Péter, Pál
21 °C
32 °C

Miért nem árulnak itt számítógépes játékokat?

2007.11.22. 16:53
A Budapest Art Fair szerda esti megnyitóján nem törődtünk a pezsgővel és a kis szendvicsekkel. Sőt, a műalkotásokról még a politikusok sem vonták el figyelmünket, mivel a kormány és az ellenzék tagjai a szokástól eltérően szinte teljesen hiányoztak a magasabb körök számára kötelező eseményről. A Pénzügyek Playboyát mégsem az érdekelte, hogy melyik festményt vegye meg, hanem hogy miért vásároljon egyáltalán?

Ott szúrhattuk el, hogy már a megérkezés előtt katarzisunk volt. A Pénzügyek Playboyával így még akkor is az interneten rendelt trilobita fosszíliájáról beszélgettünk, amikor a kivilágított Audik közt besodródtunk a Műcsarnokba. És hiába tuszkolt egy milánói üzletembernek öltözött srác aukciós katalógusokat a hónom alá, bennem csak az zakatolt, hogy milyen csodás lehet egy trilobita, avagy háromkaréjú ősrák fosszíliáját birtokolni.

Mert mi foglalhatná össze a lényeget jobban, mint százezer évek alatt kifejlődni, a kambrium időszak második korszakának császáraként úszkálni az ősóceánban, hogy aztán hirtelen azon kapjam magam, hogy egy csomagküldő szolgálat hurcol keresztül fél Európán, miközben már rég kihaltam.

Pedig nem azért hívtam magammal a bitek és a biznisz közös metszetében tevékenykedő barátomat, hogy a lényegről társalogjunk. A célközönség egy képzőművészetileg romlatlan tagjának segítségével azt akartuk kideríteni, hogy gyűjtővé válik-e valaki csak úgy, a műalkotások hatására. Vagy egyáltalán, hogy néz ki az Art Fairré átnevezett művészeti vásár VIP-megnyitója egy olyan ember szemszögéből, aki fiatal, sikeres, van két kisgyereke, egy gyönyörű felesége, egy budai villája, egy vitorlása, számos bankbetéte és beosztottja. A kortárs kultúrát azonban a You Tube-on, Play Stationön és Philipp K. Dicken keresztül fogadja be. Ahogy kortársainak hetven százaléka, egyébként.

Nézze meg, Ön mit tenne ki otthon!

A kambriumból végül az rántott vissza minket a jelenbe, hogy fotósunk izgatottan bejelentette, a Kossuth téren nem oszlik a tömeg, és el kell rohannia. "Mi itt tízmilliós festmények közt állunk, miközben a tüntetők otthonaiban legfeljebb Van Gogh-poszterek lógnak a falon" - mormogta maga elé a Pénzügyek Playboya, és én tudtam, hogy az ambivalencia kizökkente a konzumhangulatból.

Egy ideig bolyongott a fekete, art deco budoárban, majd elgondolkozva mesélni kezdte, hogy a neten rendelt egyszer egy hasonló asztalt, amiről kiderült, hogy drága és régi darab, ami nem volt baj, viszont elfogyott. Kinyomtatta a képet és elvitte egy asztaloshoz, hogy csinálja meg. "Ügyes asztalos volt, de egyáltalán nem rakott össze olyan jót, mint az eredeti. Kiderült, hogy vékonyabb fát használt, és emiatt teljesen más lett az egész."

Érdekes, mondtam, de barátom buldog módjára csimpaszkodott rá a témára. Hogy az art deco asztalnál tehát vannak olyan jegyek, amik némileg segíthetnek az érték meghatározásában. "De hogyan forintosítható egy festmény? Nem elég a jó alapanyag, vagy az alkotói bravúr, van még valami."

Klikk!

Nagy levegőt vettem, mert nem tudtam, mit válaszoljak, de egy decens nő megelőzött. A Pénzügyek Playboyához lépve azt búgta, ha kérdése lenne az előttünk álló, amúgy másfél milliós komóddal kapcsolatban, akkor ő itt áll majd, a rendelkezésére.

Hozzám még sosem jött oda eladó, hogy ne tétovázzak, nyugodtan vegyem meg azt a szép antikot. Ami azért érthetetlen, mert egy cipőről távolról nem látszik, hogy bőrtalpú, hiszen a bőrön rajta áll az ember. És az órájáról is csak koccintás távolságból olvasható le a Rolex márkanév. Kételyeimet azzal gyűrtem le, hogy Sándorfi István hiperrealista stílusban festett néger kislányára tereltem a szót, amiről az ifjú üzletember annyit mondott: "Nem jutottam el még oda, hogy ilyen nyomasztó dolgokkal vegyem körül magam."

Egy Csernus-festménynél viszont jó érzékkel megjegyezte, hogy "technikai gondja nem nagyon volt ennek a festőnek." Aztán megjelenhetett lelki szemei előtt a festmény egy szűk, józsefvárosi konyha falára szegezett, megsárgult reprodukciója, mert ismét társadalmi aspektusokkal hozakodott elő: "Miért jó nekem, ha megveszem ezt a festményt, és onnantól csak én nézhetem, meg akit meghívok?"

A presztízs helyett valami provokatívabbal akartam előállni. "Ez olyan, mint a kannibalizmus. A kannibálok azért ettek embert, hogy annak tulajdonságait megszerezhessék. A gyűjtő a kép készítőjének extázisát akarja konzerválni és magáévá tenni" - mondtam a kortárs galériák sátra felé haladva. Kár volt azonban falra festeni a kannibalizmust.

"Ez itt egy középkori, orosz ikon feldolgozása" - rántott be minket a paraván mögé katarzis közeli állapotban egy galériás. Rövidebb oldalára állított plazmatévé előtt álltunk, amelyen szomorú szemű, ortodox Krisztus volt látható, animált ujjakkal. "Egyik kezében a szent könyv, a másik kezének ujjait viszont úgy dörzsöli, hogy egyértelmű, pénzről van szó. Nem is szabad tovább fejtegetni. A jelen korról szól - mondta, és mélyen a Pénzügyek Playboyának szemébe nézett. - Szemközt, ez a falra festett, piros pötty pedig élőbb, mint bármelyik munka itt. A piros pötty az eladott festményt jelenti, de itt már csak ez van, jelképezve a vevő, az alkotás és a művész viszonyát az eladás után. Háromszázezer forint, de csak úgy lehet elvinni, ha kifűrészeled a paravánból."

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Falfehér arccal állt a géporrszarvú szobra előtt, mint egy sikertelen tender után. "Én eleinte azt hittem, viccel - fakadt ki. - Mondjuk mesteri csajozós duma volt" - próbálta a pozitív oldaláról nézni. Gyorsan előhozakodtam a mindent vivő példámmal, a kulturális mémmel. Hogy ezeket a műveket nem lehet magukban nézni, mert itt mémek előállításáról, fejlődéséről, interferenciájáról van szó. "Így jutunk el azokhoz a jelekhez, amiből korunk vizuális kultúrája áll össze" - fordultam a célegyenesbe. De aztán nem tudtam mit mondani.

"Ha mém, akkor miért nem árulnak menő, számítógépes játékokat is?" - nézett rám segélykérően. Tényleg, miért nem?