Örkény: Öt évig pörköltet írtam

„Ő mindig regényt akart írni, de soha nem tudta megírni. Talán ezzel a szemlélettel nem lehetett egy nagyregényt végigvinni" – mesélte a szociológus Örkény Antal, Örkény István fia apja személyes drámáját. Az egypercesek zsenije mindig a nagyra vágyott, az mégsem jöhetett össze. Fia szerint a Tatárfutás lett volna a nagyregény, ami csak töredékben maradt meg. „A novellái nagyon sűrített művek, amikbe jól át tudta vinni a személyiségét. Érzékeny volt, felismerte az ellentmondásokat, de volt benne egy humanista értékrend, ami a kisember vergődéséről, nevetségesnek látszó küzdelméről szól. Közben az embert nagyon szerette" – mondta Örkény Antal az Egypercesekről, amikről az író azt mondta: Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!

Örkény István harmadik feleségével, Radnóti Zsuzsával (Fotó: Keleti Éva)

Az író harmadik felesége, Radnóti Zsuzsa sok energiát felemésztő, magányos küzdelemként írta le a helyzetet, ami alapján Örkény azt gondolta, csak „pörköltet" ír:

„Sok regényterve, félbehagyott szövege volt. Újra és újra nekigyürkőzött, és miközben megszülettek az egypercesek, a kisregények, a drámák, a roppant energiával készült nagy terjedelmű vállalkozások viszont sorban félbe maradtak."

Fanyarul, önironikusan így vallott ezekről a sok energiát felemésztő, magányos küzdelmekről: „Időbeosztásom a következő: reggel, amikor még friss és fogékony a fejem, a regényen dolgozom. Délután, amikor már nem friss, se nem fogékony a fejem, más egyebet írok. Az öt év alatt (délutánonként) megírtam egy csomó normális novellát, aztán egy csomó „egyperces” novellát, körülbelül két vagy három színdarabot, csupa mellékterméket, valahogy úgy, ahogy a háziasszony a karajról levagdalt húsdarabkákból, hogy ne vesszenek el, összecsap egy kis pörköltöt. Öt év óta pörköltöt publikálok."

A hadifogságban mindent megkapott

Örkény István élete különös vargabetűkkel tarkított. 1942 elején munkaszolgálatos lett Nagykátán, utána a doni frontra vitték, 1943 elején pedig már hadifogságba került félmillió magyarral. 1945-ig a Tamarov melletti gyűjtőtáborban élt, később a Központi Antifasiszta Iskolában kellett tanítania Krasznogarszkban. Tanártársai Rákosi Mátyás, Révai József és Lukács György voltak. Haza csak úgy mehetett, hogy belép  kommunista pártba.

A hadifogságból hazatérve jó néhány évig hitt az új rendszerben, egy új világban, s egyfajta „vakság uralkodott rajta”, ahogyan ő fogalmazott. Majd a kiábrándulás következett, a forradalom után pedig a hatalom elutasította, és megpróbálta elhallgattatni. A hatvanas években visszatérhetett, távolságtartó viszonyt alakított ki a rendszerrel szemben, Radnóti Zsuzsa szerint úgy tűnt, a kultúrpolitika tudomásul is vette. (Leszámítva egy-egy támadást, például, ahogy a Niagara nagykávéház című novelláját fogadta a hivatalos kritika, vagy, hogy a Pisti a vérzivatarban című drámáját tíz évre csak betiltották).

Fia szerint különös fontosságot jelentett életművében a hadifogság: „A döntő a hadifogság volt. Ott megkapta, amit mindig is akart, megszabadulhatott a polgári státuszától. Nem szerette, hogy a státusza határozza meg, hogy kicsoda. Ott egy senki volt". Az író apja jómódú, asszimilálódott zsidó patikus volt, aki a legendák szerint több patikáját eljátszotta, majd nyerte vissza kártyázások alkalmával. A polgári értékrenddel ezért sem tudott soha mit kezdeni Örkény.

56 után csak önmaga maradt

Írói pályafutásában 1956 után következett be a fordulópont, addig főleg termelési regényeket és szociográfiákat írt. Az október 23-i forradalomban Örkény az Írószövetség elnökségi tagjaként vett részt, és ő mondta el azt a sokat idézett fontos beszédet a Szabad Kossuth Rádió indulásakor október 30-án: „A Rádió éveken át a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon". A mondottak miatt őt is kihallgatták, majd nem publikálhatott évekig, Aczél György gyógyszerészeti munkába kényszerítette.

1978. Örkény, Sütő András és Juhász Ferenc társaságában a Nemzeti Színházban Sütő András: Kain és Ábel című drámájának ősbemutatóján.

„A forradalom után évekig nem jelenhetett meg egy sora sem, szilenciummal sújtották. Elment dolgozni, hogy megéljen. Nagy csönd lett körülötte és benne is" – meséli Radnóti Zsuzsa, aki emlékeztet minket egy interjúra, amiben az író azt mondja: öt évig csak magának írhatott, amivel közelebb kerülhetett önmagához. Ekkor szűnt meg a nyomás rajta, csökkentek az elvárások. Ekkor születtek az első egypercesek, ami egy rendkívül sűrített, szórakoztató szövegvilágot hozott: „Megír egy nagyregényt másfél oldalon" – mondja Örkény Antal az 1968-ban megjelent Egyperces novellákról. A könyvet nagyon szerették, gyorsan és sokan vásároltak őket. Nyelvet és műfajt teremtett Örkény a rendszer leírásához, talán ez legkomolyabb írói sikere, de minden bizonnyal a legnépszerűbb.

Pedig nem vicces írásoknak szánta szövegeit, hanem véres valóságnak. Ahogyan ő foglamazott 1975-ben: „Az igazság az, hogy – legalábbis az én véleményem szerint – ilyen az a világ, amelyben élünk. Lehet, hogy amit írok, annak nincs általános érvénye, mert talán csak a mi mai magyar világunk ilyen. De amit fonáknak, groteszknek vagy humorosnak vélnek írásaimban, azt, higgye el: én egy mosoly nélkül írom le, mert véres valóságnak látom, tehát olyannak ábrázolom."

Örkény szépen megfogalmazta sokszor hallott definíciójában, hogy mi a groteszk: "Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm".

Műveit sok nyelvre lefordították, darabjait New Yorktól Athénon át Japánig sok helyen bemutatták, népszerűek voltak, pedig Örkény Antal szerint kulturális és társadalmi beágyazottsága miatt sok helyen nem értették : „Ahogy távolodnak a szövegei, darabjai Magyarországtól, úgy válnak ezek a művek egyre érthetetlenebbé. Emiatt volt benne egy kicsi keserűség, mert rájött, hogy ezeket a kulturális kódokat nem lehet lefordítani".

Kegy volt, hogy szabadon élhetett

A hatvanas évek elején csökkent Aczél figyelme és szigora, mert az Új Írásban engedéllyel, de megjelenhetett írása, sőt hirtelen néhány fontos irodalmi újság, a Kortárs vagy az Élet és Irodalom is közölte szövegeit. Addig hiába küldözgette írásait, azok nem jelentek meg. Legsikeresebb műveit ekkor kezdte írni, és a hatvanas években a nagyközönség körében is népszerű lett  Örkény. Radnóti Zsuzsa így emlékezik erre: „Kegyeltnek nem mondanám. Semmi kegyet nem kért és nem is kapott. Persze, visszatekintve a mából, tőle kölcsön vett iróniával mondhatjuk, azt is, hogy persze, már az is kegy volt, ha valaki szabadon élhetett, írhatott, utazhatott és megjelenhetett. A Kossuth-díja sem kegy volt, hanem az életmű felívelésére kapott szakmai kitüntetés, az egypercesek, a Tóték, a Macskajáték hazai és nemzetközi sikerei után, 1973-ban".

Örkény különleges írói tehetsége abban mérhető, hogy sikerült a rendszer lényegét, a rendszer abszurditását úgy megírnia, hogy közben a rendszer maga nem kezdte ki, sőt sokszor támogatta. Létrejött az az abszurditás, hogy a kommunisták és a rendszerellenesek is kedvelték munkáit, bár minden bizonnyal nem ugyanazért. „Ha mindketten ugyanazért szerették volna, akkor a kommunistáknak el kellett volna jutniuk önmaguk megkérdőjelezéséig" – jutott a végeredményre ezzel kapcsolatban Örkény Antal.

1979. Örkény, Sulyok Mária színésznővel a Macskajáték című darab előadása előtt a színházi öltözőben.(Fotó: Horvát Éva)

„Ha azt nézzük, tisztességes tudott maradni egy nagyon bonyolult században, bár sokan úgy gondolják, hogy egyszerű meghúzni a határt a tisztesség és tisztességtelenség között, de szerintem ez nem is olyan könnyű. Nemcsak személy szerint ő élt tisztességesen, hanem a műveiben is megjelent ez. Képes volt ezeket a műveket egy más értékszinten tartani, ami már nem rendszerfüggő" – összegezte ezt a nehezen értelmezhető időszakot Örkény Antal. Hozzátette,  hogy az író „furcsa mód nagyon toleráns volt, mindenkivel és mindennel szemben, így a rendszerrel is. Nem volt forradalmár, de a tisztesség határain belül maradt. Tudta, hol van a jó a társadalomban, ami nem volt egyszerű egy ilyen világban."

A rendszer belseje

Az abszurd gondolkodás Örkény sajátja volt, alkatilag érezte ezt, és bár sokáig kereste az igazi író nyelvét, végül megtalálta: Egypercesek, Macskajáték, Tóték, Rózsakiállítás, hogy a legfontosabbakat említsük. Örkény Antal emlékeztet minket azokra a személyes levelekre, amiket Meselevelek címen adtak ki néhány éve. A leveleket a gyerekeitől külön élő Örkény írta, és a rendkívüli személyesség mellett az abszurd gondolkodás is megmutatja magát bennük.

Írói sikerét annak köszönheti, hogy hiába volt beágyazva Örkény a rendszerbe, ha azt mindig kritikai távolságtartással kezelte, képes volt megkülönböztetni a jót a rossztól. Sok kompromisszumot kellett kötnie élete során fia szerint, de az életművet jelentő munkákban ezek nem látszódnak. A Rákosi hatvanadik születésnapjára írt köszöntőversen és a termelési regényeken persze látszódott.

Örkény nemcsak egy rendszer lényegét mutatta meg abszurd történeteiben, hanem a mai napig a lehető legtöbbet mondja el a diktatúrák működéséről, és a magyar emberek gondolkodásmódjáról is. Örkény Antal szerint „meg akarjuk érteni a saját világunkat, de mindannyian különbözünk, elég lényegesen ráadásul. Megpróbálta megragadni az életünk kulturális beágyazottságát és a kultúránkat, az értékeinket, viselkedéseinket, éppen ezért szövegei hozzásegítettek a megértéshez, és a mai napig nagy segítséget jelentenek."

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!