Ausztrália kép-lakói

A kép legszélén egy férfi áll. Csak a hátát látjuk, sötét folt a fehér függönyök előtt. A férfi a függönyön átderengő várost nézi. Fehér alaptónusú kép, egyik sarkában fekete alakkal. Ennyi. Jó fotó? Nem. A néző mégis képtelen elfeledni. Vancsó képei olyanok, mint egy furcsa emlék, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy szerettük-e tulajdonképpen, később pedig abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban megtörtént, vagy csak álmodtuk. Csupa ellentmondás minden felvétele, semmi sem az, aminek elsőre látszik. Belénk költöznek, foglalkoztatnak bennünket.

Témáit Vancsó az élet unalomig ismert mozzanataiból meríti. Semmi szenzáció, fegyveres konfliktus, ufók: kisembereket, kis pillanatokat látunk. Valahogy mégsem hétköznapi események néznek vissza ránk. A képek kívül maradnak a szocio-ingoványon, nincs bennük a hétköznapok bája sem megmutatva, és nem emelkednek morális magasságokba. Valami más ragadja magával a nézőt. Talán a tökéletes kompozíció?

Felhőkarcolók sötét sziluettje

előtt függőleges fehér csíkok; talán egy kerítés oszlopai. Vagy a padon aktatáskájába mélyedő férfi. Esetleg a homokban hasaló borzas kölyök, háttérben pálmafával. Egynemű foltok, nagy terek uralják a képeket. Érezzük, hogy itt minden tárgynak, testetlen végtagnak és üres térnek szerepe van.

Nem engedik, hogy megragadjuk őket, hogy langyos esztétizálásba merüljünk. A forma puritánsága arra kényszerít, hogy áttörjük a retinánkra vetülő képet és szürkeállományunk magányában, mint valami nyálkás camera obscurában, megjelenhessen egy másik világ sziluettje. Vancsó Zoltán eszközökben nem válogatva, szabályokon átgázolva teremt kapcsolatot a tudatok között.

,,Kompozíciót sokan csinálnak. Dekompozíciót is. Tartalom kell a képre."- mondja, miközben mindketten kinézünk a söröző nyitott ajtaján. Tudom, hogy nem ugyanazt látjuk, de most mégis az az érzésem, hogy olyat látok, amilyet nélküle nem tudnék.

Szép ez az Univerzum,

a fotókon. Bár vannak piszkos utcák, rideg házak, de sok a fa, széles az ég, meg a tenger. Laknak itt emberek is. A kép széleihez húzódva élnek. Kifelé tekingetnek életterük melankolikus csöndjéből. Valahová a fotópapír mögé fókuszál minden szem. Soha be nem teljesülő ugrásra készülődnek egy semmibe futó mólóról, siklóernyőn csüngve próbálnak távol maradni a felszíntől. A kijáratot keresik, mintha csak véletlenül kerültek volna erre a földre, mintha nekik valahol egész máshol lennének fontos dolgaik.

Néhány alak áll csak szilárdan a képen. Mélyen aktatáskájába temetkezik az egyik. A másik embriópózban hever a füvön. A harmadik sem néz a kereten túlra, egy kis kép-lakóhoz hajol le a távolban. A keze mozgásban, úgy látom, a gyerek felé tart...

Vancsó Zoltán kiállítása október 13-ig a Vista Galériában, 1066 Bp, Paulay Ede u. 9

Vancsó Zoltán Vancsó Zoltán 1988-ban kezdett fotózni. Első, művészileg is vállalható képét egy badacsonyi családi kiránduláson készítette egy évvel később. Az ,,agyrémnek" titulált kompozíció indította el saját stílusán. A fotón a rokonok hátulról látszanak, nagyobb hangsúlyt kap néhány meghökkentő alakú felhő, és egy csúszda. Képeit főleg külföldi utazásai során készíti, mindvégig távol maradva a kézenfekvő, ugyanakkor elcsépelt megoldásoktól. Vancsó volt például az első humanoid, aki egyetlen maskarás kép nélkül tért meg a karnevál lázában égő Velencéből. Ugyanakkor összeállított néhány feledhetetlen kiállítást, melyekkel elnyerte a Pécsi József ösztöndíjat. Stílusa egyediségét mutatja, hogy az ösztöndíj, legfrissebb anyagának bemutatása után nem kerül meghosszabításra. Ugyanezekkel a fotóival nyeri el a Fotóhónap 2000 Kodak díját, mint a rendezvény leglátogatottabb kiállítása. 1994-ben és 99-ben a Nikon nemzetközi pályázatán kap díjakat. Az érdeklődők négy fotójával ismerkedhetnek meg az ARC óriásplakát kiállításon. Ausztrália című anyagának a Vista Galéria ad otthont, október 13.-ig.