Kortárs világatlasz teve alakú Magyarországgal

Ritka dolog, hogy új atlasz készül, az öt-tízévente kiadott világatlasz-sorozatok nagy folyamok gyanánt hömpölyögnek, csak felújítják őket – a szemléletmódjuk évtizedes, még akkor is, ha követik az államhatárok mozgását, régiek maradnak. Ehhez társul egyfajta tradicionális megjelenés, színezés, kartográfiai eljárás, plusz a járulékos információk szervezése, szemléltetése, kiválasztása. A legnagyobb szemléletbeli váltást pont ezen a téren tapasztalhatjuk a Reader’s Digest atlaszában.

Nincs pajkos ocelot

Az első 40 oldal ismeretterjesztő lapokat tartalmaz, melyek a világűrt, a föld kialakulását, állat- és növényvilágát mutatják be. Szép, színes, nagy oldalakon, de ahogy eszembe jut a régi atlaszom, amit most dobtam ki, hirtelen hiányozni kezdenek azok az oldalak, melyek kontinenseket ábrázoltak, rajtuk pedig ott kuksolt a rajzolt elefánt, oroszlán, gorilla, görény, hol mi. Most az ennek megfelelő oldal nagy részét fényképek foglalják el, és szöveg, hiányzik az absztrakció. Látjuk, hogy ott van Dél-Amerika, meg ott ágaskodik az ocelot, de azt nem látjuk se pajkosan, se komolyan ábrázolva, hogy Dél-Amerika melyik táján lakik. Szóval itt mintha hiányozna egy lépésnyi absztrakció, egy lépés a földrajzi igazságok tiszteletének irányába.

Amellett, hogy az új RD Világatlasz izgalmasan bővíti a bemutatott témák körét, a reprezentáció módjait, máshol is tapasztalható hasonló absztrakció vagy információ-hiány. Néhol meg pont a túlzott vagy legalábbis nehezen felfogható adatábrázolás okoz nehézségeket. Külön oldalpárt kapnak az olyan témák is, mint a migráció, a munka, az erőforrások, a telekommunikáció. De megtaláljuk a hagyományosabbakat is – mint a népsűrűség, a GDP vagy a politikai rendszerek – csak egy kissé túl sok információt igyekeznek belesűríteni a kicsit túlsematizált térképekbe, így olyan mintha valami eszement játékot kellene kisilabizálnunk.

A Magyarország-teve például leginkább csak három körcikkelyből áll, ugyanis valami olyan fura, lekerekített, izometrikus térkép-sematikát fejlesztettek ki, ami valahol a jigsaw-puzzle és a londoni metrótérkép közt helyezkedik el. Magyarországnak ugyan nem túl hízelgő itt az alakja, de Japán szuperjól néz ki, mint egy kérdőjel alakú virsli sapkával. Celebesz meg mindenhol jól néz ki, még itt is.

Urán helyett edzőcipő

A Reader’s Digest, felmérve saját nemzetközi csapatának tág lehetőségeit, régóta fontolgatja egy világatlasz kibocsátását, és miután rájött, hogy a hiába vár egy nyugodt időszak eljövetelére, amikor a kész térképek sokáig frissek maradnak, és a jelenleginél alkalmasabb pillanat sosem lesz, bele is vágott. Főleg az angol, a francia és a német Reader’s Digest munkatársai vették ki a részüket az öt éven át tartó munkából, de a domborzat-árnyékolást például a Budapesten működő Gizi-Map végezte.

Jogos és teljesen helyénvaló a felismerés, hogy a világatlasz egy adott történelmi időpontban fennálló világállapotot szemlélteti, és nem is nagyon vállalkozhat többre – ellentétben a hagyományos atlaszokkal, melyek az örökkévalóság látszatát keltették. Ezt a szerkesztők valóban komolyan vették, ezért is kerülhettek nyilvánvalóan gyorsan avuló adatok a kötetbe, ami tulajdonképpen nem baj, de kicsit át kell gondolnunk az atlaszokról alkotott elképzelésünket, amikor azt látjuk, hogy az eltűnő életmódokat és az internetkapcsolat volumenét ábrázolják a térképek, és a gazdaságot illusztráló oldalpáron az edzőcipő globalizált előállítási módját is elmagyarázzák. Ilyesmi a régi atlaszokban nem volt, noha ott is gyorsan avuló adatok közt csemegézhettünk, mint pl. a végén az a jó harminc oldalas száraz adathalom arról, hogy ki termel több maniókát, acélt és uránt – Magyarország, azt hiszem, egyedül az alumíniumgyártásban tűnt ki.

Mikrochipgyártó asszonyok

Miközben örülünk az információ gazdagodásának, muszáj megállapítanunk, hogy az atlasz saját datáltságának tudatában sokat veszít fenségéből és érzékiségéből. Ettől az egésznek lesz egyfajta óriási világmagazin jellege. Túlzásnak tűnik például bevágni egy apró stockfotót a frankfurti tőzsdéről, vagy a kínai mikrochip gyártó asszonyokról - ilyesmit mindenki látott már -, ez is az információszegénység és a túlillusztráltság jele.

Végső soron tehát az a legnagyobb baj, hogy a szerkesztők nem hisznek az érthetően előadott, logikusan tálalt földrajzi, gazdasági és kulturális adatok szórakoztató erejében, ezért igyekeztek a lehető legszínesebbre, már-már pajkosra venni a formát. Ez aztán jobb esetben idétlen, rosszabb esetben nehezíti a megértést.

A térképekről egy szót sem szóltam, pedig abban azért elég erős a kötet. Öt kihajtható panoráma-oldalpár – egész oldalas poszter – van benne, ezeken egy-egy tájat térben bedöntve is megcsodálhatunk nagyon-nagyon magasról. A sok-sok térkép szép, becsületes munka, talán csak az szúrja a szemet, hogy a határokat valami buta lilával jelölték. Minden oldalon ott figyel egy kis földgömb, rajta pirossal bekeretezve a rész, amit épp nézünk. Na, ez szerintem teljesen felesleges, de ha jól vettem ki, az iskolás gyerekeknek is akartak ezzel kedvezni, persze rájuk is gondolni kell. Lehet, hogy ez az egész inkább nekik szól?