Natália
-3 °C
8 °C

Szociodráma távirányító nélkül

2006.08.12. 09:57
Vannak könyvek, amik fájnak és elszánt önkínzás kell hozzá, hogy végigolvassuk őket. Ilyen könyv az Artista is, ami egy intézetis kamaszlány kálváriáját írja le zseniális nyelvi megoldásokkal és dokumentumfilmes eszközökkel. Bódis Kriszta az egyik legkegyetlenebb kortárs magyar író, akit valaha olvastunk.

Az Artistát nem olvasni kell, hanem látni. Látni szereplőit, a krimi egy-egy gyanúsítottját, ahogy hebegve-habogva vagy éppen büszkén-bután vall arról, hogy miért is nem taszította le a keresztnév nélküli Pinklert arról az útról, aminek a végén egy villanypózna és az áramtól kisült szemek állnak.

Kőkemény valóság

Az ál-dokumentumregényben a szociológus Juditnak nyilatkozik többek között a tehetséges, vadóc tekintetű és szabadságát mindennél jobban féltő lány akaratgyenge anyja, hajléktalan apja, drogos és prostituált barátnője, nemtörődöm igazgatója, élőszóban. Teszik ezt néha annyira jellemzően az adott ember társadalmi státuszára, szellemi képességeire, nyelvi sajátosságaira, hogy, mint egy dokumentumfilmben, az egykori rendőr megelevenedik: látjuk pecsétes nadrágban egy csálé hokedlin ülve, úgy, hogy egy sóhajtásnál még a szájszaga is megcsap.

Bódis egy zseni, egy nyelvi zseni, aki dokumentumfilmesként annyira ismeri alanyait, ezeket a perifériára sodródott szerencsétleneket, hogy regénye tulajdonképpen film. Dokumentumfilm, amit viszont talán rajta és a hasonlóan elszánt aktivistákon kívül nem akar látni és végignézni senki.

Az ember általában ugyanis rohadt gyorsan elkapcsolja a tévét, mielőtt megtudhatná, hogy mit gondol magáról egy heroinért baszó tinilány, vagy hogy képes elviselni a mindennapi ütlegeket egy negyvenes nő, vagy, hogy a védelemre szoruló intézetis lányokat éppen a védelmükkel megbízott tanárok rontják meg.

A kitaszítottak krónikása


Bódis Kriszta
Fotó: velvet.hu

Bódis könyve fikció is, meg nem is. A történet számtalan hasonló történetből, a szereplők számtalan hasonló "szereplőből" álltak össze, mint egy lázálomban, ahol összeolvadnak az arcok, összefolynak a szálak, és nincs ébredés. A regényben számtalan ismert Blikk-botrány, Fókusz-sztori és Bódis-film tettenérhető: a kerítésébe áramot vezető elmebeteg, a feltört kispolskiban szipuzó intézetisek, vagy a beteg ló miatt törvényt ülő cigányok (Amari Kris).

Eldönteni is nehéz, hogy melyik része szebb, fájdalmasabb, a szereplők nyelvi stílusában készült retrospektív emlékezések, vagy a párhuzamosan futó leírások, ahol Bódis a szennyet, a szégyent és a szegénységet olyan emelkedetten, 19. századi romantikusan írja le, hogy az már irónia, paródia, sőt sértés.

Aminek lehetne egy könnyedén elütött vicc a vége, de nem. Mert Bódis Kriszta akkor is dokfilmes, amikor író. Nem viccel, nem álltat, nem menti meg hősét, nem menti fel szereplőit. Még az egyetlen ártatlannak tűnő alakot, az interjúkészítő Juditot is bemocskolja úgy, ahogy kell, mert senki sem ártatlan. Mert tudja, hogy ebben a világban senki sem kap felfüggesztettet, csak életfogytot.

Jelenkor Kiadó
Pécs, 2006
312 oldal, 2500 Ft