem. Pavilonjukban nem az építészeti problémák jutottak eszembe, hanem azt próbáltam eldönteni, az Avatar barlangi jelenetébe, vagy egy túlvilági csillárboltba keveredtem. Sápadtan fénylő, fehér, tollas, leveles, kacsos lények lebegtek a térben. A közelükbe érve finoman felém hajlottak a leveleikkel, csattogásba vagy fujtatásba kezdtek, miközben némelyik lény belsejében színes folyadék fortyogott halkan egy lombikban.

Valószínűleg órákig bolyongtam volna a túlvilági térben, ha nem ad interjút egy tévének a kreátor, Philip Beesley. Úgyhogy megtudtam, hogy a kreatúrák nem egyszerűen interaktívak, hanem hálózatot alkottak, mint egy korallzátony ökoszisztémája, ahol a növények, állatok és növénynek látszó állatok a kibocsátott és beszívott anyagok láncolata révén szoros kapcsolatban állnak egymással. A projekt a környezetre reagáló komplex rendszerek gondolatmenetét követve kapcsolódik az építészethez, de csak akkor, ha elhagytuk a pavilont, mert a helyszínen nehéz szabadulni a kristályos burjánzás fülledt esztétikájától.

A fődíjat normális esetben nyilván ez a pavilon kapta volna, mert előremutató, ötletes, szép és gondolatébresztő. Igaz, egy nagyon fejlett ország nagyon fejlett projektjének díjazása csak tovább növelte volna a zsűri lelkiismeret-furdalását. És nyilván nem segített, hogy a Hylozoic Ground nevű projekt már nyert első díjat idén, és egy korábbi verziója a linzi Ars Electornica állandó kiállításának része.

Operaházi szivacs

A biennálén egyébként tobzódtak a klasszikus építészeti projektek. A dánok és oroszok lepukkant területek revitalizációját mutatták be, előbbiek olyan megaberuházásokkal villantottak, amik egyébként már épülnek is Koppenhága környékén.

Toyo Ito a tajvani Taichung Metropolitan Operaház gigantikus szivacsra emlékeztető makettjével igyekezett reményt önteni a biennálén lógó orral, kavicsot rugdalva bóklászó zsűribe. A kisebb-nagyobb kapszulák hálózatából álló épület nemcsak formája miatt volt felvillanyozó, hanem azért is, mert 2013-ra el is készül.

A biennále főkurátora, az építészeti Oscarként emlegetett Pritzker-díj idei nyertese, a japán építésznő, Kazuyo Sejima pedig a Rolex learning centerrel szerette volna bebizonyítani, hogy van miért élni. Az általunk is ajnározott épület Wim Wenderst is megihlette, aki rögtön 3D-s filmet rendezett a misztikusan hullámzó épületről, azzal az üzenettel, hogy egy ilyen térben a takarítónőket is vallásos révülethez hasonló érzések járják át.

A kurátor egyetlen installáció kiállításával rúgott hatalmas öngólt. Meghívta Janett Cardiff lehengerlően jó és rémesen egyszerű munkáját: a kanadai művésznő negyven hangszórót állított fel a múlt századi hajóépítő csarnokban. A körben elhelyezett hangszórókból egy reneszánsz darabot éneklő kórus negyven énekesének hangja szólt: mindegyikük hangja külön hangforrásból csorgott bele a fénypászmáktól melankolikus hangulatú térbe.

Az egyébként már más helyeken is kiállított installációt itt nyilván a hangok térképző tulajdonságainak prezentálása végett hívták meg. De erre egyetlen látogató sem gondolt. Az áradó hangok olyan hatással voltak a látógatókra, mint a légypapír a legyekre. A belépők a terem közepe felé haladtukban egyszer csak megtorpantak, arcukra halvány félmosoly ült ki, lehunyták szemüket, és mindenről megfeledkezve álltak a hangok lágy hullámai közt. Egy gyors közvélemény-kutatás után nyilván kijött volna, hogy a zene a legmagasabb rendű művészet.

(Nézze meg a teljes biennálét gyorsan és sok képpel! Kattintás után a lengyelek halálugrásos pavilonja, a hollandok lebegő városa és a kísérlet, amitől sírva fakadt volna Öveges professzor.

Cikkünk a magyar pavilon kiállításáról, 20 ezer lebegő ceruzával >>>)