Árpád
-1 °C
9 °C

Magyar Díszharmonikusok: 3. rész

2000.05.30. 21:04
A két ,,dudás" konfliktusának mélyebb okait csak találgathatjuk. Kezdetben egyértelmű volt közöttük a munkamegosztás: Fischer volt a karmester és a zenekar vezetője, Kocsis Zoltán pedig vezető szólista. Először 1989 táján merült fel, hogy a zongorista akár vezényelhetné is a Fesztiválzenekart. Kocsis nem volt újonc e tekintben: a hetvenes évek óta dirigált. De az ötlet azért is praktikusnak tűnt, mert Fischer sokat koncertezett külföldön, gyakran volt távol a zenekartól. Tény, hogy Kocsis idővel kedvet kapott a dologhoz, egyre aktívabban helyettesítette Fischert, ami alighanem hozzájárult a viszony megromlásához.
Egy húron pendültek
Bennfentes beszélgető partnereink némelyike szerint a féltékenykedés mélyebb oka abban keresendő, hogy voltaképp nem azonos léptékű művészi nagyságokról van szó: Kocsis Zoltán valódi géniusz, amilyenből száz évben ha egy születik - míg a kiválóan képzett, nagyszerű zenész Fischerről ez azért mégsem mondható el. Fischer saját karrierje, úgymond, inkább igényli egy kiváló állandó együttes hátterét, mint Kocsisé, aki szólistaként a világ legjobb hangversenytermeinek állandó ünnepeltje.

Akárhogy is van, Fischer és Kocsis a minőség megkövetelésében kezdettől fogva egy húron pendültek: konfliktusaik kezdetben nem voltak élesebbek, mint ami egy ilyen helyzetben - gyanakvó környezetben, állandó létbizonytalanságban - közösen vállalkozó erős egyéniségek között elvárható. Amikor 1992-ben a fővárosi önkormányzat gyámsága alá került a zenekar, külön rostát nem tartottak. Erre azért nem volt szükség, mert a zenészek folyamatos szakmai ellenőrzés alatt álltak: felvételük vagy elküldésük kérdésében egyedül a minőség számított. Fischer Iván szigorú vezetőnek bizonyult, kíméletlenül érvényesítette akaratát, amit az együttes tagjai gyakran rosszul viseltek. A kemény fesztiválzenekari próbák komoly fizikai és nem ritkán lelki megterhelést jelentettek a zenészek számára, akiknek emellett állandó munkahelyükön is meg kellett felelniök. Aludni nem lehetett, és bizony a karmester stílusa sem volt mindig kifogástalan. Nem csoda hát, hogy a tagok sűrűn cserélődtek: sokan nem bírták a gyűrődést, Fischer pedig nem volt tekintettel a szociális vagy a privát szempontokra. (Az egykori csapatból mára állítólag egyetlen ember maradt hírmondónak.) Tény, hogy a Fesztiválzenekarnál a zenei színvonal vált az egyetlen érdemi szemponttá: ez a következetesség, ami addig ismeretlen volt a magyar zenei életben.

Stílus dolgában - különösen, ha a szakmai-előadói teljesítmény kiköveteléséről van szó - Kocsis Zoltán sem épp finomkodó úriember: talán még Fischernél is nyersebb és kíméletlenebb a zenészekkel. Informátoraink némelyike a szólista Kocsis Zoltánt sokszor kompromisszumra képtelen, szélsőséges individualistának írja le, akihez képest a dirigens Fischer - minden keménykezűsége ellenére - inkább menedzser-tipusú csapatjátékosnak tűnik. Tény, hogy a Fesztiválzenekar zenészeinek többsége inkább húzott az együtteshez egzisztenciálisan is, érzelmileg is szorosabban kötődő Fischerhez, mint a mindenkivel (önmagával szemben pedig különösen) maximalista Kocsishoz.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Értékeljen, nyerjen!

Van kedvenc légitársasága? Írja meg véleményét itt!