Miklós
-7 °C
4 °C

Elektromos gitár lebegteti a lélekhártyát

2006.03.29. 10:55
A tudósító Paizs "Sickratman" Miklós főállású provokátor társaságában ellátogat Szörényi Levente nemzeti rockdarabjára, megismerkedik a dallam nélküli operával és megtudja, milyen lenne, ha Tornóczky Anita dalszöveget írna. A végeredmény olyan hervasztó, hogy még Paizsnak sem volt kedve kötözködni.

Sokkoló jelenetekre készültünk. Szörényi Levente előre megmondta, hogy misztikus operája "kemény vádirat lesz", azaz a nemzeti düh, provokatív politikai nézetek és misztikus összefüggések elegye. Valami olyan monumentális vízióra számítottam, hogy még a Gyurcsány Ferencet megleckézető Szűz Mária kérdésével foglalkozó Eperjes Károly is felkapná rá a fejét.


Klikk!

A helyzetet csak azzal lehetne fokozni, ha mindezzel szembesíteném a Nemzet Provokátorát, gondoltam, teljesen hibásan. Az előadásra elcipelt Paizs Miklós ugyanis nem vetett papírra egyetlen, a szólásszabadság határait feszegető verssort sem, viszont sajátosan keveredtek arcán a döbbenet és fáradtság jelei. A végén én is úgy éreztem magam, mint akinek Kerényi Imre helyett a csokornyakkendős Bőhm bácsi tartott gyújtó hangú beszédet. Az Árpád népe ugyanis csak annyira volt provokatív, mint a Szomszédok, ahol megmondják ugyan a tutit, a nézőnek a végén mégsem a forradalom, hanem egy újabb sör jut az eszébe.

Magyar numera

Felbuzdulásra pedig lett volna ok, mert a XI. századi magyar trónvita történetéből végül is kibontakozik a magyar átok: egy elszalasztott numera.

István király két leszármazottja, a keresztény András és a pogány Levente azonban olyan dagályosan bonyolított események során érkeznek el a tragikus végkifejletig, majd az égből sugárzott jó tanácsig, hogy a nézőnek a protestálásra fordítandó energiáit is a megértésre kell összpontosítania.

Legalábbis így tűnt a nézőtéren, ahol meglepetésünkre nem tarsolylemezes ősmagyarok és bajuszos nemzetvédők ültek, hanem decens negyvenes, ötvenes párok, öltönyben, kosztümben. Hiába szólt hangos rockzene, senki sem dobolt a lábával, vagy rázta a fejét ütemesen.

A Nemzet Provokátora is csak meredt a színpadra, ahol a száműzetésben élő András vívódott a múlt nagy alakjainak szellemeivel, majd elvette a kijevi nagyfejedelem lányát. Később a Magyarországról érkező pap azt tanácsolta a hercegnek, térjen haza és üljön a trónra. Bár András nem akar, egyszer aztán mégis. El is vesztette a csatát, mert nem tartott vele testvére, Levente, akivel vallási jellegű vitában állt.


Kattintson, kérem!

Lassan én is elpilledtem, a sztori összességében egyhangú volt, mint egy gimnáziumi olvasónapló. Szerencsére operettes könnyedséget csempészett a műbe, hogy a szereplők motivációit akár hatalmas habcsókokra írva a nyakukban hordhatták volna: hatalomvágy, nemzeti érzések, öncélú szemétkedés.

Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor András újdonsült neje megpróbálta elcsábítani Leventét. A magyarság örök megosztottságának okára derült fény ekkor: az öcs ugyanis visszautasítja a kijevi hercegnőt, aminek aztán súlyos következményei lesznek később nemzetünkre nézve.

Ha a pogányok kicsit potensebbek, akkor sértett feleségek nem ugratják össze a magyarság keresztény és pogány felét, akkor nincs szembenállás, nincs sárdobálás? Lehet, hogy az Árpád népe valójában aktuálpolitikai parabola? Ha Gyurcsány Ferenc a keresztény András, Orbán Viktor pedig az ősök szellemét tisztelő Levente, akkor kicsodák a német császár követei és a keresztény papok? A globalizált világ és az EU? Akiket akkor lehetne legyőzni, ha Dobrev Klára flörtölne Orbánnal? - suttogtam provokatívan a Nemzet Provokátorának, aki azonban nem készült Tulipános Fanfannak öltözve a színpadra ugrani.

Énekelve beszélnek


Kattintson az egérrel!

"Jó, de akkor miről szól a darab?" - kérdeztem megalkuvóan. "A zenéről biztos nem" - mormogta, okkal. Szörényi Levente hallhatóan nem akart könnyed dallamokkal engedményeket tenni a közízlésnek. Az Árpád népét nem fogják dúdolgatni az emberek, mégpedig azért, mert nincs mit. A misztikus opera műfaja, úgy tűnt, azt jelenti, hogy a színészek éneklő hangon mondják szövegeiket.

"Ez csak egy recitativókból álló, nemzeti-romantikus opera. Zeneileg teljesen idejétmúlt maga a recitativo is. De itt mintha egy klasszikus operából kiragadták volna az építkező, kreatív darabokat, meghagyva az összekötő részeket. Nem hallottam még egy olyan témát sem, ami később újra felbukkant volna" - hozta elő az operakritikust Paizsból a sokk.

És ezt így hogy?

Végül is a darab szövege tartott minket ébren, hosszú ideig kerestük ugyanis a választ arra, hogy miért gondolta az író, a középkori magyarok nyakatekert, XIX. századi nyelven beszéltek.

Szó sincs múltba révedésről, rémlett fel később, ahogy meghallottuk: "Agyamban dobol a dobnak hangja, Feszül, feszül a lélekhártya". Később pedig: "Mit akarsz Oszvald, megállapodtunk, és kész". Tornóczky Anita írta volna a librettót?

"Királyként hívnak, és engem?". "Keresd az ősöket / Tudd közben a helyed / A magadét s a mienkét". "Vászoly vére volnék én is / Lelkem a kereszt rabja mégis". "A vallás mikéntje csak ürügy nálatok / István király óta mindig csak raboltok."

A Provokátor úgy ingatta a fejét, mintha évek óta pipázgatna a Professzorok Batthyányi Körében: "Az egész darab arról szól, hogy veszélyben a magyar. Közben mindezt olyan nyelvezettel adják elő, ami soha nem múló sebet ejt a magyar lelken".

Meg lettünk dolgozva rendesen, és nem jelentett menekvést a Sportaréna hatalmas, három síkot tartalmazó színpadja sem, ami mögé Makovecz Imre szerkesztett az állatkert jegesmedveszikláit imitáló díszletet.

A sziklák szétváltak, hosszú lépcső jelent meg a résben, és bár a fokok nem kezdtek villogni, aláereszkedett rajtuk a táltos király. Elénekelte, csak egy eljövendő táltos szabadíthat meg minket az átoktól.

"Ez nem volt olyan szörényis" - súgta a férjének a ruhatárnál egy idősebb nő. "Talán az a rész, hogy egy a nép, egy a magyar, két magyar, egyet akar, talán az" - mondta mellettem valaki. A cd-árusnál nem álltak sorok. Tulajdonképpen senki. Oly sok széthúzás után végre összetartó népként viselkedtünk. Kiáramlottunk a stadionból.