Álom

Múlt az idô, közeledett a próbák kezdésének idôpontja. Bekopogtam az író irodájába, hogy megkérdezzem, hogy áll a darab. Az író éppen telefonált. Láthatóan zavarta jelenlétem. Egyik kezével eltakarta a kagylót, úgy mondta, hogy most nincs ideje velem beszélgetni, jöjjek másnap. Másnap is bekopogtam hozzá. Éppen egy számítógépes játékot játszott a számítógépén. Mondta, hogy most nincs ideje velem beszélgetni, jöjjek másnap. Másnap újra meglátogattam irodájában. Nagyon kedvesen fogadott. Mondta, hogy nagyon jól halad a darab, már csak néhány oldal megírása hiányzik. Kértem, hogy mutassa meg az elkészült anyagot. Rögtön, mondta és kihúzta a fiókját. Megszólalt a telefon. Fax érkezett. Az író figyelmesen elolvasta a faxot. Nagyon fontos üzenet, mondta. Most el kell mennie. Felvette a kabátját, feltette a kalapját, kérte a fizetését és elment. Múltak a napok, az író nem jött vissza. Az próbák megkezdése elôtti napon még mindíg nem volt darab. Leültem a számítógéphez és elkezdtem írni egy darabot. Reggelre lettem vele kész. A darabnak Csehov Három Nôvére címet adtam, mivel a történet a nagy orosz íróról és három nôvérérôl szólt.

Megkértem a társulat zeneszerzôjét, hogy írjon az új darabhoz zenét. A zeneszerzô örömmel vállalta a feladatot, azonnal rengeteg ötlete támadt, amelyeket el is dúdolt. Felvette az elôleget és elrohant.

Megkértem a látványtervezôt, hogy tervezze meg a látványt és a jelmeztervezôt, hogy tervezze meg a jelmezeket. A művészek örömmel vállalták a feladatot. Azonnal rengeteg ötletük támadt, amelyeket gyorsan le is skicceltek. Felvették az elôleget és azonnal munkához láttak.

Elkezdôdött az olvasópróba. A rendezô nem jelent meg. Felhívtam: nem tud eljönni, mert megigérte a családjának, hogy elviszi ôket síelni Szlovéniába. Majd jön, mondta és letette a kagylót. Átvettem a feladatát és én olvastam fel a darabot. A színészek mobiltelefonon telefonáltak közben. Páran kimentek a büfébe, csak a felolvasás végén jöttek vissza.

Kiosztottam a szerepeket. A színész, akire Csehov szerepét osztottam, mondta, hogy ô szívesebben játszaná Irína szerepét, mert alkatilag az közelebb áll hozzá. Jó, mondtam és elláttam rendezôi utasításokkal. Az utasításokkal nem értett egyet. Ezt inkább így csinálná, azt úgy, mondta. Rendben van, mondtam. A színész felvette a kabátját, feltette a kalapját, felvette a fizetését és elment. A darabot az asztalon felejtette. Küldönccel küldtem utána. Többet nem hallottunk róla. Csehov szerepét én vettem át.

A színésznô, akire elôször Irína nôvér szerepét akartam osztani, megsértôdött, amikor szerepét másnak adtam. Elôbb sírt, aztán toporzékolt, aztán csak nevetett. Bedobta a próbatermet díszítô fikuszt a táskájába, felvette fizetését és elrohant. Többet nem láttuk.

A színésznônek, akire Olga szerepét osztottam, nem tetszett a szöveg. Mondta, hogy hazaviszi a darabot és férjével átírják. Rendben, mondtam. A színésznô még egy darabig csevegett a többiekkel, majd felvette a kabátját, aztán a fizetését, kölcsönkérte a táskámat, beletette a darabot és elbúcsúzott. Többé nem került elô. Olga szerepét ugyan átvette a színház tragikája, de késôbb megüzente, hogy víziója van, s csak akkor számíthatunk rá, ha a vízió végetér és sikerült lejegyeznie. Elérni ezután nem tudtuk, ô maga nem jelentkezett. A szerepet senki más nem vállalta, úgyhogy ezt is nekem kellett vállalnom.

Mása szerepét a színház drámai szendéjére osztottam. A finom, halkszavú teremtés elôször némán pislogott hosszú szempilláival, aztán csendesen, de ellentmondást nem tűrôen kijelentette, hogy ô inkább Ophélia szerepét játszaná, vagy Hamletét, mert az a darab jobban érdekli, mint ez. Jól van, mondtam, és műsorra tűztem a Hamletet. A színésznô boldogan mosolygott. Mondta, hogy hazamegy, megtanulni a szerepét. Késôbb hallottuk, hogy még aznap átköltözött Svájcba, ahol szôrmekereskedést nyitott. Küldött egy képeslapot a társulatnak. Azt írta, nagyon szeret bennünket és jól van. Így Mása szerepe is rám jutott.

Egyedül maradtam a próbateremben a színésszel, akire Pável Pocakov, a zongoratanár szerepét osztottam. A színész részegen érkezett a próbára, felvette a fizetését, aztán a magával hozott palackból folytatta az ivást. Mire az ô szerepéhez jutottunk, már aludt, az asztalra dôlve. Megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült. Taxit hívtam és megkértem a sofôrt, hogy vigye haza a színészt és fektesse ágyba. Néhány nappal késôbb a színész felesége telefonált. Elmondta, mennyi gondja és baja van. Aztán megtudtam tôle, hogy közös ismerôseink közül ki kivel feküdt le, hányszor és melyik milyen teljesítményt nyújtott az ágyban. Mielôtt elbúcsúzott volna, megtudtam tôle, hogy a férje eltűnt, a taxis nem vitte haza a próbáról. Felhívtam a taxivállalatot és sikerült megtalálnom a sofôrt. A sofôr elmondta, hogy a színész magához tért a taxiban és követelte, hogy ne haza menjenek, hanem Ukrajnába. A sofôr engedelmeskedett és elvitte a színészt Ukrajnába. A színész a kijevi piactéren szállt ki a taxiból. A sofôr még látta, ahogy bemegy egy bárba, aztán hazaindult. Rengeteg baja volt a határon, a Michael Jackson CD-k miatt. Negyvenezer darabot bízott rá egy ukrán barátja és a vámosok nem akarták a szállítmányt átengedni a határon. Végül adott nekik két üveg vodkát, tizenkét tojást és egy pótkereket, csak úgy lehetett megoldani a dolgot.

Nem maradt más hátra, nekem kellett eljátszanom a darab valamennyi szerepét. Én lettem Olga, Irína, Mása, Pável Pocakov és Anton Pavlovics Csehov. Megtanultam a szövegeket, azonosultam a karakterekkel és még egy koncepciót is sikerült találnom arra, hogy miért én játszok minden szerepet. Végülis én írtam a darabot, az én lelkem különbözô vetületeirôl szólnak a jellemek, csak én játszhatom el ôket hitelesen. Meghirdettem az elôadást. Sajáttervezésű plakátokat nyomattam - a színház plakáttervezôje éppen kutyáit vitte egy bemutatóra Burgenlandba, - és teleragasztottam a plakátokkal a várost. Kifizettem a plakátragasztásért járó büntetést aztán folytattam az elôkészületeket.

A zeneszerzôt már hosszabb ideje nem láttam. Felkerestem a lakásában. Pizsamában ült a számítógépe elôtt és MP3-as tömörítésű zenéket töltött le az internetrôl. Kérdeztem, hogy sikerült-e valamire jutni a darab zenéjével. Igen, mondta és feltett egy CD-t. A CD-rôl egyetlen, kitartott hang hallatszott, ami engem hálózati búgásra emlékeztetett. De én prelűdre, nyitányra, táncetűdökre, intermezzóra és fináléra gondoltam eredetileg, mondtam. Nem baj, mondta a zeneszerzô. Az elképzelések azért vannak, hogy megváltozzanak. Az a hang pedig, amit a CD-rôl hallok felharmónikusokban olyan gazdag, hogy a színpadon történtektôl függôen, folyamatosan változik értelmezhetôsége. Ha akarom prelűd, ha akarom nyitány, táncetűd, intermezzo vagy finálé. Csak vigyem haza és dolgozzak vele nyugodtan.

Hazamentem, elôvettem Casiomat és hajnalra megkomponáltam a darab zenéjét. Nem vagyok képzett zenész, ezért inspirációul klasszikus zenedarabokat választottam, amelyeket - miután nem tudok kottát olvasni, - emlékezetbôl rekonstruáltam. Kivettem spirituális esszenciájukat és hallás után átranszponáltam ôket egy radikálisan szűkített hangnembe, amely - úgy éreztem, - pontosan kifejezi a darab hangulatát. Mivel a színház zenekarát éppen a bemutató napjára egy kecskeméti lakodalomra hívták játszani, nem maradt más hátra, mint hogy én adjam elô a zenét is az elôadáson.

A látványtervezôt bakonybéli kúriájában találtam meg. Éppen a tornyok csipkézetét aranyozta. Kértem, hogy mutassa meg az elkészült látványterveket. Ô egy üres színpadot képzel el, mondta a látványtervezô, mert abban érvényesülne legjobban a színészi játék. A világítás is legyen egyszerű, statikus. Egyetlen negyvenes égô világítsa meg a színpadot, csak arra kell vigyázni, hogy a műszak el ne lopja. Próbáltam meggyôzni, kértem, hogy tegyen be legalább egy ajtót, egy íróasztalt és egy könyvespolcot. Nem lehet, mondta, az összezavarná az elôadás stílusát. Elbúcsúzott, mondta, hogy a helyi népművészetet tanulmányozni utazik Bulgáriába. Internet hozzáférését magával viszi, fizetését küldjük utána, az elôadásra visszajön, az biztos.

Elhoztam otthonról a székemet, az asztalomat, a könyvespolcot és a fürdôszoba ajtaját és feltettem ôket a színpadra. Hoztam a világításhoz gyertyát is, mert az égôt a műszak ellopta.

Felhívtam a jelmeztervezôt, kértem, hogy mutassa meg az elkészült jelmezeket. Most nincs ideje ezzel foglalkozni, mondta. Éppen a trénerét várja, aki megígérte, hogy a mai edzés során a csípôizomzatra fognak koncentrálni. Egyébként sem kellenek jelmezek a darabhoz, csak játszam a szerepeket a saját ruháimban, akkor leszek önmagam. De ezt így nem lehet, mondtam. Majd megoldod, válaszolta és gyöngyözôen kacagva elbúcsúzott.

A fôpróba remekül sikerült. Nem bakiztam a szövegben, annak ellenére, hogy a súgó szabadnapot vett ki, a műszak leugrott az Adriára, az ügyelô pedig telket vásárolni ment a Fertô tóra. Sikerült símán átlényegülnöm az egyik szereprôl a másikra és úgy irányítanom a gyertya fényét, hogy az éppen a jelenetek vizuális lényegét emelje ki. Sikerült a zenét is úgy és akkor játszanom, ahogy kellett, noha a második táncbetét alatt lemerült a Casioban az elem, így a továbbiakban dúdoltam, illetve fésűre illesztett vécépapír segítségével adtam elô a hangszeres szólókat. Nagyon minimalista, de feszes, gondolatokban gazdag lett az elôadás. Elégedetten mentem haza a fôpróbáról.

Másnap az elôadás kezdete elôtt egy órával értem a színházhoz. A kapu zárva volt, nem tudtam bejutni. Megkerestem a gondnokot. Éppen aludt. Ô is tehetetlen, nem tudja kinyitni a kaput, mert a Mogyoró elment Asszíriába egy expedícióval és magával vitte a kulcsot. Ki az a Mogyoró, kérdeztem. A kulcsos, mondta a gondnok, majd a falnak fordult és ujra elaludt. Megpróbáltam felfeszíteni a színház kapuját, de nem sikerült.

Lassan gyülekezni kezdett a közönség. Mindenki ott volt, aki fontos a városban: írók, rendezôk, kritikusok, magasrangú tisztviselôk a császári udvarból. A lépcsô tetején álltam és nyugtattam az egyre türelmetlenebb tömeget. Hamarosan meghozzák a kulcsot, mondtam nekik, azzal majd kinyitjuk az ajtót és bejutunk. A kulcs persze nem érkezett meg. Nagyon sok munkám volt a darabban, jónak, fontosnak is tartottam, azt akartam, hogy lássák, hallják az emberek. Ezért elhatároztam, hogy ott, a lépcsô tetején tartom meg az elôadást, mintha a darab lényegébôl következô rendezôi elképzelésrôl lenne szó. Elôvettem a Casiomat, amihez ezúttal elôrelátóan tartalék elemeket is vásároltam. Eljátszottam a prelűdöt, majd a nyitányt. A közönség elnémult és figyelmesen hallgatott. Amint azonban beindulhatott volna a darab cselekménye, kivágódott a színház kapuja és kijött a büfébôl a pincérnô. Mint kiderült, egész idô alatt a színházban volt, s csak azért nem nyitotta ki dörömbölésemre a kaput, mert az nem az ô dolga. Megállt a nyitott kapu elôtt, megvetôen nézte az összegyűlt tömeget. Aztán hozzámfordult és egyetlen, határozott mozdulattal leállította játékomat. Ez így nem jó, mondta és elkezdte átrendezni az elôadást.

Hideg verejtékkel borítva ébredtem. Körülnéztem a szobámban. Hiányoztak belôle a bútorok. A postaládában borítékot találtam, benne komoly összegrôl szóló csekket, egy nemrég elhunyt, általam alig ismert rokon hagyatékából. Kezemben a csekkel leültem az ágyam szélére. Elhatároztam, hogy színházat alapítok. Az interneten.

* * *

Elhangzott 2000 március 15-én, a budapesti Trafóban rendezett index fesztiválon, a netstageone.com CyberHome című produkciójának zenéjét bemutató műsorban

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!