Ez nem egy röhögős kabaré. Negyven egység van benne, a szereplőknek legtöbbször 2-3 perc alatt kell intenzív jellemrajzot adniuk a jelenetekben. Inkább az abszurdum erejével hatnak az egyes színek. A kabaré nemcsak a röhögésről szól, hanem egy ironikus világképet kell bemutatnia. Én harcolok a minden pillanatban való viccelődés ellen, mert azok csupán reflexek. Ami mulatságos, az nem biztos, hogy röhögtető, inkább gondolatébresztő kell legyen.
Ez a darab arra mutat rá, hogy semmi sem változott meg az emberekben attól, hogy már nem a kommunizmusban élünk. Hogy rosszul jártunk a szocializmussal, de a kapitalizmussal sem jártunk jobban. Rosszul használtuk a szabadságot, ezért ugyanott tartunk mentálisan, emberileg, de főleg kulturálisan. A Balfék, jobbra át! című közéleti kabarénkat is kissé át kellett írnunk, mert túlságosan komolyra sikeredett. De átírva már tényleg egy röhögtető kabaré lett, ha nem is felhőtlenül, de szórakozik rajta a régi és az új közönségünk is.
Én másfél-két évre vállaltam, hogy új közönséget hozok a színházba, de egy év után távozom. A szezon végén befejezem itt a munkám, és ezzel azt szerettem volna példázni, hogy nagyon sokféle út van. A kíváncsiságot akartam felkelteni a kabaré iránt ez emberekben, de nem volt elég pénze a színháznak, hogy megvalósítsam a terveimet. Nem tudom, hogy a mostani produkciók megérik-e az őszt, de én úgy gondolom, ami itt zajlik, az egy tünet.
Azért nem sajnálom, hogy elmegyek, mert én példázni szeretném, hogy manapság nincsenek meg a kondíciók a kulturális törekvésekhez. Mondjuk eddig sem voltak meg, ez nem kormányfüggő, és nem is anyagi kérdés elsősorban. Megválasztása előtt Orbán Viktor kijelentette, hogy értékpreferációt akarnak bevezetni a kulturális életben. A liberális oldal ekkor nagyon felhördült, megijedtek, hogy kulturkampf következik, de én örültem, hogy majd végre kiderül, mi az, ami támogatandó, és mi nem. A kultúrára a pénzt nem az önkormányzat adja, hanem az adózók az adóforintjaikból. El kell dönteni, hogy az én adóforintjaimat Andrew Lloyd Webber, Neil Simon zsebeibe kell-e tömni vagy pedig kortárs magyar drámát támogatnak vele. El kell dönteni, hogy a magyar operett hungarikum-e, és szükség van-e a pesti kabaréra.
Ha szakembereket vennének maguk mellé tanácsadónak - nem kell engem, hanem bármilyen szakembert -, akkor az meg tudná mondani, hogy melyik színházra van szükség. Volt olyan hang, aki szerint senki nem látta az Operaház fantomját. Én azt mondom, Londonban 25 millió ember él, abból 20 millió nem látta az Operaház fantomját, mert nem tudja megfizetni. Nem muszáj azt látni minden embernek, de a Bánk bánt, a Csongor és Tündét, Az ember tragédiáját, amit a Nemzeti Színházban az elmúlt években úgy mutattak be, hogy a történetét sem lehetett megérteni, arra viszont szüksége lenne az ifjúságnak, hogy ezeket megismerje. Erre azt válaszolták, hogy ezt nem lehet egyszerre. De én már harminc éve hallgatom, hogy nem lehet. Egyszer csak neki kéne fogni, felelősséget vállalni az én adóforintjaimért, hogy megmondják azt, hogy a magyar nemzeti kultúrában mi az, ami támogatandó. Amihez meg semmi közünk, az menjen ki a piacra.
Erre a fajta kabaréra lenne a legnagyobb szüksége a jelenlegi kormányzatnak, hogy azt a hangnemet, amit gerjeszt, és alkalmaz, kiváltsa valami olyan derűvel, amit én megpróbálok európaivá hangolni egy olyan műfajban, ami egyébként opponál.
Én is tudnék ebből a színházból csinálni olyat, ami eltartja magát. Ha ezt koncesszióba adnák nekem, akkor mindenkit kirúgnék, öt színésszel csinálnék egy sikerműsort és meggazdagodnék belőle. De ez egy szocialista színház ebben a pillanatban. Olyan értelemben, hogy ez egy támogatandó színház. Úgy csinálnak, mintha támogatnák, fizetik a béreket meg a járulékokat meg a színpadi díszletet, csak senki nem tudja, hogy mindez mennyibe kerül. Hiller István csinált egy színházi törvényt, de azt nem tudja, mibe kerül egy százas szög, azt sem, hogy egy díszlet az tizenhat millió vagy negyven, és ellopták-e a különbözetet. Nem tudja, hogy mit keres egy igazgató, aki mindent maga rendez, mindent maga ír, mindent átdolgoz. Csomó mindennel nincsenek tisztában.
Lehet mondani ezt is, de én a pályázatomban nem arra szerződtem, hogy nyereséges legyek. Én arra szerződtem, hogy ezt a társulatot, ami itt 20-30 éve húzza a belét, nem gyilkolom meg. Nem vagyok hajlandó Lorán Lenkét elküldeni meg a Sast se, mert az itteniek tettek annyit, hogy jár nekik, hogy itt elegyítve, diffúz módon egy hasonló színházat csináljunk. 2-3 év kellett volna, hogy velük és más új színészekkel csináljunk valamit. Csomós Miklós szerint az az én kudarcom, hogy nem számoltam le a múlttal. Magyarul nem rúgtam ki a Sast innen.
Csomósnak azt a megjegyezését, hogy nem számoltam le a múlttal, én így fordítottam le. Pedig egyedül Sasnál van telt ház a színházban. Ebben a kérdésben egyfolytában politikai a megfontolás, és nem szakmai. Ha nekem Csomós azt mondja, hogy nem támogatják ezt a színházat, akkor én nem ide jövök, ahol csak a fenntartási költség 40 millió forint.
Nem tudom, mert február közepén vagyunk, a pályázatot még nem írták ki, amikor kiírják, még 30 nap, míg beérkeznek, 30 nap mire elbírálják, mire kinevezik az új igazgatót, addigra vége a szezonnak. Aki ide jön, az fel se készülhet. De ez már nem az én dolgom. Hallok ezt is, azt is. Még ebben az évben elvesznek tőlünk 23 milliót, jövőre még többet, 85 millió jut majd 127 helyett. A 23-at nyilván azért vették el, mert én már elmegyek. A színház nagyságának arányában tőlünk vették el a legtöbbet, miközben eddig is a legkevesebbet kaptuk.
A társulat dolgozik. Felnőtt emberek, és tudomásul kell venniük, hogy megszűntek bányák, megszűntek kohászatok, sok minden. Valamit ki kell találniuk. Ez már nem az én dolgom. Én 63 éves vagyok, és nem szeretném, ha kilukadna a gyomrom.
Kettő: a Nicsak, kibeszél és a TárSasjáték.
Ugyan már! Ide olyan ember be nem teszi a lábát, aki miatt ebből probléma lehetne. Itt Demszky Gábor életében nem volt, pedig nagyon meg akarta szüntetni. A Demszky gyakorlatilag meg akarta szüntetni a Mikroszkópot, de a Sas ezt ügyesen kivédte. Nehogy azt higgye, hogy az előző berendezkedés szerette ezt a színházat, dehogy szerette.
Biztos, hogy nem. Nem jöhet vissza. Ugyan. Ahhoz a nagy októberi szocialista forradalomnak kéne kitörni.
Nyilván mindenki azt hiszi, hogy én ködösítek, pedig senki nem kényszerített, hogy elvállaljam a színház igazgatását. Előtte másfél évig én színházba be nem tettem a lábamat. Pont azért, mert olyanok a színházakban az erkölcsi, anyagi és szakmai állapotok, hogy avval közösséget vállalni lehetetlen. Ami engem mozgatott, hogy a társulattal együtt voltam 30 éve, és ezért ők nagyon akarták, hogy vállaljam el. A másik, hogy legyen egy bázisa a pesti kabarénak, hogy ne dögöljön meg. Nem fog megdögölni így se. Az apámtól örököltem ezt a műfajt, és nekem nagyon sok jót adott a kabaré. Lehet, hogy ősszel fogok csinálni egy kabarét máshol. Sőt, ígérhetem, hogy biztos. Ezek közül az emberek közül is lesznek benne.
Ezzel én nem nagyon foglalkoztam. Általában lojálisak voltak hozzám, ez nem okozott problémát. Amikor valami fordulat van, akkor vannak jellemhibák. Ha bizonyos nyilatkozatok elkezdenek csúsztatni, akkor én azt korrigálom, de olyan sok nem volt. Én ezek fölött elmegyek, mert egy igazgatónak a fizetésében benne van az anyázás. Az én lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem, pedig azt hiszem, hogy utoljára 25-30 éves koromban dolgoztam annyit, mint most. Ha a szándékom feddhetetlen, a többi nem érdekel. Az sem érdekel, hogy siker lesz-e vagy sem. Mindent megteszek, de szégyenteljes az a kulturális deficit, az az elbutultság, az intellektualitásnak a züllöttsége, ahova 20 év elvezetett, és ami az egész országot jellemzi.
Például említeném, hogy a Magyar Televízió az archívumának az anyagaiból él reggeltől estig. Hogy nem sül ki a pofája ennek a 20 évnek, hogy nem tudott egy közszolgálati értékeket közvetítő adót létrehozni. És az a hatalom bűne, hogy erre nem ad pénzt. Nem lenne akkora ez az összeg, amibe kerülne. Ezért nincs a színészeknek munkája, ezért nem ismeri senki a fiatal színészeket, ezért van, hogy a színészek szappanoperákban meg reklámfilmekben akarnak menni, hogy megéljenek.
Én nem tudom, hogy miket csinálnak, de a Magyar Televízió ebben a pillanatban nézhetetlen. Nem mintha a kereskedelmi televíziók nézhetőek volnának. A Duna az egyetlen, ami még valamennyire nézhető.
Én ezzel húztam egy cezúrát, hogy ez már a 21. század kabaréja. Azt jelzi, hogy a hagyományokat megőrizzük, de ez egy más formáció. Az én elvem, hogy a hagyomány megőrzése és megújulás egyszerre történjen. Azt akartam, hogy ez színház legyen. Díszletben, jelmezben, jellemeket rajzolva, ahogy kell.
A héten bemutatandó darab jeleneteit Tabi László írta, aki hosszú évekig a Ludas Matyi főszerkesztője volt. Egy rém szarkasztikus, nagyon finom, abszurdumokat fölvető, jeles író volt. Amit írt, az állja az idők próbáját. A darabban elhangzó műveket az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig írta, a Kádár korszakig.
Nekem meggyőződésem, de a többi már a közönség percepcióján múlik. Nem biztos, hogy mindig a térdüket kell csapkodniuk, ha jó érzéssel, jól szórakoznak, és a végén azt mondják, hogy „hát igen”, akkor én elégedett vagyok. Nem vagyok hajlandó a saját kulturális szintem alá menni. Akkor sem, ha ez ma anakronizmus.
Azok a művek, amik nem aktuálisak, hanem egyetemes kérdéseket bogozgatnak, azok megmaradnak. Lehet torgyánozni, lehet gyurcsányozni, lehet orbánozni, de az nem marad meg. Amit Gyurcsányról ma mondanék, nem lenne aktuális, pedig hogy röhögtek rajta. Holnapután Orbán sem lesz aktuális. Ők jönnek-mennek, a műfaj meg marad.
Születnek igen, például a Táp Színháznak a Minden rossz varietéje. Annál jobb kabaré nem kell. Az pesti kabaré! Az arról szól, ami ma ízléstelen giccs, gusztustalan borzalom, azt a pofádba vágja.
Ez van preferálva. A televízióban, ha azt a kérdést teszik fel a Való Világban, hogy mit nézzenek ma este, a szerelmesek éjszakáját vagy a többiekét, akkor itt miről beszélünk?! Ha ezt nyújtják alternatívaként. Egy intim szerelmi aktust közvetítsünk vagy egy hálótermet, amiben felnőtt emberek egyszerre végzik a vegetációjukat. Nem hiszem, hogy ez jóra vezet.
A Való Világ egyébként egy nagyon-nagyon fontos műsor. Mert modellálja az emberi viszonylatainkat, az indulatainkat, az érzelmeink változékonyságát. Az egyik párbajban győztes fiú, aki addig egy nagyon rokonszenves srác volt, győztesként helyzetbe került, és ahogy írtam a blogomban is, a nagyon labilis helyzetben levő kislányra elkezdett vigyorogni, előtört belőle a cinizmus, mert éppen jó helyzetben volt. Én azt gondoltam, hogy a maguk nemzedéke nem ilyen.
Azt gondoltam, hogy tanulunk. Ahogy az én apám tanított valamit az én nemzedékemnek, az intő volt. Mi megmondtuk a gyermekeinknek, hogy a rossz helyzetben lévő emberre nem szokás rávigyorogni. Még akkor sem, ha én nagyon jó helyzetben vagyok. Ilyeneket veszek észre, és ezért én vadul nézem a Való Világot. Minden színésznek néznie kellene, hogy milyen szélsőségeket élnek át emberek összezárva, mert egy színházban is össze vannak zárva az emberek. Egy társulat ugyanolyan karantén. Önellenőrzés és önfegyelem nélkül nem túlélhető.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
